Öt póknak hány lábáról

Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitõl hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belõle.

- Ha én most azt kérdezném tõled - kezdte a barátom -, hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy „ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?”

Pedig az én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bûnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak.

Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyú ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítõ gyermeki csók talál homlokon, hanem ez az alattomos kérdés:

- Apukám, hány lába van a póknak?

- Mi közöd hozzá? - bújtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába.

Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtand-könyvét.

- Tessék, apukám. Ebben van a kérdés.

Megnézem a könyvet. Schulz Imre mûvelte az elemi második osztály számára, és Klinda Károly dolgozta át a szerzõ hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van?

- Ehhe, ehhe - vett erõt rajtam a köhögés -, aztán ez leckére van?

- Dehogy, apuka - mondta a gyerek fölényes mosollyal -, ezt csak vizsgai példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyû.

Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase mûködött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyefogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: „ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod” - aztán mérgesen fölkapná az újságot, és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha, s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint a vörös bor a fehér abroszba.

- Olvassuk meg, az a legegyszerûbb - mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával, és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát.

Mert persze hogy legegyszerûbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot?

Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.

Anyuka olyan nagy mester, hogy elõbb-utóbb a fiastyúkot is lehozza az égrõl a mi kedvünkért - könnyebb is az, mint a piacon vásárolni -, de pókot õ se tudott adni.

- Honnan a pokolbul vegyek én pókot? - nézett körül kétségbeesetten. - Svábbogár nem jó lesz?

Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van elõírva.

- Talán kérhetnénk a házmesteréktõl - orientálódott a gyerek új lehetõségek felé.

Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkus. Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincs!

Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétõl a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fia pók se sehol.

Hanem találtam a sifonér sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyûrût adtunk el belõle, mikor még volt mit eladni - az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistállónak szánta.

- Nézd-e - tartom oda a gyerek kisírt szeme elé -, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.

- Nem ér az semmit - eredt el a könnye megint szegénykémnek. - Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van.

De már erre magamon is erõt vett a keserûség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki gyõz meg engem akkor cipõvel?

- Megállj, gyermekem - vettem erõt magamon -, majd mindjárt kerítek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak.

Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons-Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre.

Nekivágtam a világnak - s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelezõtagtól és a kerületi rendõrfõkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyiknek se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelõt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat.

Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik - de most már nem kerül erre a sor. Összeszedtem a tudományomat, és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tûzhelyhez. Õ már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen, és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben.