A herepfedény

A herepfedényrõl mindenki tudja, hogy... Nem, ez így nem jó lesz. Mi az ördögnek mondjam el a herepfedényrõl, amit úgyis mindenki tud róla? Inkább azt mondom el, amit tán még azok se tudnak, akik a herepfedénybõl élnek. Legalább egyszer már olyant is írok, amibõl tanulni lehet.

Mikor én kisdeák voltam, minden tanárom szeretett, és mind jövendölgetett rólam valami szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költõ lesz belõlem, mert szép nagy fejem van, és abban sok ész elfér, Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem van, és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki képviselõt nézett, ki belõlem - akkor még nagyon tiszteletre méltó pálya volt az -, Trungel tisztelendõ úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius, és menjek el Kínába vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban, de az édesapám nagyon megmérgesedett.

- Mit? - ütött a szûcsasztalra a bõrtörõ gamóval. - Hát nem láttad tavaly Ürge Ignácot, a kínai jezsovitát?

- Dehogynem láttam - mosolyodott el édesanyám. - Szép nagy, derék ember volt, látszott rajta, hogy Kínában jól megy dolguk a vértanúknak. Éppen azért nem bánnám, ha a gyerek is erre a pályára adná magát.

- Olyan nincs - mondta ki a döntést apám. - Az én fiamnak ne fonják copfba a haját.

- No hallja! - nevetett szegény szülém - lehet még olyan copf-divat minálunk is.

De nemcsak édesanyámnak volt látnoki lelke, hanem apámnak is.

- No hát én mégiscsak azt mondom - felelt -, hogy a gyerek nem mén Kínába. Utóvégre itthon is lehet vértanú, ha ahhoz lesz neki kedve.

A jövendõmet azért mégiscsak Kunz tanár úr találta el legjobban.

- Sohase lesz belõled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád - ez volt a szentenciája rólam.

Kunz tanár úr az ábrázoló geometriát tanította, és e minõségében szerezte azt a tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos ember volt, és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sõt énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.

- Ej - gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta -, neked is jobb lett volna nem születni, te Isten szegénykéje.

Az édesapám is mindig így szokta húsvét elõtt azt a kisbárányt megsimogatni, amelyikrõl tudta, hogy nem lesz belõle birka.

- Te, Ferkóka - fogta egyszer két rajztanáros puha keze közé a fejemet -, láttál-e már te herepfedényt?

Szõkebajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.

- I... igen - vágtam ki elszántan.

- Nagyszerû! - nevette el magát. - Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik?

Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta a kék bársony kalapját, és kiment, de még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már herepfedényt.

Trigonometriából érettségiztem, és a trigonometriába semmivel se voltam szerelmesebb, mint a geometriába. Illetékes körök ugyan már fedeztek fel bennem némi fantáziát, de az egész más irányba szolgált, mint a sinus-tétel.

- Rajzoljon föl egy mértani idomot - kezdte az inkvizíciót Mihálovits tanár úr.

Némi habozás után felrajzoltam egy idomot, amelyet talpával felfelé fordított csizmának éppúgy lehetett nézni, mint üstökös csillagnak.

- A legritkább mértani idomok közé tartozik - mondta halálos gúnnyal Mihálovits tanár úr. - Meg tudná mondani, miféle idom ez?

Éreztem, hogy éjszaka ereszkedik az agyamra. De azt is éreztem, hogy hirtelen belehasít egy fénysugár. Mit? A legritkább idomok közé tartozik?

- Herepfedény - susogtam bátortalanul.

- Mi-i? - mereszkedett rám döbbenten a tanár úr.

- Hangosan, fiam, hangosan! - biztatott harsányan a fõigazgató. - Amit tud az ember, azt ne szégyellje. Márpedig ezt csak tudja az ilyen jeles deák, mint maga?

- Herepfedény! - csattant a hangom akkorát, hogy a professzor mathezeosz összerezzent bele.

Az is lehet, hogy nem a hangtól rezzent össze. De már mindegy volt, mert a fõigazgató beletapsolt a tenyerébe.

- Bravó, hát persze hogy herepfedény. Ebbõl elég is lesz, tanár úr, ex ungue leonem! Maga pedig jegyezze meg, édes fiam, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s az életben hangosan kell beszélni.

Közigazgatási riporter voltam, s a közgyûlés az iskolák államosítását tárgyalta. A nem államosítók vezére nagytudományú papember volt, aki nagyszerûen tudott bánni a mezei hadakkal. Szédület volt hallgatni, mikor fölsorakoztatta azokat a német és spanyol auktorokat, akik kimutatják, hogy az államosítók az ördöggel cimborálnak. Szerepelt azok közt még Páduai Szent Antal is, márpedig azzal rendes ember nem húz ujjat, mert az keríti meg az elveszett tehenet.

Szemmel látható volt, hogy itt az államnak kitelt a becsülete, ha szavazásra kerül a sor. Hiábavaló volt még az is, hogy egy államosító öreg fiskális belekurjantott a fõtisztelendõ beszédjébe.

- Hja, könnyû a papoknak!

- Mért volna könnyû? - kérdezte a szónok.

- Azért, mert összetett kézzel keresik a kenyerüket!

Csak a szónok nevetett a tréfán a conscia mens recti nyugalmával, a nem államosítók ingerülten harsogták: „szavazzunk, szavazzunk!”

- Doktor úr - javasoltam az ügyvédnek -, kérdezze meg a fõurat, mi az a herepfedény.

A szónok pártja zúgó tapsai közt leült, az ügyvéd felállt, és azon kezdte:

- Tisztelt közgyûlés, mindenekelõtt azt kérdezem a fõtisztelendõ úrtól, tudja-e, mi az a herepfedény?

Erre a szóra hirtelen csönd támadt. Mindenki a fõúrra nézett, aki fülét a tenyerébe tölcsérezve elõrehajolt.

- Megismétlem a kérdést - dörögte az állam patrónusa. - Feleljen nekem õszintén a fõtisztelendõ úr, tudja vagy nem tudja, mi az a herepfedény?

A fõúr elsápadt, a szeme pillája megrebbent.

- Ezzel az úrral nem állok szóba - fordult hátra a híveihez.

- Akkor rendben vagyunk, méltóságos fõispán úr - fordult az ügyvéd az elnöki szék felé. - Aki azt se tudja, mi az a herepfedény, azzal én igazán nem kezdhetek vitát.

A fõispán baljóslatú morajlás közt rendelte el a szavazást. Akkora többség állt föl az államosítás mellett, hogy az ellenzék még ellenpróbát se kért.

Az elnök öt percre felfüggesztette az ülést. Szaladtam a telefonhoz. Csak futtában hallottam, ahogy az ügyvéd magyarázott a barátainak.

- Mégis hallatlan, hogy valaki iskolaügyhöz hozzá merjen szólni, aki azt se tudja, mi az a herepfedény.

- Hihetetlen - csóválta a fejét az egész társaság.

Szerkesztõ voltam, és kétségbeesett harcokat vívtam a cenzúrával. Csak úgy becsületbõl, a siker minden reménye nélkül. A cenzorok rendkívül vitéz emberek voltak, és a vörös plajbász mindig miszlikbe vágta a frontot az ólomszérûkön. Egyszer valami harctéri tudósítónk azt találta írni, hogy Mackensen kis lovon lovagol.

- Halt! - csapott le a vörös plajbász. - Ez sérthetné nagy szövetségesünk érzékenységét!

És kitörülte a kis szót. Másnap lapunk olvasói kissé csodálkozva olvasták, hogy „Mackensen lovon lovagol”, nem nádpálcán. De legalább Vilmos császár nem kötötte hátra a sarkunkat.

Mikor azt írtuk, hogy „egy részeg huszár rálõtt Tisza Istvánra a parlamentben”, a cenzor nemcsak kitörülte a részeg szót, de még tán bicskával is kivágta. És megüzente, hogy a magyar huszárról nem szabad azt írni, hogy részeg!

Erre kaptam magam, és lenyomattam vezércikknek az egyszeregyet. No cenzor, erre mit mondasz már.

Hát azt mondta rá, hogy „közvetlenül sérti a hadviselés érdekeit”, és kegyetlenül törülte az egészet. Azt hitte a jámbor, hogy most már a kétszer kettõ nem négy lesz.

Most már aztán én is megharagudtam, és írtam egy vezércikket, amelyiknek az volt a címe: Herepfedény. Azon kezdõdött, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki olyan ostoba volt, hogy azt se tudta, mi az a herepfedény”. Hogy miképpen folytatódott, arról jobb nem is beszélni. Tudtam, hogy egy szó se jelenik meg belõle, de legalább a cenzor megtudja, mit gondolok én õróla. A cikk csakugyan alászálla poklokra, de a címet meg a két elsõ sort keresztülengedte a vörös plajbászos férfiú. Õ meg így adta tudtomra, hogy nem õ az az ostoba ember, aki még azt se tudja, mi az a herepfedény.

Tavaly tárcát kértek tõlem valami amerikai magyar almanachba. Már nem nagyon emlékszem, mit írtam, valami figurás gyerekdolog lehetett, s mivel éppen akkor hallottam hírét, hogy Kunz tanár urat magához rendelte szolgálattételre a jó Isten - bizonyosan a Triangulus csillagba kvártélyozta be -, halotti áldozatul azt a címet adtam a tárcának: Herepfedény. Biz én már ezt is elfelejtettem volna régen, ha valamelyik amerikai kollégám arra nem vetemedik, hogy lefordítja a tárcát angolra. Ezt persze elfelejtette nekem megírni, mint ahogy én is elfelejtettem szerkesztõkoromban Csehovot vagy Gerolamo Rovettát értesíteni, hogy lapom tárcaírójává fogadtam. Ellenben azt írja most nekem G. I. King úr Cincinnatiból, hogy olvasta a Herepfedényt, igen tetszett neki, s mivel úgy vette ki a lapjából, hogy az valami játékszer, ha megadnám neki a részletes leírását, hajlandó lenne azt a játékgyárába bevezetni, s érte illõ percentet felajánlani, ami jelentõsen növekedne akkor, ha az általa elõállított herepfedénynek Hungaryban is piacot lehetne csinálni.

Hiszen ha én tudnám, hogy mi az a herepfedény! De azt hiszem, azt csak Kunz tanár úr tudta, ámbár abban se vagyok egészen bizonyos. Azt az egyet azonban megírom mister Kingnek, hogy Hungaryt hagyja békén, van annak annyi herepfedénye, hogy arról koldul.