A tudós meg a csizmadia

Ezt a történetet Mikszáth is megírta, Jókai is megírta, sõt már Poggio is megírta a Facetiában. Ebbõl látnivaló, hogy nagyon tanulságos történet lehet ez, érdemes újra megírni.

Egy német filozófus, aki a tudományokba kopaszodott bele, rájött arra az igazságra, hogy a világon minden baj azért van, mert a babiloni torony összedõlt. Ha az Isten meg nem zavarta volna az emberek nyelvét, akkor nem értenék egymást félre a népek, és mikor a németek „fáért” kiabálnak, akkor nem fejsze után kapkodnának a magyarok, hanem vödör után, viszont mikor a magyarok „vizet” emlegetnek, akkor nem akarnának azon a németek mindjárt „hájat” kaszálni.

Mármost hogy lehetne ezen segíteni? A német azt találta ki, hogy legjobb volna, ha az emberek nem a szájukkal beszélnének, hanem a kezükkel, mert azt nyelvtudomány nélkül is meg lehet érteni. El is jött a tudományát kipróbálni Magyarországra, s nagyon nekiörült, mikor meghallotta, hogy itt is található egy nagyeszû ember, aki már évek óta az õ metódusa szerint diskurál embertársaival: nem a szájával, hanem a kezével.

Ez a nagyeszû ember egy félszemû csizmadia volt Apátfalván, akinek nem sok hajaszála hullt ki a filozófiáért, s nem annyira az emberiség szeretete tette a beszéd gyûlölõjévé, mint inkább az ital kedvelése. Õ úgy okoskodott, hogy ha már az Úristen elhibázta a dolgot, és nem torkot teremtett tízet, hanem kézujjat, akkor az okos ember azt az egy torkot az ital számára tartogassa, és ami mondanivalója van, azt a tíz ujjával mondja el.

Mármost ne keressük azt, hogy a filozófus volt-e nagyobb csizmadia, vagy a csizmadia volt nagyobb filozófus - érjük be azzal, hogy egymásra találtak. A német a kalauzával beállított az apátfalvi csizmadiamûhelybe, és a két rokonlélek közt megindult a társalgás. A filozófus fölemelte az öklét, és kinyújtotta a mutatóujját. A varga válaszul fölnyújtotta a mutatóujját meg a középsõ ujját. Következett a filozófus részérõl a három ujj fölmutatása, mire a varga azzal válaszolt, hogy ökölbe szorította a jobb kezét. A német erre megemelte a kalapját, és olyan nagy volt az öröme, hogy amint kiért az utcára, derékon kapta a kalauzt, és elkezdett vele langauszt táncolni a kocsiúton.

- No, uram, sikerült? - kérdezte szuszogva a kalauz.

- Hogyne, nagyszerûen sikerült, pompásan megértettük egymást, pedig igen elvont témákról társalogtunk.

- Hogyhogy?

- Én azt mondtam neki, hogy elsõ személy az Atya. Õ két ujjal azt felelte, hogy a Fiú a második. Igen, de csak a Szentlélekkel teljes a Szentháromság - mutattam neki három ujjal. Jó, jó, fogta õ össze egy ökölbe az ujjait, de azért csak egy Isten az, ha három személy is.

A kalauz hümmögött egy darabig, aztán kétségét kivetni visszafordult a vargához.

- No, mester, megértették egymást a némettel?

- Remélem, hogy megértett az akasztófáravaló! - forgatta dühösen a dikicsét a mester. - Mégiscsak orcátlanság kell hozzá, hogy valaki a saját házában így összevissza sértegesse az embert!

- Hogyhogy?

- Hát kérem, bejön, és mutatja nekem az ujjával, hogy nekem csak egy szemem van. Ejnye, a teremtésit annak a bõrbajuszú apádnak, mutatom én arra neki, többet ér nekem az egy szemem, mint neked a kettõ! Hát erre õ azt feleli nekem a három ujjával, hogy bizony nekünk csak három szemünk van kettõnknek! De már ez engem is kihozott a sodromból, tudja, oszt ráfogtam az öklöm, hogy most már menjen az úr, míg szépen van, mert úgy vágom vakszemen, hogy hazaesik. Erre aztán el is kotródott esze nála nélkül az ebszülte.

Mindig ez a nemzetközi vándoranekdota jut eszembe, mikor a diplomaták olyan kölcsönös megértéssel tárgyalnak egymással...