A montpellieri gólya

Õszintén megvallva, a montpellieri gólyáról csak annyit tudok, hogy van, de ezt a csekély tudományomat is csak a logikának köszönhetem. Mikor Montpellierben jártam, borzasztó nagy hordókat láttam az utcán, s azok körül nagyon apró gyerekek nyihároztak. Hát ebbõl gondolom, hogy ott is muszáj gólyának lenni, mert ezeket a kisgyerekeket okvetlen hozni kellett valakinek. Ebbõl a szemérmes bevezetésbõl aztán észreveszi, aki akarja, hogy ehhez a címhez nem olyan történet fog tartozni, amit ajánlatos volna ismeretterjesztõ olvasmánynak a zsenge ifjúság kezébe adni. Itt határozottan „zsindely van a tetõn”, tehát a gyerekeket jó lesz kiküldeni egy pohár vízért. A nagyok azonban bátran idehallgathatnak. Most elõször is megtanulhatják azt, hogy a közérdek szolgálata mindennél elõbbvaló, s amit az parancsol, azt meg kell tenni, ha tetszik, ha nem. Másodszor annál erkölcsösebb gólyatörténetet kívánni se lehet, mint ami itt következik. Másképp fel se jegyezte volna En Ramon Muntaner, a nemes katalán krónikás, akit a spanyol történetírás olyan kútfõnek tisztel, mint amilyennek a magyar historikusok például Küküllei János mestert becsülik. Körülbelül kortárs volt a két krónikás, csak a spanyol nem magister volt, hanem don. S nem az írónád végét rágta, hanem a kutyahitû mórok fejét aprítgatta, mint meghitt kapitánya királyi urának, En Jacménak, akibõl mint Hódító Jakabból szoktak felelni a spanyol diákok, mikor nincsenek forradalommal elfoglalva.

Ezt a Hódító Jakabot szállította a spanyol történelemnek a montpellieri gólya.

En Jacménak az apja En Pere volt - így mondják katalánul a Don Pedrót -, Aragónia királya, Barcelóna és Urgek grófja és Montpellier hercege. Montpellier ugyan akkor is innen volt a Pireneusokon, de az öreg Guillaume herceg a lányával együtt nekiadta azt az aragon királynak. Egy kicsit mésalliance volt biz az, mert a võ ugyan király volt, és a lány csak hercegkisasszony, de a király õsei csak marhapásztorok voltak, ellenben montpellieri Mária a bizánci császárok unokája volt. Az öreg herceg azonban demokrata ember volt, kicsire nem nézett, és úgy számított, hogy az õ unokájából is lehet még bizánci császár, ha a veje jól forgatja magát.

Az unokát azonban nem gyõzte kivárni az öreg herceg, mert En Pere jól forgatta ugyan magát, de nem ott, ahol kellett volna. Nagyon kerek szeme volt ennek az úriembernek, belefért minden nõszemély, akit csak meglátott, csak éppen a felesége számára nem volt benne hely. Míg az após élt, addig hébe-hóba hazanézett az asszonyhoz Montpellierbe, de arra sohase volt érkezése, hogy hozzámelegedjen. Mindig fontos tanácskozása volt másnapra, s ami kis idõt az asszonnyal töltött, azt politikai elõadásokra herdálta el.

- Hja, édes fiam - magyarázta elkeseredetten -, nem olyan kezesbárányok ám a barcelónai hidalgók, mint a montpellieri boltosok. Vérmedvék az én nemeseim, s mindjárt szétszaggatnak, ha köztük nem vagyok.

Mikor aztán a jó öreg herceg mögött betették a kriptaajtót, a felséges úr még korhelylevesre se ment haza többet. Ha tél volt, akkor nem lehetett a hegyeken átmenni a hótól, ha kitavaszodott, akkor megáradtak a patakok; mikor a mórok békességben voltak, akkor egy kasztíliai betörést kellett visszaverni, s a fõhadiszálláson olyan cúg érte szegény királyt, hogy hónapokig mozdítani se tudta a csúzos derekát.

- Lelkem, uram - üzente erre Montpellieri Mária -, éppen ilyenkor van legnagyobb szükség az ápolgató, takargató asszonyi kézre.

En Pere még aznap visszakergette a futárt.

- Hódolatunkkal együtt azt a parancsunkat add át úrnõnknek, hogy ki ne tegye most a lábát az õ békességes városából. Itt olyan állandó válság van, hogy magas személye nem lenne biztonságban. Jelentsd neki alázatosan, hogy királyi szánkat összeharapdosott állapotban láttad, amibõl megértheti, milyen bosszúságban vagyunk mi itt a karok és rendek közt.

Az ifjú királyné tisztában volt vele, hogy miféle karok és rendek közt kell a felséges úrnak örökös válságokkal küzdeni. Tudta azt ország-világ, hogy Aragónia királya minden éjszaka együtt tivornyázik vazallusaival, s csak akkor teszi le a kupát, mikor három koppanás hallatszik a hálókamrája ajtaján.

- Szent János-áldást, urak - mondja ilyenkor a király, s erre valamennyi vazallus átvonul serlegével a fürdõszobába, s kimerigetik a márványmedencébõl az ámbra szagú langyos vizet, amibõl kicsivel elõbb szállt ki a király kedvese.

Volt ennél kellemetlenebb módja is abban az idõben az alattvalói hódolat bemutatásának.

Azt is pletykálták falun-városon, hogy volt egy hûbérese a királynak, akinek a gyomra nem akarta bevenni az ámbra-vizet. En Garciának hívták, tökéletes lovag volt, az asszonyi nemnek is nagy tisztelõje volt, hanem azért mikor a búcsúpohárra került a sor, földhöz vágta a kupáját.

Mindenki egyszerre kijózanodott a rémülettõl, a királynak fejébe szaladt a vér.

- Mit merészeltél, lázadó? - kapott a kardjához.

- Csöndesülj, uram - mosolygott hidegvérrel az udvaronc. - Azért nem kóstolok bele a levesbe, mert hátha aztán a húsra is kedvet kapnék.

En Pere elnevette magát, és ettõl fogva En Garcia lett a legbizalmasabb embere. Mindig õ zárta rá a hálószobát a királyra, s õ strázsálta az ajtót reggelig.

Ezt az En Garciát keresték fel egyszer a montpellieri tanácsurak. (A konzulok, ahogy a krónikás mondja.) Elõadták neki, milyen gondban vannak õk amiatt, hogy Montpellieri Mária nem királyné, csak királynõ.

- Az az õ baja, mit fáj ez nektek? - nevetett a fõajtónálló.

- De nem addig van az - mondták a követek. - A közérdek beszél mibelõlünk. Mi lesz az országunkból, ha a felséges úr utód nélkül talál meghalni? Marakodjanak és osztozkodjanak rajtunk a hatalom farkasai? Az államrezon megköveteli, hogy nekünk törvényes trónörökösünk legyen.

En Garcia nemcsak vitéz lovag volt, hanem értelmes államférfi is. Belátta, hogy a közérdeknek eleget kell tenni. De hát hogy fogjanak hozzá? Legelõször is a királyt fel kell vinni Montpellierbe.

- Az a legkönnyebb - mondta az udvaronc. - Építsetek urunknak egy új kastélyt, megígérem nektek, hogy felviszem a házszentelõre, a többi aztán a királynõ dolga.

Soha még királyi kastély olyan gyorsan fel nem épült. En Garcia is állta a szavát, sõt többet is annál. Nemcsak a királyt szállította a montpellierieknek, hanem donna Izabelt is, akibe En Pere jobban bele volt habarodva, mint azelõtt akármelyik szerelmébe. Ezen aztán megbukott minden alattvalói jószándék. Akármit próbáltak a montpellieri doktorok, a királyon nem fogott semmi szerelmi varázslat. Ha mandragóra porát keverték az italába, megitta; ha a királyné három szál haját belesütötték a pogácsájába, megette, de a szíve hideg maradt. Mint országa elsõ lovagjához illett, reggeltõl estig finoman bánt Donna Máriával, lovagi tornákon jobbjára vette, virágcsatákon gyõzelmet nyeretett vele, díszebédeken madrigálokkal hódolt neki, de vacsora után mindig donna Izabelt hívatta magához, mielõtt En Garcia rázárta volna az ajtót.

- Nini - fogták egyszer közre a montpellieri konzulok Garcia urat -, mi lenne abból, ha a donna Izabel helyett egy éjszakára donna Máriát zárnád össze felséges urunkkal?

- Hm - simogatta az állát az udvaronc -, azt hiszem, államérdekbõl meg lehet tenni. Az a kérdés, mit szól hozzá donna Mária.

Donna Mária ezt szólta hozzá - szó szerint idézem a krónikát:

- Mindig tudta az egész világ, hogy Montpellierben vannak a legokosabb tanácsnokok, de most már én is azt mondom. Megfogadom a tanácsotokat, bár lenne rajta az Isten áldása.

- Majd azt is kieszközöljük - bólogattak a tanácsurak, s az egyházi emberekkel szót értve, kiadták a rendeletet, hogy a hívõk egy hétig tartsanak bûnbánatot, böjtöljenek, zsolozsmázzanak, és kérjék az Istent, hogy fordítson jóra minden rosszat.

Mikor aztán letelt a hét, és eljött a vasárnap este, akkor akcióba lépett En Garcia mint fõrendezõ. Bevitte a nagyurat a hálóterembe, eloltotta a gyertyákat, nyugodalmas jóéjszakát kívánt neki, és - mint ahogy máskor is szokta - egy kis idõre nyitva hagyta maga után az ajtót. De itt aztán már igazán szóról szóra idézni kell a krónikást, hogy e középkori riport naiv bájából semmi el ne vesszen:

- És amikor mindenek elcsendesedtek vala, akkor a királyi hálókamra elõszobájába belépett huszonnégy tanácsúr és az apátok és a priorok, valamint tizenkét nemes asszonyok és kisasszonyok, mindnyájan gyertyával a kezükben, nemkülönben két hites törvényszéki írnok. És mikor valamennyien elhelyezkedének, akkor bejött a királyné, bement az õ hitveséhez, akik pedig kívül maradtak, azok térdre estek, és buzgó imádságba fogtak. És a király és a királyné elmulatozának egymással, mert a király úr azt hitte, most is az a hölgy van nála, akit igen szeret vala. És egész éjszaka nyitva valának a város minden templomai, és minden népek imádkozva kérték a mi Urunkat, Istenünket és a mi asszonyunkat, Szûzanya Máriát, hogy az egész világnak örömére megszenteltessék ez az éjszaka.

Mikor aztán virradni kezdett, akkor En Garcia, továbbá a tanácsurak, az apátok és priorok, a nemes asszonyságok és kisasszonyok, kezükben az égõ gyertyákkal, nemkülönben a hites törvényszéki írnokok a felvett jegyzõkönyvvel beléptek a hálókamrába, amelynek ajtaját Garcia úr sarokra kitárta.

- Mit akartok? - riadt fel a nyüzsgésre a király, és felkapta az ágya végéhez támasztott kardot.

Az egész gyülekezet térdre hullott, és felemelt karral kiáltotta:

- Irgalom, kegyelem, urunk-királyunk, nézd meg csak, ki van melletted!

Erre a királyné is felemelkedett, úgyhogy a király felismerhette, és elképedve kérdezte:

- De hát hogyan történhetett ez?

Töredelmes vallomást tettek a montpellieriek, és - mint a krónikás végzi a fejezetet - a jámbor király elmosolyodott, mondván:

- Ha már így esett, teljesítse Isten a kívánságtokat!

Teljesítette is. Montpellieri Mária világra hozta a trónörököst, En Jacmét, aki Hódító Jakab néven vonult be a spanyol történelembe, s aki Violanta magyar királykisasszonyt vette feleségül, a mi II. Endre királyunk leányát.