Széphistória a szép takácsnéról

Mikor a boldogemlékezetû VI. Károly igazgatta Franciaországot, akit különben Bolond Károly néven lajstromozott el a történelem, élt Reims városában egy nagytekintélyû takácsmester, Thibaut nevezetû, aki dísze, virága volt a maga szakmájának. Ügyes keze olyan hírnevet szerzett neki, hogy a jámbor király mindig vele szövette a szeretõi ingeit, és ezért minden hónapban színe elé hívatta bizalmas tanácskozásra. A reimsi takácsok büszkék is voltak arra a dicsõségre, amely kitûnõ kartársuk révén egész iparukra háramlott, és mindnyájan egyetértettek abban, hogy õt illetné a céhmester tisztessége, azonban a tisztesség megadásának elvi akadálya volt. A takácsok védõszentje minden idõben Szent Pál volt, aki tudvalevõleg fiatal korában kitanulta a sátorkészítés mesterségét, és mint apostol is azzal kereste kenyerét, mikor országról országra hordozta a hit világosságát a világtalan világban. Thibaut mester is tudta ezt mint jó keresztény és tanult ember, azonban mégis pártot ütött ellene, mégpedig a lakodalma éjszakáján. Azért történt-e, mert az esküvõre menet nagyon megcsodálta azt a vízköpõ manót, amelyik a reimsi katedrális esõcsatornájáról lógatta a nyelvét a világba, vagy mert a jó Isten próbára akarta tenni, azt véges emberi elme meg nem mondhatja; de az biztos, hogy hajnaltájban a démon odakuporodott az új házasok közé, és sugdolódzni kezdett az új férj fülébe. Az, abban a hitben, hogy Nicolette kér tõle vizet - így hívták a menyecskét -, elkezdett tapogatni a kancsó után, és nagyon meglepõdött, mikor két kemény szarvacska került a kezébe.

- Én vagyok - hallott valami duruzsolást, és mintha valami büdöskõszag is megcsapta volna az orrát -, nem ismersz rám?

Thibaut mester egyszerre tisztában volt vele, kinek a szarvát szorongatja, és ez nagyon megnyugtatta. Ha a vendég a templom tetejérõl jött, akkor nem lehet pokolszaga.

- Mit akarsz tõlem? - kérdezte a különös szentet.

- Azt akarom, hogy engem válassz védõszentednek és gyújts gyertyát minden pénteken a tiszteletemre.

- Miért tegyem én azt?

- Azért, mert nagyon megtetszettél nekem, és téged választottalak ki arra, hogy jóban legyek veled. Ha te barátságot mutatsz énhozzám, én is tejbe fürdetlek, mézbe hempergetlek, lángosba törülgetlek téged.

Thibaut mester értelmes férfi volt, és kézadással válaszolt az ajánlatra. Kissé hosszúaknak találta ugyan a védõszent körmeit, de ezt az észrevételét abban a pillanatban el is felejtette, mert Nicolette asszony is akkor nyújtotta ki álmában a kezét, és éppen urának a szívére találta ejteni.

Reggel azonban az volt az elsõ dolga a mesternek, amint az álmot kimosta a szemébõl, hogy elszaladt a katedrálishoz, és megkereste rajta az éjszakai látogatót. Ott könyökölt az most is az esõcsatorna felett, két hegyes szarvval, kos orral, szilvamag szemekkel és egy kicsit álmosan, bizonyosan az éjszakai csavargástól. Thibaut mester kénytelen volt belátni, hogy az õ szabad akaratából választott védõszentje határozottan ördögöt formáz.

Kétséget kivetni, megkérdezte az elsõ tisztelendõt, aki a sekrestye ajtaján kilépett:

- Atyám, miféle szent az?

A páter elnevette magát.

- Az a lógós nyelvû, Thibaut mester? Az bizony maga a valóságos Belfegor.

- Aztán mit tud ez a Belfegor?

- Az sok mindent tud, fiam, mert a bujaság ördöge.

- De hát hogy kerül az ördög a templom tetejére?

- Õ is Isten teremtése, fiam - vont vállat a jó tisztelendõ -, s látod, ezen a helyen õ is Neki szolgál; mert itt nem mocskosságot mûvel, hanem a tisztaságot munkálja.

A takácsot egészen megnyugtatta ez a felvilágosítás, s pénteken reggel minden aggodalom nélkül meggyújtotta a gyertyát a mûhely sarkába állított tõkén. S amikor megkérdezték tõle, hogy mi az ördögnek mécsel fényes nappal, bátran felelte:

- Mi az ördögnek? Hát Szent Belfegornak.

- Hát az miféle szent?

- Az az én védõszentem.

Mást az ilyen eretnekségért érdeme szerint megégettek volna, azonban Thibaut mesternek hajaszála se görbült. Mert tovább is megmaradt istenfélõ jó kereszténynek, a templomból sohasem hiányzott, körmeneteken õ vitte a zászlót mint jó kiállású, szép szál ember, s fogolymadaras oltárterítõkkel õ látta el nemcsak a székesegyházat, hanem még Szent Remigius templomát is. Ennyi jámborságáért elnézték neki a bogarát, s az atyamesterséget se tagadták volna meg tõle a remekes takácsok, ha csak egy szóval is megtagadja a bolondságát. Thibaut mester azonban erre nem volt hajlandó, elõször azért, mert nem kapkodott világi hiúságokon, másodszor azért, mert szavatartó ember volt, s az volt a hite, hogy még az ördögnek adott szót is meg kell tartani. Különösen az olyan jó ördögnek adottat, aki a templom tetején lakik, nem leselkedik az ember lelkiüdvössége után, semmi dolgába nem üti bele az orrát, s csak egy-egy kacsintással adja tudtára, ha föltekint rá, hogy õk jóban vannak egymással.

Mert azt valóban jó lélekkel elmondhatta a takács, hogy amit szerzett, házat, földet, szõlõskertet, tallérokkal telt ládát, azt a maga szorgalmával és becsületességével szerzette. Hogy az Isten áldása van-e rajta vagy az ördögé, azt nem kereste, ámbár nyugodtan kereshette volna, mert az egyszál gyertyán kívül semmivel se rövidítette meg az Úristent, s Belfegor a szerzõdés megkötése után csak öt év múlva ült megint a vánkosára. Akkor is jót súgott neki, amivel nagy bajból segítette ki Franciaországot. Õfelsége, a király beleunt a szeretõibe, s azt vette a fejébe, hogy õ uralkodni fog, s csakugyan minden dolgába beleszólt az országnak, akárhogy próbálták errõl a bolondságról lebeszélni a miniszterei. Ami a sok nagyeszû államférfinak nem sikerült, azt elérte az egyszerû reimsi takács. Kartonlapokra mindenféle figurákat festett, tollbarétos udvaroncokat, akiket elnevezett filkóknak, ártatlanságukon kívül semmi egyébbe nem öltözködõ dámákat, és azokat elnevezte malacoknak, ezeket kiegészítette parasztokkal, favágókkal, mindenféle rongyosokkal, és az új találmányt a király lába elé fektette, mondván:

- Uram, ezeken a festett lapokon együtt van az egész országod, rakhatod, keverheted, oszthatod, pároztathatod õket kedved szerint, és akárhogy uralkodsz felettük, abból sohase lesz forradalom.

A király nagyon megszerette a kártyajátékot, s ezzel õ is jól járt, meg az ország is, amellyel nem törõdött többet. Persze legjobban jártak a miniszterek, akik örömükben annyi font aranyat utalványoztak ki az állampénztárból a reimsi takácsnak mint az ország jótevõjének, ahány kartonlapból állt a pakli kártya.

Thibaut mester ezt a tömérdek kincset, amit nem a jó Istennek, hanem az ördögnek köszönhetett, mind a Nicolette asszony örömére szánta. Lehet, hogy ezt is a Belfegor sugallatára cselekedte, de az sincs kizárva, hogy csak a tulajdon szerelmes szívére hallgatott. Mert Nicolette asszony olyan tökéletes szépség volt, birtokában minden asszonyi gömbölydedségnek és minden asszonyi karcsúságnak, hogy mikor a reimsi szobrászok mintát kerestek a Porte de Mars elé tervezett kút márvány Vénuszához, nem találtak nála különbet. Ezt természetesen nagyon rossznéven vették a többi reimsi takácsnék, de még jobban felbosszantotta õket az, hogy Nicolette asszonyt üveghintóban járatta az ura, abban is aranypapucsban, aminek piros szattyánból volt a sarka, amihez pedig királyi dekrétum szerint csak a király szeretõinek volt jussa, ennélfogva minden asszonynak belefájósodott a szíve. Tenni azonban nem lehetett ellene semmit, mert mikor a városbíró le akarta húzni a tilalmas papucsot a szépasszony lábáról, az pecsétes írást vett ki a kebelébõl, és nevetve dörgölte a városbíró orra alá:

- Tessék, királyi engedelemlevelem van rá.

S ha a városbíró olvasni tudott volna, ráismerhetett volna azon a kancellár aláírására, akinek jussa volt a király aláírását hamisítani, mivel õfelsége már nem tudott írni.

De nemcsak a reimsi takácsnék mozgolódtak, hanem a reimsi takácsok is, különösen a hajlottabb korúak. Thibaut mester akkor éppen negyvenesztendõs volt, és az öreg emberek nagy erkölcstelenségnek találták azt, hogy ilyen fiatal férfiú ennyire cicomáz egy asszonyszemélyt, aki még harmincesztendõs sincs. Mitévõk legyenek akkor a roskadt inú öreg takácsok, akiknek már a tejbegrízbe is beletörik a foga!

Valószínû, hogy az az erkölcsi felháborodás, amely egyesítette a férfiakat és nõket, elõbb-utóbb nyakát szegte volna a mesteréknek, ha Nicolette asszony elejét nem veszi a társadalmi igazságszolgáltatásnak azzal, hogy egy reggel semmi keltegetésére nem ébredt fel szerelmes urának. Szép szeme zárva maradt minden csókra, karja nem adta vissza az ölelést: Nicolette asszony halott volt.

Annak is maradt hét nap, hét éjszaka, de az enyészet még akkor se tudott erõt venni rajta, mert Thibaut mester szerelme legyõzte a természet törvényét. Felöltöztette a halottat legszebb brokátruhájába, lábára húzta az aranycipõt, karján hordozta egyik szobából a másikba, délben asztalhoz ültette, azután szép nótákkal elmulattatta, vacsora után levetkeztette, ágyat bontott neki, hideg két kezét a magáéba kulcsolta, megimádkoztatta Miasszonyunkhoz, a Boldogságoshoz, megcsókolta a homlokát, betakargatta a pehelypaplannal, reggelig vigyázta, hogy le ne csússzon róla, s akkor újra kezdte vele az élet játékát.

Hetedik éjszaka, mécsoltás után megkoccant az ablak. Mire a mester fölkapta a fejét, már ott ült az ágy szélén Belfegor. Csakhogy most nem kénkõszagú volt, hanem damaszkuszi rózsaillatú, és olyan pirosan izzott a szilvamagszeme, hogy megszínesedett tõle a halott arca.

- Látod-e, cimbora? - vigyorgott a takácsra.

- Az én szerelmem teszi ezt - emelte fel a fejét nem minden büszkeség nélkül Thibaut mester.

- Ördögöt - nevetett az ördög. - Az én munkám ez, hé, mert én gondoltam rád, ha te elfelejtkeztél is rólam. Ha énhozzám imádkoztál volna, én már rég segítettem volna rajtad.

- Mit lehet itt segíteni? - sóhajtott a takács.

- Ha akarod, visszakaphatod az asszonyodat - parázslott az ördög szeme.

- Ezt? Nicolette-et? A legszebb asszonyt, a leghûbb asszonyt? - esett térdre a férj.

- Azt - nyújtotta Belfegor a kezét. - De jól vigyázz, ennek nagy ára van! Húsz esztendõt kell érte adnod az életedbõl. Nicolette olyan fiatalnak ébred föl, mint amilyennek meghalt, de te ebben a pillanatban hatvanévessé változol!

Ha tíz keze lett volna a mesternek, mind a tízzel kapott volna az ördög után. Az örömtõl megszédültén bukott az ágy elé, s arra neszelt fel, hogy mozgolódást hall az ágyban. De már az ásítást is hallotta.

- Á - nyújtódzott Nicolette asszony -, de rég nem aludtam ilyen jót!

Thibaut mester feltápászkodott, és odahajolt az ágy fölé. Már akkor besütött a hajnal piros lámpása az ablakon. A szép takácsné elsikoltotta magát.

- Jézus, Mária, hogy kerülsz ide, te vén pemete?

Thibaut mester boldogan elmosolyodott, és odakapott az állához. A mosolygásán megérezte, hogy szakálla nõtt. Szép, hosszú, szürke szakálla. A fejéhez kapott, s azt találta, amit sejtett. Illetve semmit se talált, mert a haja költözködött le szakállnak. Amikor megszólalt, olyan rozsdásnak találta a hangját, hogy maga se ismert rá.

- Én vagyok, drága szívem, a te szerelmes urad, aki a magam fiatalságával váltottalak vissza a haláltól.

Kireggeledett, mire végére ért a történetnek, amibe õ belepirosodott, az asszony belesápadt. Szegényke úgy meg volt illetõdve, hogy több volt a könnye, mint a csókja. Térden állva fogadkozott, hogy föl se áll többet, mert ilyen áldozatot, amilyenben még asszonyi állatnak nem volt része, másképp nem lehet illendõen megköszönni.

- Dehogynem, édes asszonyom - vette az ölébe Thibaut mester -, hiszen nem sírás-rívásra támasztottalak én fel, hanem örömre. Örülj a ruhádnak, a szép cipõdnek...

Nicolette asszony közbevágott, hogy nem örül õ többet ebben az életben semmi cifraságnak, csak a csudatevõ édes urának.

- Annál jobb - bólintott Thibaut mester. - Mert én is úgy gondoltam, hogy itthagyjuk Reims városát, ahol mindenféle mendemonda lenne abból, ha engem ilyen hirtelen megöregedettnek látnának. Mikor beesteledik, itthagyjuk a házat, s nem viszünk el belõle mást, csak egy tarisznya aranyat. Tudok én a környéken egy falut, ahol nem ismer bennünket senki, ott házacskát veszünk, s eltöltjük egymás örömében azt az egy-két esztendõt, ami nekem még hátra van.

- Ne úgy mondd, hogy „nekem”, hanem úgy, hogy „nekünk” - tapasztotta be Nicolette asszony kis tenyerével az ura száját. - Csak nem gondolod, hogy ne mennék a halálba azzal, aki visszahozott belõle?

Ez olyan szép mondás volt, hogy Thibaut mester most már nem is egy tarisznya aranyat akasztott a nyakába, hanem kettõt. És éltek örömben a szép falusi kastélyban egy egész hétig. Akkor körülcirógatta Nicolette asszony az urát, és azt mondta neki:

- Jaj, édes uram, de csak sajnálom mégis, hogy a szép brokátruhámat is el nem hoztuk a régi házból, abban bizonyosan még jobban tetszenék neked.

A takács még azon az éjszakán beszökött Reimsbe, meghozta a brokátruhát, és még tízszer szebbnek látta benne az asszonyát.

Második héten megint átnyalábolta Nicolette asszony a mestert:

- Jaj, édes uram, hátha még az aranypapucsom is itt volna, akkor hogy szeretnél te engem!

Thibaut mester megint becsoszogott Reimsbe, kihozta az aranypapucsot, és ha olyan fáradt nem lett volna, bizonyosan még százszor szebbnek találta volna benne az asszonyát.

A harmadik héten nagy sokadalom volt a falu piacán, egy vándormuzsikus fújta a klarinétot, azt ugrálták körül a mindkét nemen lévõ fiatalok.

- Jaj, édes uram - ugrott az ura nyakába Nicolette asszony -, mit szólnál hozzá, ha lemennék egyet perdülni? Olyan jó volna már megpezsdíteni a lábamba aludt vért.

- Azt szólnám, hogy eredj, drága szívem - mosolygott Thibaut mester -, én majd elgyönyörködök benned innen az ablakból.

Gyönyörködött benne egy óráig, kettõig, akkor kiszólt a szépasszonynak:

- Gyere már föl, édes asszonyom, tudod, a jóból is megárt a sok.

A törõdött öreg hangot foszlányokra tépte a szél. A peckes dragonyos, aki a szép Nicolette-tel járta a gigue-et, megkérdezte tõle:

- Menyecske, nem téged hívnak?

- Kicsoda? - pittyesztette el a száját a szépasszony. - Az a nyeszlett, vén pemete? Örülök, ha nem látom.

- Akkor tán azt se bánnád, ha soha többet nem látnád? - kacsintott a katona.

- Képpel se fordulnék többet felé, ha te szövetkeznél össze velem - nézett a szemébe Nicolette a táncosának.

Azzal szépen kitáncoltak a piacról, s mire Thibaut mester lekattyogott a házból, akkorára elfordultak az utca sarkán.

- Utánuk, utánuk! - kiabálta a takács, s a falusiak csakugyan neki is eredtek az üldözésnek, de mire a nyomukba értek, már akkorra lefogták õket a reimsi poroszlók. A takács pedig benyitott a városbíróhoz.

- Thibaut mester vagyok, ha hiszed, ha nem - mondta neki. - Hívd össze a tanácsurakat meg a fõtisztelendõ papságot, mert olyan vallomást akarok tenni, aminõt még nem hallott a világ.

A tiszteletre méltó gyülekezet végighallgatta a történetet, s nem gyõzött álmélkodni az isteni bölcsességen, amely utoljára mindig diadalt vesz az ördögi praktikán.

- Még egy próbát akarok tenni, jó uraim, ha megengednétek - végezte be különös elbeszélését Thibaut mester. - Hátha megmenthetné ama boldogtalan némber lelke üdvösségét.

A gyülekezet úgy rendelkezett, ahogy a takács kívánta. Nicolette asszonyt a terem közepére állították. Baljára a dragonyost parancsolták. Jobb oldalán állt Thibaut mester, és nagy fennszóval megszólította:

- Asszony, asszony, nem én váltottalak-e vissza húsz esztendõm árán a halál karjaiból? Akarod-e nekem nyújtani a kezedet, hogy éljünk együtt Isten félelmében és egymás örömében?

Nicolette asszony pedig a dragonyos nyakát átölelvén, felelte:

- Ez az, akit én választottam magamnak az én korom szerint, te pedig nem kellesz se Istennek, se lelkemnek, te ördöggel cimboráló, penészles vénség.

- Akkor tegyen igazságot köztünk Miasszonyunk, a reimsi Szent Szûz! - kiáltotta Thibaut mester, felemelvén jobb karját, mint Szent Pál apostol a reimsi takácsok céhzászlaján.

S Nicolette asszony abban a percben zörgõs csonttá és ragadós rothadássá omlott szét, amit a dragonyos utálkozva törölt le magáról. Thibaut mester pedig ott állt, húsz esztendejét visszanyervén mint piros orcájú és barna fürtû deli férfi.

Miután Isten irgalma ily csodálatosan igazolta õt, többé semmi akadálya nem volt annak, hogy a reimsi takácsok megválasszák õt érdemes céhjük atyamesterévé. Ebben a minõségben - vezeklésül és Isten dicsõségére - ékes gobelinbe szõtte csodálatos történetét, s azt felfüggesztette a székesegyház falára, Szent Pálnak, a takácsok védõszentjének oltára mellett.

A gobelin elégett a nagy háborúban, de a történetet, mielõtt feledésbe veszne, érdemesnek tartottam följegyezni értelmes férfiak okulására.