| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Háromszáz egynéhány esztendõvel ezelõtt egy Don Mohabim nevezetû kikeresztelkedett mór kalmár volt Andalúzia leggazdagabb embere. Abból is látnivaló, milyen gazdag lehetett, hogy mikor a moriszkókat kikergették az országból, õrá törtek elõször kórót a törvénykezõ emberek. Ki volt adva az ordré a sevillai alcaldénak, hogy legelõbb az õ talpára kössön útilaput.
Don Mohabim azonban nemcsak földi javakban dúskálkodott, hanem minden világi dolgokban is nagyon járatos férfiú volt. Az arabok mindig híres kuruzslók voltak, s az andalúziai kalmár a kincsein kívül valami különös orvosi titkot is örökölhetett az õseitõl. Úgy beszélték, olyan csodálatos kenõcs van a birtokában, hogy akinek a markát azzal megkeni, az se hall, se lát többet, s olyan hullajtós lesz az esze, mint a kilyukadt mákfej. Mi volt igaz belõle, mi se, azt most már nehéz volna megállapítani - az bizonyos, hogy Don Mohabimnak sohase kézbesítették a kilakoltatási végzést.
Fajrokonait már rég világgá kergették a jámbor spanyolok, aki nem akart menni, azt kegyes énekszó mellett megsütögették, neki azonban a hajaszála se görbült. Ménesei, gulyái szaporodtak, csûreiben aranyduerókat lapátoltak, s ami ezüstocsú kicsorgott az utcára, azt otthagyatta a szegényeknek.
Nem is lett volna semmi baj se, ha a spanyol gályák be nem hurcolnak az Újvilágból valami förtelmes nyavalyát, ami úgy ráijesztett a népekre, hogy még a csókolódzástól is elment a kedvük. Az orvosok kapkodtak fûhöz-fához, a nagy inkvizítor pedig fölment a királyhoz.
- Uram, én megmondom neked, mért haragszik ránk az Isten. Kapzsi szolgáid elvontak az igazságszolgáltatás elõl egy átkozott eretneket. Látomás tudatta velem az éjszaka, hogy az ég haragját csak Don Mohabim tûzhalálával lehet megengesztelni.
A király hívatta miniszterét, Lerma herceget, és tudatta vele a nagy inkvizítor jámbor óhaját. A herceg meghajtotta magát, gyors intézkedést ígért, pár nap múlva azonban zavart hajlongással állított be a királyhoz.
- Baj van, felség. Az utolsó moriszkónak nagyon magas protektora akadt. Álmomban megjelent egy nagyszakállú, õsz, öreg ember...
- Ugyan ne beszéljen, herceg! Hát magának is megjelent? És mondja, mit felejtett magánál? Mert énnekem ezt a bõrzacskót hagyta itt, nézze, látott-e már ilyent?
Kifordította a zacskót, és a herceg káprázó szeme elé kapta a kezét. Gyémántmogyorók, zafírdiók, rubinból való gránátalmák szikráztak az asztalon.
- Az utolsó mór királyok elrejtett kincsei, amiket száz évig hiába kerestünk. Hát kívánhatok én magamnak igazhitûbb alattvalót ennél a moriszkónál? Nem vagyok bolond, hogy megsüssem a karbunkulus-tojó tyúkot. Közölje, kérem, a nagy inkvizítorral, hogy ha eretnek kell neki, keressen magának három izgága grandot, de ezt a becsületes arabot nem adjuk.
Így mentette meg Don Mohabimot a máglyától a király embersége, ami bizony elég elhamarkodott dolog volt. Az utolsó moriszkó nemcsak mint eretnek érdemelte volna meg a tûzhalált, hanem mint hazaáruló is. Akármilyen igaz kereszténynek játszotta meg magát a világ elõtt, titokban a mohamedán szentekkel szûrte össze a levet, és mindig azon törte a fejét, hogy az õ segítségükkel hogyan lehetne a spanyol földet visszajuttatni Allah impériuma alá. És addig fõzte a taplót, hogy egyszer neki is megjelent álmában a nagyszakállú, õsz, öreg ember, csakhogy persze õ mindjárt tudta róla, hogy az senki más, mint maga a próféta. Aminthogy az is volt, ami abból is megtetszik, hogy Allah üzenetét közölte a kalmárral.
- Édes fiam, csak terajtad áll, hogy a Giralda erkélyérõl megint müezzin énekelje a világba a szúrát. A szegény emberek úgyis mind téged szolgálnak, mindenféle mesterek és árusok neked fizetik a sarcot. Most már csak az van hátra, hogy a spanyol büszkeséget is megalázd. Mihelyst a spanyol vitézség, a spanyol költészet és a spanyol tudomány is beáll a te szolgálatodba, abban a percben elviszi az iblisz a gyaurokat, és megint mink leszünk az urak Gibraltártól Iránig.
- De hát hogy csinálhatnám én azt meg, uram, szegény tudatlan ember létemre? - fohászkodott a kalmár.
- Azért adta neked Allah a lányaidat, hogy az õ szemükkel hódítsd meg azt, amit a kincseiden meg nem vásárolhatsz - csattantotta össze a papucsát a próféta, és visszautazott a tubafa alá.
Három lánya volt Don Mohabimnak, az egyiket hívták Mirandolának, a másikat Soñorának, a harmadikat Consuelának. Ez volt a legkisebb, olyan, mint a hold ezüstsarlója; Soñora olyan félhold korú volt, Mirandola azonban már a valóságos teliholdnak felelt meg. Õ járt minden esthajnalon ezüstkorsóval a márványkútra, amit még az arabok hagytak ott a katedrális udvarán, s õt rajzotta ott körül a legtöbb széptevõ, mint szenderpillék az oleandervirágot. Mind azon könyörgött, hogy vihesse haza a megmerített ezüstkorsót, de Mirandola mindenkinek azzal felelt, hogy vont egyet a gömbölyû vállán.
- Mit érnétek vele, ha a kapuig elkísérhetnétek? Azon úgyse engedne be benneteket az édesapám.
Egyszer azonban talált a lány olyan lovagot, akinek a csillagszóró szemétõl lángba borult az arca.
- Jó uram, nehéz nekem ez a korsó, nem segítenél vinni? Majd meglátod, nem hagy jutalmazatlan az édesapám.
Don Mohabim csakugyan szívesen fogadta a lovagot. Megkínálta sörbettel a pálmafák alatt, s megkérdezte tõle, nem volna-e kedve egy kicsit körülnézni a kincsesházában.
- Nem érdekel engem a kincsesházad, uram - állt fel büszkén a lovag. - Guzman de Forgola az én nevem, kardforgatás a mesterségem, mint minden õsömé ezer esztendõ óta. Mit szólsz hozzá, ha bevallom, hogy szeretem a lányodat?
- Azt mondom, Don Guzman, hogy jól teszed. Arra való a lány, hogy szeressék.
- Egy föltétel alatt. Csak úgy lehetsz ura a lányomnak, ha három esztendõre beszegõdsz hozzám szolgának.
- Spanyol lovag csak királyokat szolgálhat - szegte fel a fejét gõgösen Don Guzman.
- Akkor énhozzám beállhatsz - simogatta a moriszkó nyugodtan a szakállát. - Az én nagyapám volt az utolsó granadai emír.
Don Guzman lehorgasztotta a fejét, megakadt a szeme a Mirandola piros papucsán, aztán a lelke is rajta veszett. Elhajította a kardját, s lehántotta magáról a lovagruhát. Föl se vette három esztendeig, amikorra kitelt a szolgálata, s hazavitte a várába a szép Mirandolát.
Akkorra már Soñora járt a kútra az ezüstkorsóval, s õ is hamar megtalálta a maga szenderpilléjét. Hosszú hajú, lányképû fiú volt, alig mert ránézni a lányra, mikor odasúgta neki:
- No, ne siesd úgy el a dolgot - mosolyodott el a lány -, kérdezd meg az apámtól, mit szól hozzá?
- Fogd meg a korsóm, gyere utánam. Don Mohabim éppen a csalogányokat hallgatta a rózsaligetben, mikor a lányképû költõ elébe állt.
- Uram, mondd meg nekem, bûn-e a rózsát szeretni, meg a napot, a csillagokat meg a bülbül dalát?
- Nem hinném - mosolyodott el az öreg -, ezeket én is mind szeretem.
- Én pedig valamennyit egyszerre megtaláltam a te lányodban. Ha hozzám adod, gránátvirágokból vetek neki ágyat, és mantillának lehozom számára a szivárványt.
- Te alighanem költõ vagy, ugye?
- Az vagyok, uram, Gonzales Riosnak hívnak, ismerheted hírbõl a nevemet, királynék szoktak az én madrigáljaimon elaludni.
- No azzal én nem nagyon dicsekednék a te helyedben - kötözködött tréfásan a kalmár, s elõadta a költõnek a kikötést. Tessék három esztendeig az õ béresével egy sorban kaszálni, aztán madrigálozhatnak, amennyit akarnak.
A költõ ránézett a lányra, akinek arcán nyíltak a rózsák, szemébõl ragyogtak a csillagok, s aki éppen úgy félrebillentette a fejét, mint mikor a fülemüle lesi a fészkébõl, hogy jön-e már a párja. Természetesen vállalta a háromesztendei béreskedést, s mikor kitelt az ideje, vitte is Soñorát a fülemülefészekbe, amit a jó Mohabim bélelt ki pehellyel.
Az esküvõ után az ölébe vette a kalmár Consuelát, a legkisebb lányát, és azt mondta neki:
- Szemem fénye, kertem legszebb lilioma, az egyik nénédért megalázta magát elõttem a spanyol vitézség, a másikért a spanyol költészet, teneked a spanyol tudományt kell szolgámmá tenned. De már a te esküvõdet, Allah-uccse, nem a toledói érsek áldja meg, hanem Bagdadból hozatom el a nagy-imámot, hogy dugja a szádba a mézes datolyát.
Nem hiába, hogy Consuela volt a három lány közt a legszebb, szerencséje is akadt neki mindjárt az elsõ kútramenéskor. Két hidalgó is kapott egyszerre a korsójáért, az egyik csupa selyem-bársony, arany lúdtollal a csúcsos barettja mellett, amibõl a vak is láthatta, hogy írástudó ember; a másik egyszerû fekete ruhát viselt, annak meg a puha, fehér kezén látszott, hogy az is könnyû szerszámmal keresi a kenyerét, s nem nagyon töri magát a nehéz munkával. A vizeskorsóért se nagyon viaskodott, egészen odaengedte vetélytársának, beérte õ azzal is, hogy hazáig a lány kezét cirógathatta.
- Kik vagytok, mik vagytok? - vette õket szemügyre Don Mohabim.
A cifrább kérõ rúgtatott elõre.
- Az én nevem Juan Torilla, én vagyok õfelsége udvari csillagásza, s úgy olvastam ki a csillagokból, hogy a sors engemet szemelt ki e tökéletes ragyogású planéta kísérõ csillagának.
Don Mohabim a szokott választ adta. Semmi kifogása a csillagász ellen, ha beszegõdik hozzá három esztendõre csizmapucolónak.
- Vállalom, uram - felelte habozás nélkül a csillagász -, s fogadom, hogy még úgy sohase fénylett a csizmád, mint ha én pucolom.
Az öreg eretnek boldogan dörzsölte össze a két tenyerét. Most már biztos, hogy megint müezzin fog kukorékolni a Giraldán. Csak már a próféta megint lelátogatna egy kis tereferére, hogy megüzenhetné tõle Allahnak a jó hírt! Nevetve paskolta meg a lánya arcát.
- Hát te, tuba galambom, vállalod-e?
A lány az apja szakálla alá bújt, és onnan pusmogott ki.
- Én úgy szeretném, apám, ha a másik señort is megkérdeznéd.
Don Mohabim csak most vette észre a fekete ruhás fiatalt, aki egy márványoszlopnak támaszkodott.
- Ezt gondolod, lányom? Hiszen õ is hallotta a feltételt. Beszélj, señor, van-e kedved hozzá?
- Szó sincs róla, Don Mohabim. Én csak a lányod ura és szolgája leszek, de tetõled nem fogadok el parancsot.
- Hát te különb embernek tartod magad, mint a többi? - ráncolta össze a szemöldökét a kalmár.
- Különb is - suttogta a lány. - Ez az igazi spanyol férfi.
- Micsoda? - dühödött fel az apa. - Hát Don Guzmant meg Gonzalest, a költõt tán a gólya költötte?
- Mégpedig valami mór gólya - legyintett a fiatalember. - Az csak fattyú spanyol lehet, aki megalázkodással szerez asszonyt.
Don Mohabim reszketett az izgalomtól.
- Hátha a fele vagyonom neked adom?
- Hátha a spanyol koronával kínálnál, lennék-e érte cseléded csak egy napra is?
- Tudd meg, hogy az én ereimben régibb királyok vére folyik. Én a Boabdil unokája vagyok.
- Te meg tudd meg, hogy én meg annak a borbélynak az unokája vagyok, aki a Boabdil uraságot utoljára borotválta meg, mikor kiszaladt az országból.
- De hát ki vagy te tulajdonképpen, hogy ennyi gõg szorult beléd?
- Én Aeneas Parafucillo vagyok, a sevillai borbély.
Az utolsó moriszkó kimeresztette a szemét, elõrekapott mind a két kezével, alighanem a próféta köpönyegébe akart belekapaszkodni, aztán arcra bukott, és föl se kelt többet.
Így mentette meg a hazáját a sevillai borbély attól a szégyentõl, amit az jelentene, ha most nem igazhitû keresztények köpködnének a Szent Ferdinánd szobra körül, hanem kutyahitû muszlimok. S a történelmi jelenet megérdemelte azt a nagy vásznat, amelyiken a barcelonai képtárban ma is látható a megbûnhõdött eretnek, a világszép Consuela, a megszégyenült csillagász és a büszke borbély.