Salamon zsidó viszontagságai

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer... Hopp, ha így kezdem ezt a fejezetet, akkor sose jutok be az Akadémiába. Márpedig ez nekem mindig ambícióm volt; azt hiszem, most már egészen jó úton vagyok felé. Mikor a madridi Nemzeti Könyvtárat megnéztem, a jogtudományi szakban találomra kihúztam a sorból egy disznóbõr kötéses, rézkapcsos, régi salabaktert. Tulajdonképpen csak azt akartam megtudni, hogy Ibériában olyan kellemes penészszaguk van-e a halott könyveknek, mint mifelénk, s hogy a spanyol könyvskorpió olyan szimpatikus teremtés‑e, mint a mienk. De ahogy kinyitottam a könyvet, olyan érdekes dolgon akadt meg a szemem, hogy rögtön elfelejtettem, amit kerestem. Jogi dolgokhoz semmit se konyítok ugyan, de azt hiszem, a salabakterban talált ötszáz éves jogeset megismertetéséért nagy hálára kötelezem a jurisprudentiát. Nem mondom, hogy sose hallottam még ilyet, mert az Ezeregyéjszakában is ilyenforma a jogszolgáltatás. De a madridi incunabula nem meséskönyv, nagyon is komoly szakmunka. Practica Judicialis a címe, és Johannes Petrus de Ferrariis a szerzõje, aki a XIV. század fordulóján jeles doktora volt a ferrarai egyetemnek. El lehet gondolni, ebben is milyen tudós ember lehetett, hogy Jean de Vingle érdemesnek tartotta kinyomatni a kéziratát Lugdunumban, 1494-ben, ékes gót betûkkel.

Abban az idõben, mikor a spanyolok még össze voltak házasodva a mórokkal meg a zsidókkal, élt Madrid városában egy Salamon nevû, becsületes kocsmáros. Természetesen minden kocsmáros becsületes ember volt már akkor is, de ez a Salamon különösen az volt. Tudniillik a Manzanaresban olyan kevés a víz, hogy azt sohase lehetett borkeresztelésre prédálni, a spanyol bornak meg már annyira bõvében voltak, hogy kánikulában azzal mentették meg az érdemes folyót a kiszáradástól.

Hát ehhez a becsületes Salamonhoz beállított egyszer két nemes spanyol lovag. Ugyan nem is mentek be a csárdába, csak kifüttyentették a csárdást.

- Hozzál ki nekünk egy serpenyõt, te zsidó.

Salamon kitüsténkedett a serpenyõvel, abba a lovagok beleraktak hat megkopasztott fogolymadarat, szalonnával, hagymával, mindenféle ízesítõkkel együtt, s azt mondták a hajlongó csárdásnak:

- Mink most kerülünk-fordulunk egyet, mire visszaérünk, akkorra megsütöd nekünk a foglyokat. De ha azt nem akarod, hogy szakálladnál fogva megmártogassunk a Manzanaresban, akkor gondod legyen rá, hogy se meg ne égjenek, se nyersen ne maradjanak; fõképpen arra vigyázz, zsidó, hogy a hitetlen kezeddel hozzá ne érj a pecsenyénkhez, és ne csipegesd róla a ropogóspiros bõrét, mert akkor téged húzunk nyársra, és addig forgatunk rajta, míg ropogósra nem pirulsz.

Salamon a szívére tette mind a két kezét, aztán tüzet rakott; megsütötte a foglyokat, ahogy parancsolva volt, és kiállt az ajtóba, várva a vendégeit.

A két lovag helyett azonban Juszuf toppant elébe, a madridi bíró.

- Micsoda drága jó szagot érzek én itt, te zsidó? - kérdezte nyájasan, ahogy a pecsenyegõz megcsapta az orrát.

- Én meg nem mondom, szidi - vont vállat Salamon. - Két gyaur bízta rám a pecsenyéjét, föltettem a tûzre, de hozzá se értem, mert az nekem meg van tiltva.

- Neked igen, de nekem nem - mosolygott a bíró, és megemelte a fedõt. - Allahra, ezt nekem meg kell kóstolnom!

- Ne tedd ezt, uram! - állt elébe a csárdás - mert ez olyan pecsenye, hogy ha te eszed meg, az én fogam törik bele.

- Csak éppen ezt a szép piros bõrét hámozom le, ni - cuppogott kedvetelten a bíró.

- De éppen azért húznak engem nyársra! - tördöste a kezét Salamon.

- No akkor meg már mindegy - nevetett az arab, és odaintette az egyik szerecsen fogdmegjét. - Kapd föl ezt a serpenyõt, vidd haza, mire megterítenek, én is otthon leszek.

A másik szerecsent pedig odaültette a küszöbre, és azt mondta a halálra ijedt Salamonnak:

- Ne félj te semmit, az én emberem szeme láttára nem mernek veled semmi csintalanságot tenni a gyaurok. Legföljebb fülön fognak, és bevádolnak nálam mint bírónál. Én pedig majd eligazítom a bajukat. Mondom, ne jajgass, a hajadszála se görbül, míg engem látsz.

- Jó, jó, uram - rázta a hideg Salamont -, de mi lesz velem addig, míg téged nem látlak? Mit mondjak a két mérges lovag úrnak?

- Mit mondj, mit mondj? - tûnõdött el a bíró. - Hát csak annyit mondj, hogy a foglyok kirepültek a kéményen. Azzal a bíró el is ment, a lovagok pedig megjöttek.

- No, zsidó, kész-e a pecsenyénk?

- Kész, nemesuraim, kész - görnyedt kétrét Salamon a szolgálatkészségtõl, s csak akkor merevedett egyenesre, mikor a tûzhely felé fordult. Szólni se tudott a meglepetéstõl, csak a karjaival legyezett, mint a szélmalom.

- Mi lelt, zsidó? - nézték csodálkozva a spanyolok.

Salamon merigetett a fejével a tûzhelyrõl a kéménybe, a kéménybõl a tûzhelyre.

- Még az elõbb itt voltak. Elmentek, kirepültek.

- Kicsodák?

- A foglyok, nemesuraim. Elszálltak a kéményen keresztül. Izrael istene csodát tett.

A spanyolok nem voltak hajlandók hitelt adni olyan csodának, amit Izrael mûvelt. Kirántották spádéjukat, és compostellai Szent Jakabot hívták tanúul ahhoz a kegyes szándékukhoz, hogy fölnyársalják az átkozott zsidót.

A bíró szerecsenje beköhintett a küszöbrõl, és Salamonon erõt vett a bátorság.

- Igenis, nagy jó uraim, azonnal beleszaladok a kardotokba. Csak elõbb kiszolgálom szíves engedelmetekkel ezt a fiút. A mi legkegyelmesebb urunknak, a fényes orcájú madridi bírónak a szolgája.

A spanyolok meggondolták a dolgot, lemondtak a szemtanú elõtt való zsidósütögetés örömérõl. Ahelyett rúgtak egyet a bûnösön.

- Elõre, zsidó! Gyerünk csak a bíróhoz, kérdezzük meg, mit szól a csodádhoz.

Ahogy megindulnak hármasban, valamelyik kutyaszorítóban szembe jön velük egy jókedvû szamárhajcsár, tereli maga elõtt a szamarát fütyörészve. Mármost a lovagok sarkantyúpengésétõl-e, a Salamon kaftánja lobogásától-e, megrökönyödik a szamárka, és leheveredik az utca közepére. Könyörög neki a gazdája, paskolja tenyerével, nevezi édes galambjának, döfködi bottal, szidja ördögök nagyanyjának, a szamárka nem mozdul. Utoljára nekiállnak valamennyien, a hajcsár emeli az akaratos állat fejét, a két lovag emeli kétoldalt, Salamon ösztökéli farkánál fogva, erre aztán föl is ugrik a jámbor, de a farka ott marad Salamon kezében.

- A toledói Szûzre! - ordított versenyt a hajcsár a szamarával - most meghalsz, zsidó! Csúffá tetted Ó-Kasztília legbüszkébb szamarát!

Mivel a furkóval hadonászó hajcsár csúnya nagy góliát ember volt, a kocsmáros pedig nyeszlett kis ember, illára vette a dolgot, és beszaladt az elsõ nyitott kapun. Az pedig a mosé kapuja volt, Salamon esze nélkül szaladt föl a toronyba, futott vagy száz lépcsõt, ott megállt egy kicsit kipihenni magát. De mikor meghallotta, hogy a sarkában kopog a szamaras ember, nem följebb szaladt, hanem kiugrott az ablakon, a nyakába annak a derék csizmapucolónak, aki a templom sarkán ûzte a mesterségét.

Salamon ilyenformán puhára esett, hanem a csizmapucoló beadta a kulcsot. Illetve letette a kefét egész életére, azaz hogy utolsó mozdulatával ráruházta fiára és örökösére. Annak azonban az volt az elsõ dolga, hogy utánarugaszkodott az éghullajtotta csárdásnak, s most már négyen kergették a boldogtalant.

- Elébe! Utána! Fogjátok meg a tolvajt! A szamárfark szaggatót! A gyilkost!

A sokféle gonoszság elkövetõjének pedig most már volt annyi esze, hogy nem fölfelé szaladt, hanem lefelé. Beugrott egy patiós udvarba, éppen egy kardcsiszárnak a karjába zuhant bele. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a kardcsiszárnak a felesége is ott hûsölt a gránátbokrok alatt, az pedig éppen olyan ijedõs állapotban volt, amilyenben akkor szoktak lenni az asszonyok, mikor gólyát várnak. Meg is ijedt szegény a zenebonától, úgyhogy nagyot sikoltott, és behunyta a szemét. Hát mikor kinyitotta, egy halott kisbaba feküdt a kötõjében - úgy látszik, a gólya is csak addig tudja az egyszeregyet, míg fél lábra áll, de röptében mindjárt elveszti a fejét.

Szerencsére a kardcsiszár nem volt olyan vérszomjas ember, mint ahogy a mestersége magával hozta volna. Nem vágta miszlikbe a gólyaijesztgetõt, csak magához szorította mind a két karjával.

- Tõlem nem szabadulsz, lator. Viszlek a bíróhoz, õ mondja meg, milyen kárpótlás jár nekem azért, hogy mikor tízévi házasság után végre fiam született volna, azt koporsóba fektethetem, bölcsõ helyett.

Vitték tehát Salamont a bíróhoz, most már öten, egyik mérgesebb ember, mint a másik. Az pedig már várta õket a nagy vánkosszékben, a pálmafa alatt, amelyiknek a hegyiben a szerecsen guggolt a lombsátorban, kezében az üres serpenyõvel.

- Csak okosan azzal a kis ésszel - tanította ki a bíró. - Mikor én azt kérdem a két kutyahitû lovagtól, hogy mi panaszuk van, te akkor ejtsd ide a serpenyõt a lábam elé.

De mikor a sok panaszost meglátta a kádi az egy zsidó körül, neki is elborult egy kicsit a homloka. Sejtán vigye a dolgát ennek a Salamon zsidónak, bizony ennyi farkasverembõl nehéz lesz kihúzni. De hát azért csak megpróbálta.

- Mi panaszotok van, gyaur vitézek? - nézett komoran a lovagokra.

- Nekünk - kezdte nagy grandezzával az egyik -, nekünk...

Tovább azonban nem mondta, mert a rézserpenyõ nagy csörömpöléssel hullott a fahegybõl az asztal közepére. Szemmel láthatóan a Salamon zsidó serpenyõje.

- Hm - nézett össze a két hidalgó -, ezt mintha csak az égbõl hajították volna le! Mármost ha a serpenyõ így röpül, pedig az nem is lelkes állat, akkor mégiscsak lehet abban valami igaz, hogy a foglyok elrepültek a tûzhelyrõl a kéményen keresztül. - Nagy boszorkánymester lehet ez a zsidó, nem jó lesz ezzel kikezdeni, hanem inkább tanácsos lesz fordítani egyet a mantillán.

- Nekünk - kezdték újra még nagyobb grandezzával -, nekünk semmi egyéb kívánságunk nem volt, mint uraságod fényes arcában gyönyörködni.

- No, azt megtehetitek - vigyorodott el a bíró -, beszéljen a többi panaszos.

- Rajtam a sor - lengette a hajcsár a tövébõl kiszakított szamárfarkat, és elõadta a vele esett sérelmet.

- Nem értettem jól a dolgot - csóválta a fejét a bíró -, melyiktek húzta a szamárnak a fejét?

- Azt én húztam, uram.

- Biztos ez?

- Hogyne volna biztos, hiszen még sugdostam is neki.

A bíró nagyot csapott az asztalra.

- Úgy, hát még sugdostál is neki? Látod, most magadra vallottál, ebszülte. Összebeszéltél a szamárral, hogy bajba hozzátok ezt a jámbor zsidót. Csak nem akarod velem elhitetni, hogy ez a káposztatorzsából faragott nyápic ember a te segítséged nélkül csúffá tehette volna a szamaradat? Hanem te rántottál az állat fején akkorát, hogy a farka amannak a markába szakadt! Kenjétek meg csak a talpát egy kis mogyorófahájjal! Hát téged mi lelt, te subickolt nyelvû legény?

A csizmapucoló fia teljes hûséggel adta elõ apja tragikus halálát. Ez már komoly ügy volt, elõhozatta a bíró a Koránt, és elkezdte vallatni a szúrákat. Sok idõ telt bele, de csak meglelte, amit keresett.

- Egy az Isten és Mohamed az õ prófétája! Neked igazad van, jó fiú, s jogod van apád haláláért a zsidó életét követelni. A zsidó üljön le a templom tövébe, arra a helyre, ahol az édesapád ült, te pedig eredj föl a toronyablakba, és úgy ugorj rá erre a jámbor férfiúra, hogy rögtön nyaka törjön. Meg vagy elégedve?

- Meg, uram - vakarta a fejét az ifjú csizmafényesítõ. - Nagy a te bölcsességed, de most nem kérek belõle.

- Masallah! - bólintott a bíró, és intett a kardcsiszárnak. - Hát te mit hoztál, fiam?

A kardcsiszár azalatt nagy számvetést végzett magában. Ha a fia élve született volna, és megnõtt volna, akkor bizonyosan olyan vitéz ember lett volna, hogy lovaggá ütötték volna. Ha lovag lett volna, akkor bizonyosan az estramadurai herceg lányát vette volna el, azzal kapott volna egy palotát, abban megtette volna kapusnak az apját, s a donok és donnák minden kapunyitáskor aranyat ejtettek volna a kalapjába. Ezen az alapon aztán ezzel fejezte be a panaszát:

- Tízezer maravédivel kárpótoljon engem a zsidó azért, hogy õmiatta halva született a gyermekem.

- Hm - simogatta a bíró a szakállát -, nincs több gyereked?

- Nincs, uram. Attól félek, nem is lesz. Ezt is tíz esztendõre adta az ég.

- Hát neked hány gyereked van, zsidó? - fordult a bölcs bíró a vádlotthoz.

- Ojjé, szidi, ne is kérdezd, mert beszélni se jó róla - horgasztotta le a fejét Salamon. - Most fekszik az asszony a tizenkettedik gyerekkel.

- Dicsõség Allahnak - ragyogott fel a bíró képe, és barátságosan megveregette a kardcsiszár vállát! - Látod, fiam, nincs itt semmi hiba. Ez a jámbor zsidó nagyon jó családnevelõ, s ha te kilenc hónapra hozzáadod a feleségedet, mire visszaveszed, megkapod a kárpótlást elveszett fiadért, sõt úgy lehet, kettõt is kapsz egy helyett.

Hogy elfogadta-e a megítélt kárpótlást a csiszár, arról nem szól a ferrarai Johannes Petrus mester. De a középkori „jó bíró” portréja enélkül is tökéletes.