Az Ochsen-menüett

Mikor az Ungargasse-i házból az elsõ tepsicsörömpölés kihallatszott az utcára, hamar híre szaladt a szomszédok közt, hogy az öreg Keller borbély hazajáró lelke verdesi a földhöz a gazdátlan maradt borbélytányérokat. Nem ijedtség volt ez, hanem öröm. Mária Terézia idején a bécsi külvárosokban csak úgy hemzsegtek a hazajáró lelkek, s nem is számított rendes utcának, amelyiknek kísértete nem volt.

- Hála annak a nagyon jó Istennek - vetettek keresztet az öregasszonyok -, most már nem kell kísértetért a másik utcába menni. Ijesztgetjük a gyerekeket a magunkéval.

Akadt ugyan olyan jótét lélek is, akinek az jutott eszébe, hogy van a néhai borbélynak egy apáca lánya, ha annak szólnának, az õ közbenjárására mindjárt megnyugodna a tepsicsörgetõ lélek, de ezt a jámbort letorkolta a többi vénasszony. Hiszen az öreg Hans borbély nagyon jóra való ember volt, s nem muszájból jár haza, hanem a maga jószántából. Abból is látnivaló ez, hogy nem éjszakának idején mulatja magát, hanem mindig olyankor, mikor delet harangoznak.

Késõbb azonban bizonyos kétségek támadtak a kísértõ borbély rendessége felõl. Volt úgy, hogy az idõbeosztást is elvétette, s kiderült róla az is, hogy nem ragaszkodik a borbélytányérokhoz, hanem a levesestálat is földhöz vágja, s olyankor határozottan visító hangokat hallat, amelyek inkább eszeveszett némberre vallanak, mint becsületes, megállapodott férfikísértetre. A legkülönösebb pedig az volt, hogy a kísértet csak olyankor csinálta a zenebonát, mikor a Haydn muzsikusék szállták meg az öreg házat. Akármilyen rosszul esett az Ungargasse-i öregasszonyoknak, bele kellett törõdniök, hogy az õ kísértetük nem a túlvilágról jár haza, csak a túlsó országból, a Lajtán túlról. Nem a derék halott borbély, hanem az öregebb lánya, akinek az ura beszegõdött udvari muzsikusnak az Esterházy hercegekhez. Anna Mária Aloysia Apollonia asszony. Akit négy szent pártfogásába ajánlottak, mikor megkeresztelték, mégis olyan menyecske lett belõle, hogy az ördögök eresztették ki a pokolból kezességre.

Haydn már akkor - túl az ötvenen - olyan ember volt, akire udvari hintóból kiköszöntek, de azért az Ungargasse nevezetessége mégse õ volt, hanem Anna Mária, szintén túl az ötvenen, sõt az urán is túl négy esztendõvel. Soha annyit az utcabeli öregasszonyok nem szaladoztak a kútra, mint ha a muzsikusék otthon vakációztak.

Nem a muzsikus világoskék frakkját, ezüstsujtásos nadrágját csodálták meg - a karmesternek szerzõdés írta elõ az Esterházy hercegek libériájának viselését -, se nagyparókás fejét, amin csakugyan nem sok látnivaló volt. Hanem amint Anna Mária minden reggel más selyemben suhogott el a misére, és minden délután másképp fodorított hajjal pípeskedett el a vecsernyére, azt már érdemes volt megnézni. Az igazi gyönyörûség azonban az volt, amikor megszólalt a házban a spinét, s az angyalok muzsikájába belerikácsolt az asszony hangja. A spinét hamar elhallgatott, de az asszony nem.

- Anna Mária - mondta a férj csendesen -, hát muszáj nekünk mindig utcahírével lennünk? Húsz év óta mindig csõdület van a kapunkban, ha te elkezdesz társalogni velem.

A rikácsolás erre süvöltözésbe ment át, amit gyakran csörömpölés is követett. A hangok zûrzavarából csak egy szó szokott értelmesen kiérni az utcára, de az sokszor:

- Pénzt!

Haydn, a szerény és igénytelen nyárspolgár zseni, akkor már rég elszabadult a máról holnapra élés úszó szigetérõl. Gazdájától, a hercegtõl hatszáz forint salláriumot kapott évente a természetbeni járandóságokon felül, s a lipcsei nagy cég, a Breitkopf és Härtel a korhoz képest emberségesen honorálta zenemûveit. Anna Mária ujjai közül azonban olvadt hó módjára csörgött el a pénz. Elcifrálkodott, elbegyeskedett és eldínomdánomozott mindent. A nagy lakomákon, amelyeket leginkább egyházi renden levõ barátainak rendezett, a mester nem szokott részt venni. Õ csak egy-két pohár borra láthatta vendégül muzsikus barátait, arra is csak olyankor, ha Anna Mária látogatóban járt valahol, vagy olyan ritka hangulatba jött, hogy elnézte házuknál a „naplopó népséget” - közéjük számítván az urát is.

- Az a szerencsém, hogy Anna Máriában semmi gõg sincs - kérkedett ilyenkor keserû mosolygással a férj. - Látjátok, néha még nekem is megbocsátja, hogy nem fodrász vagyok vagy suszter.

De gyakran megesett, hogy a barátok már a kapuból visszafordultak. Olyankor mindig, ha nagyon kihallatszott Anna Mária szava az utcára.

Egyszer Mozart rántotta vissza a küszöbrõl Dittersdorfot, az aranysarkantyús zeneszerzõt. (Az is magyar kenyeret evett akkoriban, Patachich nagyváradi püspök karnagya volt.)

- Rosszkor jöttünk. Kiszabadultak a pokol minden fúriái.

- Micsoda harmóniátlan hangok! - kapott a füléhez a karnagy. - És ezek közt kell élni Haydnnak!

- Ki tudja? - vont vállat Mozart. - Talán éppen ezért lett õ a harmóniák fejedelme. Az egek legmagasabb régióiba menekült a pokol elõl.

- Mindig így éltek?

- Az esküvõjük óta.

- Nem szerelmi házasság volt?

- Nem. A másikat szerette. Aki apáca lett.

- Mért vette el, ha nem szerette?

- Az öreg borbély kedvéért, akit szeretett. Barátságból. Jóságból. Becsületbõl. Ostobaságból. Mit lehet az ilyent tudni?

Mozart nagyot sóhajtott. Õ is Weber Aloysiát szerette, és Weber Konstanzét vette el.

Lehajtott fejjel ballagtak a napszállatban. A karnagy újra kezdte:

- Két gályarab egy bilincsen. Mért nem válnak el? Mi köti a királyt a cselédhez?

Wolfgang Amadeus legyintett.

- Jóság. Becsület. Eskü. Ostobaság. Mit lehet az ilyent tudni?

...Az Ungargasse-i házban pedig kicsordult a keserû pohár. Haydn egy új szimfóniája kéziratát kereste.

- Itthagytam délben a spinéten. Te tetted el, Anna Mária?

Anna Mária vuklijait sütögette a tükör elõtt. Ez fontos és nehéz munka. Alkotó mûvészet. Az alkotó mûvészek haragszanak, ha zavarják õket. Anna Mária csak a harmadik kérdésre szólalt meg.

- Elég nekem a magam gondja. Ezután már a te firkáidat is én tartsam számon?

A harmóniák fejedelme összeharapta a száját, és kihúzta helyébõl a spinétet. De a kézirat nem csúszott mögé. Az asztalfiókban sem találta, a szekrények tetején se.

- Mit forgatod fel az egész házat? Igazán nem érdemled meg, hogy takarítson rád az ember - hördült fel Anna Mária, és mérgesen odébb rúgta azt a papírdarabot, amit félig megégve hullajtott ki a sütõvas.

Haydn odaugrott és fölkapta a papírt. Nem káromkodta el magát, életében soha nem bántotta az Istent, csak kacagott úgy, hogy az asszony megdöbbenve nézett rá.

- Hát te minek örülsz?

- Annak, hogy végre megbecsülsz.

- Félrebeszélsz?

- Dehogy. Idenézz! Ezelõtt csak tortapapírnak, pástétompapírnak használtad a kézirataimat, de most már hajsütögetésre szeded el.

Anna Mária megrázta a fejét. Annyira nem értette a dolgot, hogy még csak föl se háborodott. Szokatlan csendesen mondta:

- Most már még ebbe is belekötsz? Meg kellene köszönnöd, hogy nem a tiszta papírt fogyasztom, hanem azt, amit te összefirkáltál. És még te mondasz engem tékozlónak?

Most az egyszer Haydn volt az, aki csörömpölt és tombolt. Földhöz vágta a hajsütõvasat, és nem törõdött vele, hogy most az õ hangját hallják meg az öregasszonyok.

- Hogy a szász király aranymedaillonját eladtad az ötvösnek, elnéztem. Hogy a porosz király gyémántgyûrûjét elpuccoskodtad, lenyeltem. Hogy minden kimegy a kéményen, amit összeverejtékezek, abba már beletörõdtem. De hogy a lelkemet megöld, azt nem tûröm el, te, te...

Az ablak pelargóniumai elõtt Anna Mária két barátnõje tipegett el, s már kopogtattak is az ajtón. Haydn áttámolygott a másik szobába, s kigyulladt homlokát rányomta az ablaküvegre. Lefogta a szemét, mégis maga elõtt látta az élet egész nyomorúságát. Romokat maga mögött, és romokat maga elõtt. A Krisztust és a Szûz Anyát, akikhez minden reggel imádkozott, és akik cserébe neki adták töviskoronájukat és hét tõrüket.

Sokáig állt ott, és észre se vette, hogy a ház elcsöndesedett. Arra riadt fel, hogy valaki veregeti a vállát, és mormog valamit. Egy rendesen öltözött, deresedõ polgárember állt elõtte.

- Kicsoda ön?

- Mondtam már, kérem. Mészárosmester vagyok.

- Mit akar?

- Nagy kérésem van nekem, kéremalássan. Nincs a világon több olyan muzsikus, mint az úr, de olyan tisztelõje sincs a világon az úrnak, mint én vagyok.

Haydn elmosolyodott. Van olyan perc, mikor a mészárosmesterek hódolata többet jelent, mint a királyoké.

- Mivel szolgálhatok?

- Mához egy hónapra lesz a lányom esküvõje. Az a kérésem, hogy tessék arra valami muzsikát komponálni. Arra az én lányom olyan büszke lesz, hogy nem cserélne a császárnõvel. Meg azt is tudom, hogy az úr kedvéért az Isten is megáldja a lányom házasságát.

Haydn szívében már zengett is a nászmuzsika. Megölelgette a mészárosmestert.

- Holnap ilyenkorra eljöhet érte, barátom.

Másnap este meg is kapta a mészáros a legszebb nászajándékot, amit valaha mészároscsalád látott.

- Egy menüettet csináltam, barátom, csak címet nem tudtam neki adni, pedig ez azzal egész. De lakodalomig majd csak kerül az is.

Egy hét múlva kinéz Haydn az ablakon, mert mintha valami cincogást hallana az udvaron. Hegedûs, klarinétos emberek nyüzsögnek, rendezkednek odakint. Mire kinyitja az ablakot, már munkában is van a banda: játsszák az õ ajándékminétjét, s befejezik nagy éljen-kurjongatással.

Behívni nem merte a jó embereket, hanem õ sompolygott ki közéjük egy üveg borral. Megújul az éljenzés, s elõlép a mészárosmester.

- Uram, én hallottam arról, hogy császárok, királyok mivel szokták megbecsülni az urat, ki-ki a maga tehetsége szerint. Tessék éntõlem is elfogadni, ami tõlem telik.

Három tenyércsattanásra kinyílt a kapu, s a võlegény meg a menyasszony bevezetett rajta egy megaranyozott szarvú, fölpántlikázott göbölymarhát.

- A legszebb jószágom, uram, tiszteljen meg vele, hogy elfogadja.

- Hát hogyne fogadnám el, jó ember - nyújtott kezet a hangokban dolgozó mester a vérben dolgozó mesternek, és fölcsillant a szemében a jókedv. Arra gondolt, hogy ha ezt Anna Mária meglátja, még az is kénytelen lesz beismerni, hogy néha zeneszerzõ feleségének is érdemes lenni.

- Anna Mária, Anna Mária! - kiáltott be a házba.

- Itt vagyok! - harsogott vissza a zeneköltõ hitvese, de olyan hangon, amelybõl ki lehetett érezni, hogy ott is akar maradni.

- Nézd, Anna Mária, mit kaptunk! - ment helyébe a mester. - Legalább az ablakból tekintsd meg ezt a gyönyörû jószágot!

Anna Mária kikukucskált az ablakon, és elpittyesztette a száját.

- Soványnak elég sovány, nyilván tehozzád mérték az ökröt.

A harmóniák fejedelme a homlokára ütött.

- Megvan, megvan!

- Mi van meg? - nézett rá Anna Mária.

- A cím, a menüett címe.

Azzal elõkereste a kottát, és fölé jegyezte apró betûivel: Ochsen-menüett.

És úgy mosolygott hozzá, hogy a könny is kiesett a szemébõl.