A stralsundi lámpák

A tizennyolcadik század végén a francia forradalom hullámai a csöndes Stralsundba is elértek, amely abban az idõben svéd impérium alá tartozott. Az egykori hanzaváros már akkor régen eljátszotta történeti szerepét, egyéb hõsökkel nem dicsekedhetett, csak akik a Nicolai-Kirchében, meg a St. Marienben márványból kifaragva álltak õrséget a saját hamvaik felett. Békés halászok, jámbor kalmárok, lomhán totyogó serfõzõk lakták az ódon paloták városát, akik már abban se voltak egészen biztosak, hogy az a fene oroszlán, amely a híres Rathaus kapuja felett ágaskodott a város címerében, kardot tart-e a szájában vagy malátakeverõ kanalat.

Nem is kell azt gondolni, hogy a stralsundi Burgerek Grève teret akartak volna csinálni az Alte Marktból, és a zsarnok vérével akarták volna csillapítani a szomjukat. A sört sokkal üdítõbb italnak tartották, s a svéd király igen messze lakott tõlük. Aki pedig mint helytartó a király képét viselte, a holsteini herceg, igen testes férfiú volt ugyan, de olyan kis madárfejet viselt a két válla közt, hogy azt nem lett volna passzió lenyiszálni.

Nem tûzvészre kívánkoztak a stralsundi jakobinusok, hanem világosságra. Elhatározták a városi tanácsban, hogy utcai lámpát állítanak fel a nagy piacon, a kannaöntõk utcájában meg a Semlower-kapuban. Hadd legyen már egyszer Stralsundból is modern város.

A határozat a helytartóhoz került megerõsítés végett, s most derült ki, hogy mennyi bölcsesség tartózkodik abban a kis aszalt madárfejben.

- Ohó - ütött az asztalra a nagyúr -, hiszen ez tiszta forradalom! Azt hiszik ezek a pugrisok, hogy én nem tudom, miben sántikálnak! Közvilágítás kellene nekik, hogy lámpaoszlopra köthessék a felsõbbséget! No, majd megmutatom én ennek a csõcseléknek, hogy itt nem lehet Párizst játszani.

Megüzente a tanácsuraknak, hogy az országfelforgató tervhez nem adja beleegyezését, mert abból mindenféle veszedelmek származnának. A lámpaoszlopok útjában állnának a közlekedésnek, kerülgetni kellene õket, a kocsisok dühbe jönnének, levernék az olajmécseseket, a tûz szétfolyna az utcán, s leéghetne az egész város, ki lesz akkor a felelõs?

A tanácsurak megint összeültek, meghányták-vetették a dolgot, s találtak rá módot, hogy a krigli is megteljen, a habja se fusson ki. (A pomeránok így szövegezik a kecske és a káposzta problémáját.) Nem oszlopra fogják állítani a lámpákat, hanem a szemben levõ házak közt kifüggesztett láncokról lógatják le. Így aztán tûztõl se kell félni, mégis meglesz a világosság.

Most tudódott ki a helytartóról, hogy ha fejet szûken mértek is neki, nyak dolgában annál inkább ki van ruházkodva. Magához parancsolta Albert Dinninest, a stralsundi polgármestert, és megmondta neki, hogy ha a fejük tetejére állnak, akkor se lesz semmi az országháborító tervbõl. Ilyen nyugtalan idõkben nem lehet a világossággal játszani.

- De hiszen eszünk ágában sincs nekünk ilyesmi - mentegette a polgármester a közakaratot. - Mi éppen csak látni akarunk olyankor is, mikor nem süt a hold.

- Szóval az Úristennel is ujjat húznátok? - nézett vasvilla-szemmel a nagyúr. - Beszélhettek, amit akartok, de engem nem tesztek lóvá!

- Semmi ilyen tiszteletlen szándékunk nekünk kegyelmességeddel szemben nincs - vetett fodrot a mosolygás a polgármester szája szögletében. - Nem avatkozunk mi az Úristen dolgába. Három lámpától még éppen elég sötétség marad a világon.

A nagyúr képét elöntötte a láng.

- Ismerlek benneteket, csupa rozikruciánusok és illuminátusok vagytok, azért emlegetitek mindig a világosságot. No megálljatok: ha csak az kell, majd adok én nektek világosságot, de fogadom, hogy megemlegetitek.

Másnap minden sarkon kidobolták a herceg úr õmagassága legkegyelmesebb közvilágítási rendeletét. Aki napszállat után kiteszi a lábát az utcára, mindenki tartozik magával lámpást vinni. Akit a darabontok lámpa nélkül érnek, azt mindjárt viszik az õrszobára, és öt botot mérnek rá, oda, ahol leggömbölyûbb.

Albert Dinnines összehívatta a kommunitást, és fölszólította a nép írástudóit és véneit, hogy mindenki adja bele az eszét a tanácskozásba. Természetesen volt egy-két malátakeverõ patrícius, aki annak a véleményének adott kifejezést, hogy az lenne a legszebb kivilágítás, ha õkegyelmességét húznák fel a piactéren, már az mindegy, lámpaoszlopra-e vagy láncra, árnyalati különbségeken ne múljon a dolog. A polgármester megrázta az elnöki csengõt, és megállította a szónokot, aki különben a városka legtekintélyesebb halkereskedõje volt.

- És uraságod hajlandó lesz ezen ünnepi alkalommal a kötelet húzni?

A haragos kalmár elfehéredett, és tátogott a szája, mint a horogra került halé.

- Isten õrizz, kitörne a nyavalya már a látásától is.

- No látjátok - mosolyodott el a polgármester -, akkor mit jár a szátok? Nem vagyunk mi kénesõvel töltött franciák, hanem vagyunk pumpernickelen hízott, józan pomeránok. A stralsundi nemzet mindig híres volt a lojalitásáról, és most se fogja azt engedetlenséggel bemocskolni. Ami törvény, törvény, és annak eleget kell tenni. Mégpedig szó szerint. Aki a rendeletet nem teljesíti, arra helytartó urunk õkegyelmessége ötöt vágat, és ezellen nincs apelláta. De aki többet tesz a törvénynél, arra én tízet vágatok, és azellen se lesz apelláta. Megértettétek?

Megértette azt mindenki. Este egész Stralsund kint nyüzsgött a fõtéren, mindenki ott lógázta a kezében a lámpást, de a lámpába senki se tett gyertyát. Hiába jártak körül a darabontok, mint az ordító oroszlán, nem nyelhettek el senkit, mert a törvénynek mindenki eleget tett.

Mit volt mit tenni, a helytartónak ki kellett doboltatni a pótrendeletet: a kormány mindenkinek kemény kötelességévé teszi, hogy a lámpába gyertyát is illesszen, mert különben felsõbb hatóságilag megtanítják rá, hány a nyolc.

A sörfõzõk erre is azt mondták, jól van, s betették a kézilámpába a gyertyát, csak éppen nem gyújtották meg, mert azt már nem parancsolta senki.

A herceg olyan dührohamot kapott, hogy egy hétig rakni kellett rá a szelídítõ piócát. Most már bánta egy kicsit, hogy belekeverte magát a pugrisok korpájába, de már nem lehetett visszafordulni. A tekintélyt meg kellett mentem mindenáron. Közhírré tétette, hogy nem elég lámpát hordani, nem elég abba gyertyát tenni, hanem azt meg is kell gyújtani. Aki szót nem fogad, azt nemcsak mogyorófahájjal kenik meg, hanem internálják is a Rügen-szigetre, ott aztán eheti a meszet, és ihatja rá a tengervizet.

A stralsundiak erre is rábólintottak mint született törvénytisztelõk. Nemcsak föl nem horkantak a rendelet ellen, hanem még örültek is neki. Minél több próbáját adhatják annak, milyen hûséges és engedelmes alattvalók, annál jobb. Most már meggyújtották a lámpásban a gyertyát, de a lámpást betették a kerek malaclopó köpönyeg alá, s csak akkor vették elõ, mikor a darabontok rájuk estek.

- Tessék, itt a lámpás, van benne gyertya is, meg is van gyújtva úgy, ahogy a törvény rendeli. Mivel azonban az nincs benne a törvényben, hogy a lámpát az orrunk elõtt kell tartani, mink bent tartjuk a köpönyeg alatt, így legalább nem verjük ki vele egymás szemét.

Erre aztán már nem tudott a maga fejétõl kádenciát a herceg. Rögtön futárt küldött a királyhoz Stockholmba, s feltárván neki a példátlan gonosztettet egész pokoli teljességében, megkérdezte tõle, mitévõ legyen ezzel az elvetemedett várossal. Alighanem olyan választ várt rá, hogy Stralsund lerombolandó, a helye felszántandó és sóval behintendõ.

III. Gusztáv azonban azok közé az uralkodók közé tartozott, akiknek világnézetét úgy nevezi a történelem, hogy felvilágosult abszolutizmus. (Olyan lett a vége is, a felvilágosult abszolút uralkodót néhány év múlva tõrrel szurkálták agyon nem kevésbé felvilágosult udvaroncai.) Nagyon jót mulatott a stralsundi obstrukción, és helytartójának a következõ utasítást küldte:

- Legokosabb lesz, ha a malátakeverõk olyan világosságot csinálnak maguknak, amilyent akarnak, hercegséged pedig úgy áll bosszút rajtuk, hogy otthagyja õket.

Holstein hercege erre csakugyan nem tehetett mást, mint hogy hazahurcolkodott, és képpel se fordult többet Stralsund felé. A malátafõzõk pedig három lámpa képében bevezették a közvilágítást, és a nagy esemény emlékére Hackert mesterrel a tanácsterem mennyezetére freskót készíttettek, amely az ítélet napját ábrázolja. Rajta van a holsteini herceg is, természetesen az Atyaistentõl bal kéz felõl esõ társaságban, s a feje olyan lámpának van megfestve, amelynek nincsen kanóca.