A halhatatlanság kutyája

Alfred de Musset-rõl, a született halhatatlanságról, csak az okleveles irodalomszakosok tudják, hogy volt neki hivatalos halhatatlansága is. A francia akadémiától kapta, írást is adtak neki róla.

Csakhogy nehezen ment a dolog. A hivatalos halhatatlanság sehogy se akarta magáénak vállalni szegény Alfrédot.

- Érje be a maga halhatatlanságával - acsarogták el a kapuból az Olimpus portásai. - Aki nem tiszteli a tekintélyeket, az ne kívánkozzék közéjük.

Egy darabig csakugyan el is volt a költõ a halhatatlanság nélkül, s egészen jól beérte a halandó élet örömeivel. Csak amikor ezek rendre elhagyogatták, akkor áhított rá Alfred Musset az akadémiai frakkra. És ekkor derült ki, hogy nem is olyan szõrös szívû emberek azok az akadémikusok, aminõknek az újságírók híresztelik õket. Mikor a Musset orvosaitól garanciát kaptak rá, hogy a költõ már félig az ördög zsákjában van, s az egy-két esztendõ alatt menthetetlenül elviszi, egyszerre azt mondták, hogy üsse part, annyi idõt ki lehet bírni még õvele is, hát tessék helyet foglalni a zöld-frakkosok közt.

Azaz, hogy volt néhány nyakas halhatatlan, aki még a haldokló költõnek se tudta megbocsátani a tehetségét. Különösen De Saint-Aulaire úr fújta ellene a követ pár öreg kollégájával. Ma már nemigen lehet tudni a jó úrról, hogy az okszerû birkatenyésztés irodalmát mûvelte-e, vagy a birtokán lelt druida légyfogók kultúrtörténeti fontosságára mutatott rá, de az bizonyos, hogy a maga idejében sokkal nagyobb tekintély volt, mint a Les nuits züllött költõje.

- Minden tõle függ - mondták Musset-nek a barátai, s rávették, hogy tegye meg a grófnál azt a tisztelgõ látogatást, amit nem kerülhet el senki, aki életében meg akarja élni a halhatatlanságát.

A gróf Párizs környékén nyaralt falusi birtokán, s Alfréd, aki vagyona roncsait gálaruhába ölte, gyalogszerrel tette meg az utat. Egy kicsit ki is melegedett, mire elérte a tetthelyet, de a kastély kapujában mégis hideg verejték verte ki. Egy piszkos, gubancos eb állta útját mérges mormogással a küszöbön. Régen hálhatott vetett ágyban, ahogy a subáján látszott, és valahol favéget kóstoltathattak vele, mert húzta az egyik hátulsó lábát.

- Ronda dög - gondolta a költõ, és nagy hajlandóságot érzett rá, hogy oldalba rúgja az ebet. Azonban mint óvatos városi ember, jobbnak látta ki nem mutatni õszinte érzelmeit, inkább nagyon barátságosan pisszentett az útónállónak.

- Ez derék ember lehet - gondolta a négylábú szõrgombolyag, és nemcsak utat engedett a költõnek, hanem utána is iramodott.

- Vesztél volna meg a gazdáddal együtt! - forgott hátra idegesen a költõ, és a lírikusok kétszínûségével gügyögött a kellemetlen díszkíséretnek mindenféle szép trópusokat, hogy megnyerje baráti indulatát.

- Ez már igen - vette készpénznek a kutya a hízelgést, és a világért el nem maradt volna a költõtõl. Farkcsóválva kísérte végig a szilfasoron, utánaloholt a gömbölyûre nyírt puszpángok között, és felkocogott vele a márványlépcsõn.

- Úgy látszik, a házhoz tartozol - nyugodott meg a költõ, és hízelegve veregette meg a kutya kócos fejét. Mint finom lélek mindent utált ugyan, ami nem szép, de mint vicomte-nak tele volt a szíve megértéssel az arisztokrácia iránt.

- Úgy látszik, nagyon jó társaságba kerültem - nyalta végig a kutya a költõ kezét, és ahogy nyílt az ajtó, elsõnek osont be rajta.

Az ajtót maga De Saint-Aulaire úr nyitotta ki, aki rózsát szedni indult a parkba. A grófot nem érte váratlanul a látogatás, ellenben a költõ kutyája igen meglepte. El is határozta magában, hogy inkább a nyaktiló alá hajtja a fejét, mint hogy a halhatatlansághoz segítsen olyan embert, akinek ilyen kutyája van. Azonban sokkal finomabb úr volt, semhogy kimutatta volna, amit gondolt. Mosolygó udvariassággal tessékelte be a vendéget a szobába.

- Parancsoljon - mutatott rá a címeres zsöllyére.

A kutya fürgébb volt, mint a költõ, fölugrott a székre, és sáros testét végignyújtotta a bársonyon. Alfréd zavartan mosolygott, mert nem tudta, hogy mit kell csinálni a vendégnek, ha helyét a ház kedvence foglalja el.

- Nem tesz semmit - segítette ki zavarából a gróf, és õszinte undorral megvakarva a kutya hasát, másik széket ajánlott fel a vendégnek.

- Úgy látom, gróf úr szereti az állatokat - kezdte a társalgást Alfréd, mire De Saint-Aulaire úr kényszeredett mosollyal jelentette ki, hogy különösen a kutyákban leli nagy örömét. Alfréd erre Lukréciusból idézett valamit, amivel egyrészt mint a kutyák barátjának akart kedveset mondani a grófnak, másrészt be akarta bizonyítani, hogy õ dekadens költõ létére se ellensége a régi klasszikusoknak. A gróf udvariasan elismerte, hogy nagy kincs a hû kutya, és hogy kedvében járjon a költõnek, elmondta neki Aubry úr kutyájának esetét, aki Charlemagne idejében élt, és párviadalban mentette meg ura becsületét, amivel örök idõkre méltóvá tette magát a francia olvasókönyv-írók hálájára.

- Auah! - ásított bele a kutya a diskurzusba, és hunyorgó szemmel biztosította a két urat arról, hogy õ is az Aubry-kutyák nemzetségébõl való, s bármikor kész életét áldozni gazdája becsületéért. Közben azonban olyan mozdulatokat tett a fejével, amelyek akkor jellemzik a kutyákat, mikor álmukban légy után kapkodnak.

De Saint-Aulaire úr idegei nem bírták ezt a plebejus tempót.

- Talán sétálnánk egyet a parkban - indítványozta vendégének.

Most derült ki, hogy a kutya csak tettette az alvást. Rögtön oda sederedett a két úr közé, és mivel egyik se merte odébb rúgni a másik miatt, ellenállás nélkül átvette a kertben az impériumot. Összevissza ugrált, csaholt, kapart, hempergett a virágágyak közt, és megszaggatta a pávák farkát.

Ezt már Musset mégse állhatta meg szó nélkül.

- Talán ezt mégse kellene engedni - vélte bátortalanul.

- Szót sem érdemel, kérem, hadd töltse kedvét - legyintett bosszúsan a gróf.

A költõ elpirult, mert rendreutasítást érzett ki a háziúr szavaiból. Csakugyan, mi köze is neki ahhoz, hogy a gróf bele van õrülve ebbe a förtelmes jószágba? A nyavalya nem egyforma. Elhatározta, hogy többé nem szól bele a ház belsõ ügyeibe, s ha véleményt nyilvánít a kutyáról, az csupa elragadtatás lesz.

Az eb pedig igyekezett rászolgálni az elragadtatásra. Fellökdöste a virágágyakat õrzõ törpéket, beható kutatásokat végzett a szemétgödörben, s végre az aranyhalak után való érdeklõdésbõl belevetette magát a szökõkút medencéjébe. Ott jó darabig el is idõzött, de végszóra jelentkezett.

Akkor, mikor a gróf azt mondta a költõnek:

- Örülnék, ha itt maradna ebédre, legalább a családom is megismerné.

A kutya megrázta magát, és telefröcskölte vízzel a gróf nadrágját. Mintha csak azt akarta volna mondani:

- Mehetünk. Én már megtisztálkodtam, s nincs az a grófi asztal, aminek díszére ne válnék.

Musset elhatározásához híven nyájasan veregette meg a kutya sovány nyakát:

- Velünk tartasz te is, barátom?

- Ó, hogyne! - mosolygott a gróf, mint aki vadalmába harapott. - Ha már egyszer úgy van szoktatva.

- Tiszta õrület - gondolta a költõ, de azért alapjában örült neki, hogy a kutya ennyire ragaszkodott hozzá, s õmellé furakodva lép az ebédlõbe. Most már biztosra vette a gróf szavazatát.

De Saint-Aulaire úr hölgyei lekötelezõ nyájassággal fogadták a költõt és kutyáját. Gyöngéd tapintattal néztek össze, s a ház ura is rájuk hunyorított, hogy ha már egyszer a ház vendége a hóbortos poéta, tiszteljék négylábú bogarát.

Egy darabig nem is történt semmi baj. Diszkréten csörögtek kések, villák, macskatalpon járt a felszolgáló személyzet, halkan beszéltek a lóversenyekrõl, s a kutya is tisztességtudóan sündörgött az asztal körül, hol egyik, hol másik dámának a térdéhez fenvén a fejét. A dámák ugyan ilyenkor összerezzentek, de a gróf összevont szemöldöke nyugalmat parancsolt.

- Még egy kis türelem, és mindjárt kidobjuk õket!

A kutyai türelem azonban nem tartott annyi ideig, mint a grófi. Az eb elõször csak a lábait rakosgatta föl az asztalra, aztán a fejével is érdeklõdött, a helyzet egyre tûrhetetlenebbé vált, és senki se tudta, mit kellene csinálni. Végre a kutya mutatta meg, hogy nemcsak bátorság van benne, hanem okosság is. A kínos helyzetnek azzal vetett véget, hogy elkapta a kappant az asztalról, és befeküdt vele a tálaló alá.

A grófot még ez az arcátlanság se hozta ki a sodrából. Finom mosollyal fordult a költõhöz:

- Az ön kutyájának jó ízlése van, uram.

- Az én kutyámnak? - ugrott fel Musset halálravált arccal. - Hát ön azt hiszi, hogy az ön kutyája az én kutyám? Ez az utálatos szörnyeteg?

- Hogyan? - állt föl a gróf is. - Hát nem az öné? Hiszen ön hozta. Mi nem tartunk kutyát.

- A kastély kapujában találkoztam vele - magyarázkodott a költõ -, s nem mertem elkergetni, mert azt hittem, a gróf úr kutyája.

- Én pedig a költõ kutyáját tiszteltem benne - kacagott De Saint-Aulaire úr, de most már szívébõl. - S megvallhatom azt is, hogy ha a félreértés ki nem derül, sohase lett volna önbõl akadémiai tag. Így azonban tartozom önnek azzal az elégtétellel, hogy legodaadóbb hívéül ajánljam föl magamat. Hanem most már ki innen azzal az undok döggel!

A lakájok kinyitották az ajtót, és nekigyürkõztek a szörnyeteg kidobásának. Mivel azonban a grófoknál minden szertartásosan történik, míg a megfelelõ botot keresték, a gubancos kalandor kisuttyant az ajtón, és eltûnt az élet vadonában a kappannal. El kell ismerni, hogy rászolgált, mert egy költõt hozzásegített a halhatatlansághoz, és két ember közt holtig való barátságot szerzett.

Jules Janin jegyezte fel ennek a történetnek a magját, mint adalékot az akadémiai halhatatlanság természetrajzához, s én érdemesnek tartottam utánamesélni. Sohase tudhatja az ember, ki veszi hasznát a történelem tanításának.