Virágcsata az ismeretlen katonával

Ha már éppen virágcsatát értem Nizzában, hát én is megnéztem. Már csak úgy öregesen, fél szemmel, ahogy koromhoz és mesterségemhez illik. A virágokért álltam be a tízfrankos oldalba, nem azokért, akik csatáztak a bukétákkal. Inkább még felhõztem is tõle, hogy mi lesz velem, a szégyenlõs természetemmel, ha valami hercegkisasszony engem talál szembegyöngyvirágozni. De hát hiába rántottam meg kétszer is a mellényem alját - a férfirenden lévõknél ez az ösztönös gesztus szokta azt jelenteni, hogy minket érdemes megnézni, a jó reggelét neki -, engem nem inzultáltak a démonok. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem szíves okulásul. Nehogy azt gondolja, aki csak moziban látta a bataille de fleurs-t, hogy aki a Promenade des Anglais-be beteszi a lábát, azt mindjárt agyba-fõbe verik orgonahusángokkal meg jácint-piszkafákkal. Nem, ne tessék hinni a mozinak, az sok mindent mutogat, ami nincs, és nem mutat meg mindent, ami van. Én még sose láttam a vászonbeli virágcsatán az ismeretlen katonát, akire most rátaláltam az ütközet hevében. Nem egészen a tetthelyen, néhány lépésre a világ úri naplopóinak tékozlásától. Egy hajításra a promenádtól, lent a tengerszélen, a kõpart tövében.

Hogy Jean volt-e az ismeretlen katona neve vagy Luigi, azzal nem szolgálhatok. Aligha tudja azt valaki a Jóistenen kívül, s ha egyáltalán vezetnek róla nyivántartást a mennyei kancellárián, ott is csak mint létszám feletti szerepel. Az meg egészen bizonyos, hogy idelent a földön a legfölöslegesebb ember, akivel nem akkor van baj, ha elvész, hanem ha megkerül. Sokfelé megfordultam már a nyomorúság szemétdombjain, de soha még ilyen ágrulszakadt csavargót nem láttam.

Igen, az ismeretlen katona csavargó, mert nem szolgált neki a szerencse. Ha szolgált volna, akkor elrothadt volna valahol az Ardennekben, aztán kiásták volna, bevitték volna a Pantheonba, csupa generálisok silbakoltak volna körülötte, s maga a monsieur président is hõs bajtársnak szólította volna, ami annál szebb lett volna tõle, mert õrajta nem polkáztak a patkányok a lövészárokban. Vagy ha nem lett volna is belõle prédikációs halott, csak a tücskök citeráztak volna neki a poraiból nõtt vadkóróban, akkor is szép karriert csinált volna. Belekerült volna az olvasókönyvekbe, és valahányszor a francia kisfiúk verset mondanak a gloárról, mindig büszkén zördíthette volna össze a bokacsontját: engem emlegetnek... De neki nem volt szerencséje. Életben maradt, kiadták neki az obsitot, és mehetett, amerre látott. Talán Marseille-be ment, és nem találta meg a régi bárkáját, talán Cannes-ba ment, és nem találta meg a régi kertjét, talán hazament, és nem találta meg az otthonát. Talán megszokta, hogy tétlen heverjen a napon, és nézze a szitakötõk játékát, hogy bodzabokor alatt aludjon, és nyers répát ebédeljen, hogy tyúkot rekviráljon magának, és szomszédtalan tanya asszonyára törje rá az ajtót. Akárhogy volt, az ismeretlen katonából csavargó lett, kisgyermekek réme és nemzeti szégyen, akivel még a szolidabb koldus se ül le egy kõpadkára a kikötõben.

Az ismeretlen katonán azonban nemigen látszik, hogy haragban volna a világgal. Természettõl vidor kedély és gyakorlati filozófus. Nemcsak a rongyosságában fakír, hanem a világszemléletében is. Lábánál a búzavirágkék tenger, fölötte a borágókék ég, és olyan elégedetten nyújtózik ki a fehér porondon, mintha Buddha tenyerén hemperegne. Játékos gyermek módjára mulatja magát. Meghajigálja kaviccsal a sirályokat. A meztelen lábasarkával kutat fúr a homokba, a másik lábán bocskor van, azt kirázogatja, s elkezdi táncoltatni a napnak fordított talpán. Aztán azzal szórakozik, hogy kidugdossa ujjait a rongyos köpönyege lyukain. Van rajta olyan is, amelyiken kiszalad az egész ökle. Körülnéz, valamit keres, alighanem kaktusztüskét, amit a sorsa is biztosítótûnek teremtett. Megakad a szeme a rézmedálián, ami a köpönyeg mellén lóg. Az is lehet, hogy gomb, innen fölülrõl nem lehet kivenni. Ürgeti-forgatja, éremfénnyel csillan a napsütésben, mégiscsak érdemfityegõ. A gloár legszerényebb fajtájából. Mégiscsak büszkeség. Ráköp a köpönyege fölhajtott szélire, és fényesíti a gloárt. Szétveti kezét-lábát András-kereszt módjára, és lehunyja a szemét.

A virágcsatában a kétszázkilencvenes számú hintó gurul elõ. Nem is hintó ez, hanem asszír harci szekér. A gránátalma mellû Isztár hajt ilyent a nippuri rompalota freskóin. Klematisz-virág a kereke, a bakja, az ernyõje, a hám, az ostor, a szemellenzõ; Isztár is klematisz-koszorút visel, s hajnalszín tunikája ujjából klematisz-szirmokat záporoz az útra. „Negyvenezer frank” - mondja valaki mellettem. Az embertenger nagy harsanással köszönti a bíborálmot. Odalent az ismeretlen katona felüti a fejét. Szép feje van, borzas fekete haja már õsszel szegett, ha volna olyan fésû, amelyik fogná, meg lehetne festeni borbélycímernek, és a szakértõ följegyezné az útinaplójába, hogy a nizzai hajmûvész-iparnak Daudet a védszentje. Egy kicsit pislog, kinyújtja a nyakát, aztán megint lehorgad a feje. Nem kell rohamra menni, ez csak virágcsata, lehet aludni tovább.

Lehetni lehet, de valami nem hagyja nyugodni az ismeretlen katonát. Hánykolódik, fintorokat vág, dörgöli egyik lábaszárát a másikhoz, hol az egyik kezével vakaródzik, hol a másikkal, hol mind a kettõvel.

Odafönt megint csattog a taps. A háromszáztízes számú kocsi már a vezérkarhoz tartozhat, csupa kamélia. Ahogy végiglángol a tömegben, zuhog rá a virág-gránát. Egy ibolya-srapnel célt téveszt, átrepül a csatatér felett, s az ismeretlen katona fejére esik. Dühösen felriad, az orrához viszi a csokrot, aztán nagyot lóbál rajta, és belehajítja a tengerbe. A sirályok rögtön lecsapnak rá, s ártatlan kárörömtõl szalad nevetõsre a rongyos ember arca. Most már kiment az álom a szemébõl. Ülve marad, rákönyököl felhúzott térdére, s olyan komolyan mered maga elé, mintha haditerven törné a fejét. Alighanem azt is csinálja, mert hirtelen elhatározással lerázza magáról a köpönyeget. A fronton sokszor lelkesítették azzal, hogy rajta van a világ szeme. Ha a világ most is õrajta tartaná a szemét, meglepetve látná, hogy az ismeretlen katonának inge is van. A világ azonban mással van elfoglalva, s az ismeretlen katona hadmûveleteit nem zavarja semmi. Szétteríti a posztórongyot a napon, és végigmotozza földerítõ mozdulatokkal. Nem hagy ki egyetlen ráncot sem, óvatosan benyomul minden feslésbe és szakadékba, olyan készséggel, amibõl látnivaló, hogy még nem jött ki a háborús gyakorlatból. Néha megcsóválja a fejét. Nem haragosan, inkább a hadvezér derûs nyugalmával, aki gyûlölet nélkül teljesíti a kötelességét. A szája mozgásán látni, hogy beszélget a köpönyeggel. „Hja, ez a háború!” - mondja elégedetten, ahogy a csata után végignéz a harctéren.

Kirázza a köpönyeget, összegöngyöli, és odábblöki, aztán leveti az ingét, és azt teríti szét a térdén. Olyan, mint egy bronz faun, ahogy összehúzott szemmel hajol az új frontszakasz fölé.

Ugyanakkor odafönt megjelenik a driász, a háromszázötvenes számú diadalszekéren, narancsvirágok fehér orgiájában. Egész narancserdõt taroltatott le, s maga is olyan karcsú és olyan fehér, mintha virágzó narancsfa kérgébõl hasadt volna ki. Még a harmatcseppek is ott szikráznak a nyakán, a fülén, szivárványjátékú drágakövek. Az ölében fehér selyemkosár, tele a Hesperidák aranyalmáival, azokkal dobálja meg, akik nevetve, tapsolva integetnek felé, és nárciszcsomókat, krókuszcsokrokat, anemone-nyalábokat hajigálnak az ölébe.

Egy vaktában eldobott narancs a tollászkodó embert éri odalent a parton. Telitalálat éri a magános harcost, kiüti a kezébõl a munkába vett inget. Irtózatos düh torzítja el az arcát, és valami rettenetes átkot kiálthat a világra, ahogy felugrik, és hadonász az összeszorított öklével. De csak alvilági üvöltést hallani. A széttátott szájban, a fogak fehér sövénye mögött, csak egy kis összeszáradt, fekete húscafat ficánkol, mint a papagáj nyelve. Az ismeretlen katonának kioperált nyelvéért adta hálás hazája a rézgloárt.

Lehajolt a narancsot belecsavarta az ingébe, fél kezével felhúzta magát a kõfalra, a másikkal pedig beledobta a férges inget a narancstündér ölébe.

Világtörténelem volt, Nizzában, a Promenade des Anglais-n, a virágcsata második órájában. Kár, hogy nemzetközi oktatófilmet nem csináltak róla.