Beszélgetés a ferde toronnyal

Bizonyisten nem olyan különös dolog, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, a ferde torony mindenkivel szóba áll, aki úgy csinál, mint én csináltam.

Elõször is az ember nem megy ebédelni a Hotel Nettunóba, hanem az egyik boltban vesz egy darab sajtot, a másikban vesz egy darab kenyeret, a harmadikban vesz két darab narancsot, azzal kimegy a Dóm térre, leül a Battistero márványlépcsõire, és megebédel köröm közül, szemben a Duomóval, amely mögül a ferde torony kileselkedik, vagy, ha már éppen eszegetünk, mondjuk azt, hogy szájába néz az embernek. A frugális kosztból a torony mindjárt látja, hogy itt valóban kegyes zarándokkal van dolga, nem valami puruttya szájtátóval, akinek Baedeker szerkesztette az evangéliumát.

Mikor aztán az ember az ammenig ért, azaz beletörölte az ujjait a sajt-takaró papírba, akkor a márványlépcsõrõl lehemperedik a fûbe, amelyre itt nem tilos rálépni, hanem igenis ajánlatos. Elõször is jólesik az embernek az a tudat, hogy õ a Campo Santo falán kívül hever a szép zöld gyepen, nem a Campo Santo falán belül a szép fekete földben, amit hétszáz esztendõvel ezelõtt Jeruzsálembõl hozattak maguknak az istenfélõ signorok és signorinák. Másodszor sehol a világon nem ilyen smaragdszín a fû, és ha az beletörik az ember nadrágjába, örök életre benne marad. Ennél alkalmasabb ajándékot az otthonvalók számára képzelni sem lehet. Meglepetés is, nem is nagyon drága, s a fináncok szó nélkül keresztüleresztik a vámon. Otthon aztán be lehet akasztani a sifonérba, s ha meg nem etetik a mollyal, még évszázadok múlva is elcsodálkozhatnak rajta a késõ unokák:

- Látjátok, ebben a nadrágban beszélgetett õsapánk a pisai ferde toronnyal.

Utóvégre az én maradékaimtól igazán nem lehet kívánni, hogy azt a páncélinget mutogassák, amelyben mint keresztes vitéz Szaladdin szultánt lelöktem a lóról. Különben is, ahogy én ismerem magamat, inkább Szaladdin lökött volna le a lóról engem, aminthogy a toronnyal való beszélgetésben is meglehetõsen passzív szerepet vittem. A beszélgetést nem én kezdtem, hanem õ. Én csak néztem a zöld fûbõl a kék eget, és hallgattam a körülöttem gágogó libákat. Hattyúval vetekszenek itt az olasz libák, amelyek pár lépésre tõlem ott legelnek a temetõcsarnok falán is, Benozzo szívvidámító freskójában, ahol az öreg Noé tollas barettben, térdig felgyûrt nadrágban tapossa a szõlõt a kádban, míg körülötte híres fiai, Sem, Khám és Jáfet járják a forlánát, olyan széles csípejû toscanai menyecskékkel, akiknek rögtön elhiszi az ember, hogy három világrészt népesítettek be fiaikkal. De mi lelhette azokat a trecento-mestereket, akik a déli falra olyan borzalmait festették a Utolsó ítéletnek, a Pokolnak és a Halál triumfusának, hogy az ember úgy érzi magát, mint mikor kisgyermek korában vasvillás ördöggel álmodott? Valami nagyon megijeszthette, és nagyon megharagíthatta ezeket a szegény piktorokat. Talán nekik is a lábukra hágtak a csavargó angolok, mikor így hevertek a fûben, arkangyalokkal álmodván, és mikor kinyitották a szemüket, pápaszemes meszelõnyeleket láttak maguk elõtt.

Én nem tudok a pemzlivel bánni, hát másképp adtam ki a mérgemet. Vettem az anziksz-áruló rokkanttól egy ferde tornyos kártyát, és megcímeztem egy mérnök barátomnak. Tudom, hogy minden jóravaló mérnök örül neki, ha a másik mérnök rosszul csinál valamit. S hogy az öröme még nagyobb legyen, kommentárt is írtam a kép alá.

Ferde torony körül amíg handabandál
Angol, orosz, német, francia s más vandál,
Rád gondol barátod, s ilyen rímet skandál:
Nincs több a világon ily mérnöki skandál!

Az utolsó sort már akadozó pillával írtam le. Hol leejtettem, hol fölkaptam a fejemet, mint a döfni készülõ kecske. Egyszer aztán úgy föl találtam kapni, hogy majd beleütöttem a toronyba. Nem mintha én törekedtem volna a magasba, hanem a torony hajlott felém. Meg is szólított. Egész tisztán értettem, pedig a nyolcadik emeletrõl jött, a hang.

- Mit szólsz hozzám, nyájas idegen?

Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepõdtem. Hiszen a Szentírásban is benne van, hogy saxa loquuntur, s ha a Bálám szamarai mindennap megszólalhatnak, egyszer ez a márványcsoda is megpróbálhatja. Inkább az zavart meg egy percre, hogy nem tudtam, minek szólítsam a tornyot. De hát a magyar ember címzés tekintetében mindjárt föltalálja magát, ötvennégy méteres tornyot nem lehet másnak szólítani, csak Magasságodnak.

- Örvendek, hogy jól szolgál az egészsége Magasságodnak. Látom, mind a száznyolcvan oszlopa megvan, és egyáltalán nem látszik meg rajta az a hétszázötven esztendõ. A mi kultúrpalotánk Szegeden még csak harmincesztendõs, de sokkal inkább mûemléknek látszik, mint Magasságod. Tudniillik, annak már régen nincs egy ép porcikája.

- Igen, de az idegeim! - nyögött a torony.

- Persze, a sok látogató, ugye? Rá is ijesztettek az újságok a világra, hogy Magasságod mostanában szédül egy kicsit.

A toronynak szemmel láthatólag jólesett, hogy foglalkoznak vele az újságok. Azt hiszem, e tekintetben még a babiloni torony is értelmes ember módjára viselkedne. Tódítottam is a bókot tovább.

- Kellemetlen volna, ha a modern mérnöki tudomány Magasságodat kiegyenesítené. Akkor a világhírû pisai ferde torony minden varázsát elveszítené. Olyan campanile lenne belõle, mint a többi.

Úgy láttam, mint most látom, hogy a torony megcsóválta a legfelsõ galériáját. Kongott-bongott valamennyi harangja, alig tudtam tõlük szót érteni.

- Látod, idegen, ez idegesít engem halálra - dörmögött komoran. - Miért hívnak engem ferde toronynak? Mivel szolgáltam én rá erre a gyalázkodó gúnyolódásra?

- Tessék? - ámultam el. - Hát Magasságod nem tudja, hogy annak idején messer Bonannus és messer Guglielmo rosszul alapozták meg, és ezért lett belõle világhírû ferde torony?

- Hazugság! - remegtette meg a torony domború mellét a fölháborodás. - Az ellenségeim találták ki ezt a gaz rágalmat. Hétszáz éve folyik ellenem ez az aknamunka, és hétszáz éve nem veszi észre senki, hogy olyan egyenes vagyok, mint egy márványból faragott gyertyaszál!

Határozottan mondhatom, hogy a torony e percben ferdébb volt, mint valaha. De hát az ilyesmit bajos nyíltan kimondani. Csak úgy hebegve véltem, hogy itt valami tévedés lehet.

- A legõrültebb tévedés - bólogatott a torony. - A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak én vagyok az egyenes.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsapott a márvány hûvössége. Mit tegyen az ember, mikor egy ötvennégy méteres ferde torony agyonütéssel fenyegeti, ha el nem hiszi neki, hogy õ az egyenes, és a világ a tántorgó? Inkább elhittem neki, és megígértem azt is, hogy fölvilágosítom az igazságról a világot.

Íme, meg is tettem. Hátha tanulnak belõle a többi ferde tornyok.