DISZTINGVÁLÁS

Isten áldja a tisztes ipart!

Éppen a magyar kisipar szomorú helyzetérõl szóló elkeseredett vezércikket fejeztem be a helyi lap számára, mikor hallom, hogy valaki az udvaron a mindenszentek litániáját imádkozza.

Ez a ház, amelyikben lakom, nincs éppen kongregációs szellemmel telítve, azért kissé meglepõdve néztem ki az ajtón. Tán búcsúsok mennek keresztül a két utcára nézõ udvarunkon?

Nem, csak a feleségem állt a spájz-ajtóban kisírt szemekkel, és éppen ott tartott, hogy „Szent Özséb püspök, könyörögj érettünk!”

- Mért éppen Szent Özséb? - bámultam rá.

- Azért, mert az lakatos volt, mielõtt püspök lett volna. Én még szegény nagyanyámtól tanultam, hogy azt kell segítségül hívni, ha a kulcs nem akar kijönni a zárból.

- Hát mért nem szólsz nekem? - kérdem bosszúsan. - Nem vagyok én még annyira az ördögé, hogy egy megvetemedett kulcsot ki ne bírnék rántani az ajtóból!

Kár volt az ördögöt emlegetni, mert a tenyerem már olyan volt, mint egy vértanúé, de a kulcs csak nem akarta a jót követni. Pedig már a martirológiát is elmondtam, noha más hangsúllyal, mint a feleségem.

- Mért szólsz ilyenkor nekem? - fakadtam ki utoljára férfiúi következetességgel. - Én író vagyok, nem lakatos.

A feleségem csak rám nézett, de nem mondta ki, amit gondolt: hogy mennyivel többet érne, ha lakatos volnék!

Ami igaz is, mert akkor helyben lett volna a lakatos, de így el kellett érte küldeni a Jolán szobalányt. (Mári ugyan õ és szolgáló, de ha már belekerül az újságba, mégiscsak elõkelõbb így.)

Jolán tehát elment lakatosért déli harangszókor, és odajárt érte esti harangszóig. Nyolc lakatosmûhelyben járt, és mind a nyolc helyen azt mondták neki, hogy ebben a drága világban egy rongyos kulcsért nem érdemes kifáradni. Már azon tûnõdtem, hogy minden zárat elpusztítunk a spájzajtó kedvéért - vannak erre történelmi analógiák is -, de akkorára megérkezett Jolán a kilencedik lakatostól. Ez a kilencedik lakatos nagyon emberséges ember volt, fölemelte az eléje térdelõ leánykát, és megígérte neki, hogy ha legközelebb dolga akad valahol a környéken, akkor ide is benéz, de azt csakugyan ne kívánják tõle, hogy ilyen loccs-poccs idõben, pocsolyákon keresztül ugráljon ide egy kulcsért. Ha meg lefagy a hólé, akkor nagyon csúszós lesz, és õ már negyven év óta nem szeret iringálni.

Úgy számítottuk ki, hogy ilyen körülmények közt húsvétig nemigen számíthatunk a lakatos látogatására, és mivel élni addig is kell, legjobb lesz érte egy konflist küldeni.

A feleségem ugyan attól félt, hogy megsértõdik a mester, amiért nem kétfogatút küldtem érte, de úgy látszik, a szerencse mellém szegõdött, mert a mester az egyfogatún is megjelent. Elszívta egy szivaromat, megcsipkedte Jolánt, kifejtette, hogy a lakatosipar helyzetén csak az segítene, ha minden városban csinálnának internáló tábort, és annak minden celláján két lakat volna, aztán föltette a szemüvegét, megnézte a kulcsot és azt mondta:

- A helyzet behatóbb körültekintést igényel.

- Mi? - meredtem rá megdöbbenve.

- Igen, igen - azt mondja -, holnap is el fogok jönni. Akkorára talán a helyzet is megfordul, és felülkerekedik az országos kormányzatban a zsenialitási eszmeerõ.

Nem mondhatom, hogy a mester ne lett volna szótartó, mert csakugyan megjelent másnap, és most már sokkal itthonosabbnak érezte magát nálunk. Megjegyezte, hogy õ a kubát jobb szereti, mint a rövid szivart, a nagyságos asszony jobban tetszik neki, mint a szobalány, ha zsidók volnánk, akkor nem állna velünk szóba - végre pedig fölszólított, hogy menjek be a spájzba, és toljam belülrõl a kulcsot, õ majd húzza kívülrõl.

Alázatosan szót fogadtam, s el kell ismernem, hogy a mester értette a dolgát... Nem telt bele félóra, mire elkiáltotta magát:

- Megfordult már!

Nem a kormányzati helyzetre értette, hanem a kulcsra, amely nagy csattanással csakugyan elfordult, azonban úgy látszik, megbánta elhamarkodott lépését, mert aztán többet nem fordult se té, se tova.

- No, ezzel megjártuk! - kacagta a mester elégedetten.

Én azonban rosszat sejtve, rugdostam meg az ajtót:

- Nyissa ki!

- Nono, kérem - nyugtatott meg a zsenialitási eszmeerõ hitvallója -, sohse volt jó az a nagy sietség. Majd késõbb visszajövök.

Ennek már négy órája, de a mester még nem jött vissza. Pedig már háromszor küldtünk érte, ígérve neki négylovas hintót, esperesi cingulusos szivart és a Notre Dame de Sionból kikerült valódi szobalányt. Attól tartok, hogy legközelebbi vezércikkemet a lakatosipar szomorú helyzetérõl még mindig mint internált fogom megírni.