Igazságkeresők

Házassági háromszög. Ezt a címet is adhatnám neki, de hát én csak olyan „célszörû szögény emböre” vagyok az irodalomnak, minek urizálnék? Aztán meg nem is a házasságról van itt szó, hanem az igazságról. Azt keresi két ember meg egy asszony a bíró elõtt.

Azaz hogy tulajdonképp csak Mátyás keresi az igazságot, mert õ a panaszos. Meg is látszik rajta, mert nagyon a szügyibe ereszti a kócos, szürke fejét. Nagy, lompos bajuszú öreg magyar különben. Ötömösrõl való, s ha Kuthen vezér még egyszer összekürtöltetné a népét, szó nélkül bevenné valami kánsegédnek, mirzának vagy a mándruc tudja kívülrõl, minek hívták a kunoknál a zupás õrmestert. Legföljebb azt mondaná neki:

- Nem sokat változtál azóta, öregem, mióta a tatár idekergetett bennünket, hanem a csizmádon meg egészen meglátszik, hogy azt még valamelyik novgorodi varga szerkesztette.

Csakugyan régi alkotmány a Mátyás csizmája, még a szárán is foltokat visel, ami a csizma-genealógiában föltétlen bizonysága a nagy múltnak, és mivel a talpa szét van nyílva, a deszkapallón is olyan plattyogó hangot ad, mintha pocsolyát gázolna. A magamformájú városi úrféle szinte megilletõdve nézi, hogy közelrõl ilyen az a csizma, amely tíz esztendõ óta mint indok szerepel a közvélemény asztalán. Tudniillik, mint a búza drágaságának indoka.

A Tóni lábán cipõ van, sárga cipõ, ami nagyon alkalmas viselet így krumpliszedõs-idõben az olyan suhancár legény lábán, mint Tóni, és a Tóni kis fekete bajuszán kívül ennek a sárga cipõnek lehet legfõbb része abban, hogy Mátyáséknál beütött az ördög a határba. A természet rendje szerint való, hogy az asszonyszem szívesebben állapszik meg a Tónik sárga cipõjén, mint a Mátyások sokat próbált és sok mindenben megfordult csizmáján.

Az asszonynak pillangós-papucs van a lábán, de csak úgy pillangótlanul, mert az asszony, noha öregnek még menyecske, menyecskének már öreg egy kicsit. Kuthen vezér leginkább csak markotányosnõnek vállalná már. Pedig amúgy nagyon illendõségtudó, nem pillog a legényre, szemlesütve simít egyet-egyet a selyemkötõjén, mert így való az, mikor az ember törvényben van.

- Hát hogy volt az, atyus? - kérdezi Mátyást a hivatalos ember.

- Hát az úgy volt, kéröm, hogy nem lött volna itten semmi baj az égvilágon, ha rosszkor nem möntem volna haza - mondja Mátyás megfontoltan, de itt aztán meg is áll. Utóvégre azért fizetik a bírót, hogy õ kérdezzen.

- Hát mért ment kend haza rosszkor?

- Mert éppen a kukoricát kerültem, oszt észrevöttem, hogy otthonfelejtöttem az acskót.

- Tudom, tudom, de mért mondja kend, hogy rosszkor ment haza?

- Hát csak azért, hogy éppen akkor volt ott a Tóni is, ni. Az asszonynak az izéje...

- Mizéje no, csak mondja kend ki bátran!

- Hát azt mán ûk tudják jobban, hogy micsodája. Én csak úgy mondom, hogy az izéje.

Az asszony egy kicsit lejjebb húzza a szemére a kendõjét, a sárga cipõ pedig roppan egyet a padlón.

- Ángyikám neköm ez az asszony, kéröm - mondja Tóni, mert a sárga cipõvel vele jár a gavallérság. - Osztán lepködik azt más szomszédok is, töszöm azt...

A hivatalos embör azt mondja Tóninak, hogy majd akkor beszéljen, ha kérdezik, aztán nyájasan int Mátyásnak, hogy mondja csak tovább. Mi lett aztán abból, hogy éppen ott érte az izét?

- Az lött, kéröm, hogy a Tóni mingyárt az ereszet alatt két kézre kapott, oszt úgy mögrakott, hogy még most is hordom a kékjit.

Mátyás ezt némi derûvel mondja, egyrészt mert kellemes az elmúlt bajoknak emléke, másrészt, mert jólesik az embernek, ha az ellenségét lecsökkentik, és az õ szavát akarják hallani az úri népek.

- Kézzel verte kendet?

- Löhet, hogy kézzel is vert, de az agykoponyámat mög zsindöllyel ütötte, azt mögmondhati az asszony is, mert ha û ki nem szabadít a keze közül, tán agyon is vert volna.

- Hogyhogy? - mosolyodik el a bíró. - Hát akkor mégiscsak kendhez húz az asszony, ha õ mentette meg?

- Az û kötelessége volt, mert û szõrözte a bajt - vonja föl Mátyás magyarázatul a fél vállát. Amiben az is benne foglaltatik, hogy lám, mégiscsak értetlenek ezek a városi népek.

Úgy kell lenni, hogy a bíró elértette a kritikát, mert most már elkomolyodva adja fel a szót:

- Tehát azért panaszolja be kend a Tónit, mert megverte kendet a saját házában?

- Dehogy azért! - legyint Mátyás az öreg kezivel. - Hanem ami borzasztó nagy kárt tött, az asszony miatt...

- Értem - mondja a bíró, és fölkászálódik az asztaltól. - Kend el akar válni az asszonytól. Csakhogy abban én nem vagyok illetékes, az más bíróhoz tartozik.

Mátyás most már megmérgesedik, és nekivörösödve hadonász a kezivel.

- Ugyan, ne tanálgassa mán, mikor azt úgyse löhet eltanálni, azt a röttentõségöt, amit ez a legény tött az asszony miatt. Mert ahogy mögmérgesödött, amért az asszony kivött a kezibül, hát leszúrta mérgiben az udvaron az egyik malacot. Ezért nyújtom panaszomat a Tóni ellen, mert ez mán mégse való.

Akaratlanul rábólint a menyecske is, hogy akárhogy volt, mint volt, abban igaza van Mátyásnak, a malacban mégse kellett volna kárt tenni.

- Hát hogy volt az, menyecske? - kérdezi a bíró. - Mi járatban volt maguknál ez a fiatalember, mikor a gazda a kukoricát kerülte?

A menyecskének lobbot vet a képe, szorosabbra rántja az álla alatt a fejkendõje csomóját, és negédesen megrántja a vállát.

- Mit tudom én? Erõszakosan jött be a tanyába.

Tóni, noha sárga cipõt hord, mégis csizmaszárba dugja ez alkalommal a gavallérságot. Dacosan felüti a fejét:

- Az se igaz ám, ángyi. Hivatalos voltam én oda éppen akkorára, mikor Mátyás bácsi kerülni ment.

- Hát osztán ki hítt oda? - kérdezi Mátyás, és odavillan a bíróra a szeme sarkával, hogy ide vigyázzon, mert most bújik ki a szög a zsákból.

- Ki hítt? Hát az asszony hítt, a kend felesége, ha tudni akarja kend - kapja föl a fejét dacosan a legény.

Mátyás kiegyenesíti a derekát, és fölényes bölcsességgel néz a fiúra.

- Minek möntél, ebadta? Hiszön embör létödre neköd köllött volna több eszödnek lönni, mint az asszonynak.