| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Idõ: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló vagy valami ilyesmi lehet, mert bõrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé.
A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergõ, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó mindenáron arannyal akart fizetni, Gergõ meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el - hát igen, kiabálni kellett a Jakabra, és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítõt.
A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával, bizonyos nevezetû Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy „...sten”, „...sten” - amibõl látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdõdött az osztozás. Mert Sahin Ugró Gergõ is odabámult a napra, noha a nagy báránybõrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta:
Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott:
- Nincs még benyõlve a feje lágya.
Gergõ nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt:
- Aszondja kend, hogy nincs benyõlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb.
Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát, és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy „koma, ne hagyja kend magát”, és a koma valóban nem hagyja magát.
- Nem tudom, kit tisztõjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erõsebb a kendénél.
- Nono - mondja Gergõ, és kiugrik a szoba közepére. - Tögyünk próbát, üssünk kosfejet.
Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral.
Azzal összemennek. Gergõ elõregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan.
- Röcsög-e? - kérdezi az ötömösi ember.
Megint összemennek, és most a koma kérdezi:
Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergõ érdeklõdött, mint soros, de a koma nem felelt - csak odabotorkált az asztalához.
- Fáj-e? - kérdezte részvéttel Antal.
A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz:
- Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké?
- Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké - magyarázta Antal. - Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres.
A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót:
- No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj.
Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevalles-i csata után: -...csértessék!
Így osztoztak mifelénk a magyarok - 1913-ban.
1923-ban, nyári vásár vasárnap-delén már egészen másra mén az osztozás. A színhely most is kocsma, de úri, a belsõ városban. Tenger vendég egymás hegyin-hátán. Tanyai gazdák a határból, vásárhelyi dinnyések, makói hagymások, röszkei paprikások, marhakupecek, lókupecek, hozzájuk tartozó fehércselédek fejkendõben, selyemstrimfliben. Egyetlen úrféle vendég egy kopott reverendás öreg pap, átutazóban lehet, ínséges eklézsiájú, kifelé keresi az utat az asztalok közt, látja, hogy ez nem szegény embernek való csárda, tudakolja a pincértõl, hogy van-e itt lacikonyha, mint Debrecenben. Az egyik asztaltól odakurjant neki egy tömpe orrú cigány lókupec, akinek izzadt, ragyás arca olyan, mint a kizsírozott réztepsi:
- Hej, szentatyám!
Az öreg pap tétován megáll, és odanéz.
- Tudja-e, mi lesz az én végrendeletem, szentatyám?
- No majd megmondom, szentatyám. „Kis temetés, nagy halott-tor”, ez lesz a végrendeletem.
Ezen nagyot nevet a cigány is, a piszkos zöld blúzos, kócos lány is, aki vele van, és Memphis-cigarettát szív ezüst tárcából, aminek zománcos tetején pucér dáma fésülködik.
A nagy nevetés közben észre se veszik, hogy két tarisznyás magyar odaült az asztalukhoz. Bort parancsoltak. Megkapják, koccintanak. A lókupec is koccint. Ezen fölbátorodik a két magyar, megkérdezik, lehetne-e õnekik ezen az asztalon osztozni?
- Lehetni lehet - mondja félegyházi dialektusban a cigány. - Min osztoznak kendtek?
- A tehenek árán - szuszogja az öregebb ember, kehegõs, száraz kis tatár, s kirángat a tarisznyából egy tarkakendõs batyut. Sajt is lehetne benne, meg kenyér is, de csak bankó van benne, iszonyú sok.
- Négy milliom - hány százezör is, sógor? - feleli-kérdi a fiatalabb ember, akinek körtefeje van és ereszetes szemöldöke, aminek a nyírásáért külön fizetne a borbélynak, ha városi ember volna. De ezek a tanyaiak mindenben ilyen szerencsések - az ereszetes szemöldököt bizonyosan az asszony nyírja odakint.
- Négy milliom, mög hatszázezer... - simogatja a szuszogós a bankókazlat. - Vagy hogy is csak? Négy milliom, mög tizenkét százezer... Nem a’, mégse annyi vót... mögállj csak, öcsém...
- Sose vergõdjék kend vele - önti tele újra a poharat a fiatal -, hiszön majd kitudódik, ha szétrakja kend.
- Hát hogy csináljuk? - néz végig gyámoltalanul az öreg a társaságon. Jó volna, ha a cigány beleadná az eszét, mert az világban forgolódó embernek látszik, de a cigány nem szól, félvállára nyaklott fejjel szundikál. A kócos lány azzal mulatja magát, hogy az orrán eresztgeti ki a füstöt, s egy kis megvetéssel sunyit a parasztokra, akik egész biztosan nem tudnák az orrukon kiereszgetni a pipájuk füstjét. Világ csudája is volna az az orr, amelyik ezt kibírná.
- Felibe rakja kend szét, sógor - szólal meg a körtefejû. - Egy ide, egy oda, az a legtisztább munka.
- No jó - harákol az öreg -, de hát melyikön kezdjem?
- Kezdje kend a nagyján, a kékön.
A „kék” a huszonötezer koronás. Nevét, számát nem tudják. Rendes embernek soha az életben nem volt dolga ekkora számmal.
- Kóstolja kend, sógor, majd sebössebben mén... sten!
-...sten!
- No mán mög a zöldeket hagyigálja kend kétfelé.
A „zöldek” a tízezer koronások. Fölszuszog az öreg, ahogy készen van velük.
- Az ötezresöket mán te felezd el, öcsém. Én mán nem gyõzöm az ujjam nyálazni.
Az ötezrest, ezrest név szerint is ismerik. Ezekbõl annyi van, hogy mire a kazal felével elkészül a fiatal, készen vannak az elsõ félliterrel is. Muszáj még féllitert kiparancsolni.
Utoljára maradnak az ötvenezresek.
Az öreg sógor a két ujja közé csíp egyet belõlük.
- Hát ez a kis vörös? Ez ugyan miféle?
- Ez új találvány - káromkodik a körtefejû. - Ez talán nem is péz.
- A fogása olyan, hallod - morzsolja meg az öreg.
- Ötös is van rajta, azt látom. Mög három semmi.
- Egy, kettõ, három, négy. Annyi ez, bátya, a fene rágja ki. Valami huncutság löhet benne.
- Az mán mindegy, hallod. Ha a javát mögfeleztük, ezt is csak elosszuk.
Tíz-tíz darab jutott a kis vörösbül mind a kettõnek, egy darab meg páratlan maradt. Hát most már mi lesz ezzel az árvával?
Néznek egymásra tanácstalanul. Az öreg fogja az üveget, teleönti kettejük poharát, azután tovább adja a fiatalnak.
- Önts a tüsztölt úrnak is, te közelebb éröd.
A fiatal önt, és úgy oda koccintja az üveget a cigány poharához, hogy a tisztelt úr fölrezzen, és helyrerántja a nyakát.
- Nézze mán, jó embör - tolja elébe az öreg a gyanús bankót -, mi péz löhet ez?
- Hát az ötvenezres - ásít a cigány.
- El kék felezni - könyököl be az öreg az asztalra -, de mög vagyunk vele akadva. A nyavalya törje ki ûket, hogy mindig ilyen új találványaik vannak.
- Hát adjon kend a cimborájának egy huszonötezrest, tegye el az ötvenezrest, oszt kvitt - magyarázza a cigány.
- Mölyik a huszonötezrös?
- Értöm - biccent rá az öreg. - No hoci, öcsém, egy kéket, oszt lögyön a tied a vörös.
- Azt az egyet nem töszöm, sógor. Ha kendnek nem jó, neköm se jó. Csökélylöm.
Hozzámérik a vöröset a kékhez: hát éppen fele!
- No ugye? - néznek mindketten elhidegedve a cigányra. Hát való ez, így bolonddá tönni az embört?
A cigány azonban elkezd nevetni, csak úgy rengenek a hasán a mellény ezüstgombjai.
- Nini - villan föl az öregnek a szeme -, hát ha ez ötvenezrös, ez mög huszonötezrös, adna-e maga két kéket ezért a vörösért?
- Hát hogyne adnék? - veszi elõ a vadonatúj bõrtárcáját a kupec, és kihajít belõle két huszonötezrest.
A két magyar egymásra néz, összekacsint, de a pénzért nem nyúl egyik se.
- Tartsa mög magának - mondja az öreg, és elfordítja a fejét. - Pincér úr, füzetni!
Aztán betarisznyázzák a bankókazlakat, kiki a magáét, a páratlan vöröset külön veszi a markába az öreg.
- Hát majd a vasárosnál - mondja a fiatalnak.
- Ott jó lössz - mondja a fiatal.
Mert látnivaló, hogy igaz ember kell ahhoz a valami nagy pénzhez, amiért a cigány egyszerre kihajította a két kékhasút. Akkor a vasárus ad azért négyet is.
- Jó egésségöt - néz vissza a válla fölött gúnyosan az öreg, és nagyon tetszik neki, hogy a cigány olyan mérgesen néz. Nem is igen szereti azt századik ember se, ha lefõzik.
A kócos lány kötelességének érzi, hogy osztozzon az embere mérgében. Abbahagyja a mûvészetet, és csak úgy a száján köpi a füstöt a tarisznyások után.