Lóvásár

Életemben egyszer ültem lovon, az is szamár volt, arrul is leestem. Õszintén megvallom, hogy a lótudomány mezején többre nem vittem. Ugyan úgy nézem, igen mindegy, mert például Esküdt Lajos a legkiválóbb magyar hippológus volt, azért utoljára mégiscsak leesett a lóról.

Hanem azért mégiscsak ez a jeles szakember volt az oka, hogy a héten kinéztem a lóvásárba. Kíváncsi voltam rá, hogy a lónevelõ szittyák milyen álláspontot foglalnak el ebben a nemzeti ügyben.

Hát a vásár nem emlékeztetett Nizsni-Novgorodra. (Ifjúkorom Verne-stúdiumaiból úgy emlékszem, ott voltak hajdanában a legnagyobb lóbörzék.) Körülbelül több volt az ember, mint a ló, de leginkább csak magamformájú nézelõdõ városiak. A cédulaház elõtt, amelyikben egy városi írnok átírja a vevõre az ablakon benyújtogatott passzusokat, semmi tolakodás. Az írnok úr akár el is alhatott az újságon, és álmodhatta, ha akarta, hogy õ az Esküdt, és lapáttal szeleli a bankót, hogy meg ne dohosodjon a pártkasszában.

- Ez se úgy van már, uram, mint azelõtt - legyint kelletlenül a vásárkapitány. - Valamikor másképp állt a rend. Ha a régi rend véletlenül elmenne a mostani rend mellett, nem is köszönne neki.

Ez így igaz, mert régebben az volt a rend, hogy majd összetörték egymást az emberek a cédulaház elõtt a nagy tolongásban. Egy hatos volt az átiratási díj, de az okos ember úgy csinálta, hogy kétfelé hasította az ostornyele végét, belecsíptette a passzust egy bankóval egyetemben, s úgy nyújtotta át a többiek feje fölött annak a másik okos embernek, aki az ablak mögött ült. Az okos emberek aztán mindjárt megértették egymást, noha az egyik csak szûrben volt, a másik pedig hosszú kabátban.

- Ejnye, a terítésit neki - mondja egyszer mérgesen az akkori fõispán -, hát hogy szabad így sarcolni a népeket!

S mindjárt maga mellé vett egy passzusíró fiatal urat, és bekiáltatott vele minden ablakon, hogy egy passzusért csak egy hatost szabad szedni. Nem is volt semmi baj az utolsó ablakig, de ott rámordult a fõispánra egy subás magyar:

- Azért is ehun a forintom, az én pénzömbül ne parancsolgasson az úr!

Hát most más világ van, nincsenek ilyen magyarok, és a fõispánok se járnak a lóvásárba, és csak abban az egyben régi a lóvásár most is, hogy ez az a hely, ahol valóban járnak a sánták, és látnak a vakok. Mármint hogy az eladó lovak, amelyeket kosorrú, bikanyakú, szárcsafejû, gémszemû, szíjhátú epitetonokkal különböztetnek meg egyéniségük szerint.

Éppen a szíjhát minémûségét magyarázza a vásárkapitány, amikor némi mozgolódás támad a cédulaház körül.

- Kend volna az? - kiált ki az írnok. Igen érzõdik a hangján, hogy rosszat álmodhatott. (Bizonyosan a pártkassza esett rá.)

- Ügön is, én vagyok jelönleg - feleli egy öreges hang.

Már akkor jön is az írnok a vásárkapitány elé. Hozza a passzust és magyarázza:

- Báró Sztirinya József van beleírva. Löhetségös?

- Hát mért ne volna lehetséges? - vonunk vállat. - A mai világban bárók is szolgálják lókereskedéssel a hazát.

- Hol az a Sztirinya báró?

Az írnok körülnéz. Már akkor sokadalom támad körülöttünk, mert nagy öröm az a demokratának, ha bárót láthat.

- Báró Sztirinya József, álljon elõ!

Csõszforma öreg férfiú keszegel elébünk. Hosszúra eresztett gubancos haja van, és az állát kiverte az egyhetes szakálltarló. A vállán keshedt posztószûr, tele bogánccsal, ami inkább az árokparton, mint a szállodában ragad az emberbe, és a csizma felperdült orra azt bizonyítja, hogy a kiegyezés idején sokkal szolidabb volt a lábbelikészítõ ipar, mint ma.

- Hm - húzza össze a szemöldökét a vásárkapitány -, hát kend az a báró?

- Én ám - mondja a szûrös szittya minden megilletõdés nélkül, és nagyobb hitel kedvéért bele is döf a mutatóujjával a lólevélbe. - Láthassa, ide is bele van írva. Báró Sztirinya József.

- Nem igaz az, öreg - rázza a fejét a kapitány. - Nem lehet az, hogy kend az volna.

József báró leveszi a tasla kalapját, és féloldalt fordítva a fejét, mint a káráló tyúk, hamiskásan néz a kapitányra.

- Nem? Hát igazán nem én vagyok?

- Nem ám, hallja kend.

- Ugyan mondja mán mög az úr, mért ne vónék? - ereszti lejjebb egy kicsit a hangot.

- Azért, mert a bárók nem így néznek ki.

- Nono - neveti el magát az ember, hangtalanul, mint az öreg parasztok -, báró vagyok én, csak most nem folytatom...

- Az, kutyaházi báró kend - mosolyodik el a kapitány is.

- Jól mondja - lóbálja meg az ostorát az öreg -, csakugyan nem az vagyok én. Sas Mátyás vagyok én, Majsárul.

A sokadalom szétszivárog. Sztirinya József bárót a szûrben érdemes volt megnézni, de Sas Mátyásra senki se kíváncsi. Mindössze a kapitány kíváncsi még, aki fölad néhány kérdést, amelyek nyomán hamarosan tisztába hozatik a dolog. Sztirinya József báró nem Sas Mátyás Majsáról, hanem Szerencsés Sátán István innen a város szélirõl, aki a lovával és passzusával együtt rosszban sántikál.

- A Szundi kalapos deákgyerökivel írattam be a lólevélbe a Sztirinya bárót. Mondok, akkor majd nem szorongatik úgy az embört, ha báró.

A csalódott ember szomorúságával mondja ezt Szerencsés Sátán István, de némi nehezteléssel is. Igaza is van neki. Nem való az, hogy már a lóvásárban is így lecsökkenjen az arisztokrácia tekintélye.