Külpolitika

Hetivásáros április-reggeleken szeretek a tanyák üde lelkével találkozni a fapiacon. Nemcsak azzal, amelyik a pirosgallyú növendékfácskákban találtatódik, ahogy a gyökerük szûz homokot perget az aszfaltra, hanem azzal is, amelyik a parasztban lakik.

Igenis, parasztot mondok, nem kisgazdát. A kisgazda más. Az nemzetfönntartó elem, bõrszivart szív, tükörbõl fésülködik, újságot olvas, és szíve mélyén lenézi a parasztot, aki még azt se tudja, mi az az immunitás. A tanyán nincsenek ilyen kisgazdák, ott csak parasztok vannak, akik búzát vetnek, fát ültetnek, borjút nevelnek, és sokkal több eszmét cserélnek süldõmalacokról, mint államférfiakról. Újságot csak télen olvasnak, de akkor olyant, amibe még a nyáron pakolta a kaszakövet a városi boltos. Néha az is megesik, hogy az asszony tízesztendõs újságot ránt ki a sublótból a selyemkendõjével, és ha lámpagyújtáskor az iskolásgyerek azon gyakorolja a tudományát, az egy kicsit meg is zavarja a lelkeket.

- Apja - néz föl az asszony a tollfosztásból -, hát löhetségös az, amit a Pétörke olvas? Hát mán mögint a Ferenc Jóska a királ?

- Eszötök veleje - nevet a gazda -, hát mán hogy vóna löhetségös? Hiszön annak mán régön elmondták a cirkumdederumot. Mostan nincs királ.

- De hát mért nincs?

- Mert nincs olyan péz, amelyikre rá löhetne tönni a képit. Addég pedig a többi királok nem vállalik maguk közé.

Ez a tanyai közjog és nemzetközi jog dióhéjban, de csak odakint, ahol okos emberek laknak. Idebent a városban már egészen másképp megy a dolog. Itt friss újságot talál az ember a kocsiúton, azt kiteríti a térdére, ahogy ül a kõpadkán a fácskái közt, és letörülgeti róla a sarat a keze fejivel. Hiába akarja a jószándékú szelecske kikapni a kezébõl a nyomtatott papirost, és hiába veregetik a csizmaszárát aggodalmaskodva a cseresznyefák rózsaszín gallyacskái: „Hajítsd el, gazdánk” - a város lelke már erõt vett rajta. Tudni akarja, hogy megy a világ sora, s könyökével térdéhez szorítva a lapot, az ujjával mutatja öreg szemének az összefolyó apró sorokat.

A szelecske abbahagyja a hiábavaló erõlködést, a cseresznyegallyacskák bánatosan kókadnak le az aszfaltra, s már éppen fordításra nyálazza az ujját, mikor egy bõrbe öltözött férfiú súlyos keze nehezedik a vállára.

- No bátya, mond-e háborút?

A bátya ráismer a ködmön ujjáról a hozzátartozó férfiúra, s válaszul rábök egy nagybetûs címre:

- Hát a Poin cár mán mögént nagyon firuncvancikoli a nímötöt, Imre.

- A Poin cár? - csudálkozik el a ködmönhöz tartozó Imre. - Lám, lám, hát aztat nem gyilkolták mög a komenisták?

A bátya kint a tanyán azt mondaná, hogy „a fene, ha jobban tudja”, itt az aszfalton azonban, a városi sokadalomban azt mondja, hogy „e felül nem vöttem híradást.”

- Hát! - lendíti Imre fölfelé a karját, igen örülvén annak, hogy õ a tájékozottabb, holott nem is az õ kezében van az újság. - Avval elbántak a ploretárok. Szögénnyel. Szénát tömtek a szájába, úgy hajították a tengörbe.

Itt azonban egy harcsabajuszú ember is beleavatkozik az eszmecserébe, aki harmincezer koronáért adná az eperfacsemete darabját, ha volna olyan bolond ember, aki venné.

- Az a muszka cár vót, hallják. Úgy hallottam én, ez a Poin cár francia nemzet.

- Azám - mondja az újságos -, csakhogy itten az van, hogy a Poin cár elnök.

- Az nem löhet - nevet Imre fölényesen. - A cár az följebb való, mint az elnök. Mutassa kend azt az újságot.

- Ne no! - mondja egy kicsit sértõdötten a bátya, de mindjárt földerül, amint az Imre homloka ráncot vet.

Nézi közelrõl a lapot, tolja messzire, fordul vele napnak, igazítja nap ellen, s végre egy kicsit megzavarodottan adja vissza.

- Az újság se tudja - menti magát. - Azért írja, hogy Poin cár-e vagy elnök.

A bátya elfogadja a magyarázatot, és megengesztelõdve feleli:

- Az löhet, mert a nehézség tud eligazodni ezökön a most való fejedelmekön. Mög mindegy is, mert egyik is csakúgy szödi az adót, mint a másik.

- De a Betlehem tán még jobban szödi, mint a Tisza Pista szödte - kottyan bele a szóba egy báránybõrsüveges surbankó legény, aki olyan, mintha a Sven Hedin tibeti könyvébõl lépett volna ki.

Az ak-szakál feddõleg nézi végig a fiatalt.

- Szödi ám, de csak azért szödhesse, mert a negyvennyócasok beleegyesültek. Azt mondták neki, hogy most adja ki a mérgit, mert aztán ûk gyünnek.

- Hát föl kerék, le kerék - fejti ki történetfilozófiáját Imre. - Vót mán negyvennyóc máskor is, de elnyomták.

- De most nem úgy lössz ám - ingatja a fejét az orákulum. - Mert a magyar negyvennyócasok összefognak a nímöt negyvennyócasokkal, oszt akkor a Poin cár elmöhet oda, ahun a part szakad.

A harcsabajuszú elcsodálkozik.

- Hát ott is vannak negyvennyócasok?

- Negyvennyócasok mindönütt vannak, barátom, csak türtõztetik magukat.

Az Imre pesszimizmusa még egy próbát tesz.

- Szûr vágja a fát, ködmön hordja rakásra, palást melegszik mellette. Mindég ez vót a törvény e világon, ez is lössz!

A bátya föláll, és a mutatóujját fölemelve, azt mondja:

- De csak addig, még valaki el nem kiáltja magát, hogy abszurdum az óvilágnak!

Erre a misztikus prófétálásra mindenki elhallgat. Tisztelet szállja meg a szíveket, mert ez olyan borzasztó okos mondás, hogy itt igazán nem lehet több szava senkinek.