Szél ángyó jót akart

Hogy kicsoda az a Szél ángyó? Azt abból lehet legjobban megtudni, ha elmondom, hogy kicsoda a Szél ángyó ura.

A Szél ángyó ura Tilalmas Nagy István. Afféle barkácsoló ember kint a tanyán. Akkor is barkácsolt, mikor én megismertem, vagy tizenöt esztendõvel ezelõtt. Valami másfél öles nyárfakarót igazgatott bele a tanyája tetejébe, az oromfal hegyinél.

- Mi lesz az, Pista bácsi? - kérdeztem tõle.

- Ez? Vellámhárétó.

- No? - néztem nagyot. - Csak nem tán?

- Dehogynem. A régi mán elrohadt, nézze, odahajítottam a tarlóra.

- Hát holtig tanul az ember - mondom -, még ilyent se hallottam.

- Mán pedig ilyent hallhatott vóna, mert ezt nem én tanáltam ki. Az urak is csak így csinálják a városban.

- No nem egészen. Az urak vasból csinálják, annak is megaranyozzák a hegyit.

Írással azt vissza nem lehet adni, milyen mérgesen höccentette el magát a tanyai Franklin a létra hegyiben.

- Szögény embörnek fábul is jól van, hallja - nézett le kevélyen, aztán több szót nem is vesztegetett rám. Értetlen városi népek még ennyit se érdemelnek.

Hát ilyen ember Tilalmas Nagy István, akit azonban errõl a névrõl a tulajdon szomszédja se ismer. Ellenben mindenki ismeri úgy, hogy: a Szél ángyó ura. Megesett már ez más háznál is. Hogy tovább ne menjünk, Lotharingiai Ferencet is csak a Mária Terézia urának nevezték vala. Akié az impérium: az adja a nevet.

Márpedig odakint az impérium teljesen és változatlanul a Szél ángyóé. Ugyan idebent is csak az övé. Láttam akkor is, mikor egyszer a múzeumban kalauzoltam õket. Néztük a Munkácsy-képet, a Honfoglalást, Pista bácsinak nagyon tetszett Árpád apánk, hogy olyan gangosan üli a lovat, de Szél ángyó elpittyesztette a száját:

- Csökélylöm.

- Kicsodát?

- Az Árpád királt.

- Mért csekélyli, Szél ángyó?

- Azért, mert nem királnak való.

- Hogyhogy?

- Mert aki királ, annak gyalog is magosabbnak köll lönni, mint a népeknek lóháton.

Szél ángyó azzal hátat is fordított a magyar elõidõknek, Pista bácsi pedig sietett lojálisan alkalmazkodni. Persze nem Munkácsyhoz, hanem Szél ángyóhoz.

- Jól mondi az asszony - bólogatott nagy megértéssel. - Magam is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kisujja vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok, és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idõ. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberoggyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.

- Kérdözze, no, mi járatban vagyunk? - kezdte Pista bácsi a kint való illemtan elsõ paragrafusa szerint.

Úgy feleltem, ahogy a kódex elõírja:

- Majd megmondják, ha akarják.

- Hát majd anyó mögmondi - igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom.

Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Elõszedett a kosarából egy zacskó aszaltalmát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást.

- Hoztam egy kis béllegre valót.

- Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról?

Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt nekik egy fogadott gyerekük, aki libát õrzött, birkát legeltetett a ház körül, még föl nem nõtt, aztán kiházasították, és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a király a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.

- Nem, nem a Pali - rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó, és a szeméhez emelte a fejkendõje csücskét. - Legációba köllene levelet írni.

- Miféle legációba? - értetlenkedtem.

- Hát ahun a királ gyerökei vannak. A tekintetös úr levelezi ûket, ugye?

- Nem én - lepõdtem meg nagyon õszintén. - Közelebb se levelezek, nemhogy olyan messzire leveleznék.

- Nézze, nekünk megmondhassa - hajolt közelebb hozzám Szél ángyó. - Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerködve szögénykékkel. Olvastuk a világújságlapba, ehol-e.

Elõveszi a kebelébõl a szépen összehajtogatott képesújságot, amelyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is belesegítettem, elkerült a király árváihoz is.

- Jaj, lelkem Szél ángyó - mosolygom el magam -, a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja.

Ángyó szemmel láthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol õrá néz, hol énrám, tûnõdik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal:

- Az atrecukat azért tudja tán?

- Azt megtudhassuk.

- No lelköm, akkor nincs hiba - vidámodik föl az ángyó szeme. - Mögkéröm igön szépen, írja mög a Zitának, hogy minálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.

- Melyik gyereknek? - felejtkezek rá ángyóra.

- Hát akármölyiket adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.

Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet.

- Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtöhetõsebb, mög abbul lössz leghamarabb embör. Azt még mink is mögérnénk.

Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit, és megint õ veszi át a szót.

- Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt miúta a Pali elveszött, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szõlõ. Hát mondom ennek az embörnek, lögyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit.

- A nevemre íratom - készségeskedik Pista bácsi.

- A nevünkre - igazítja helyre Szél ángyó. - Ráíratunk tanyát, szõlõt, földet, mindönt.

Olyan várakozva néz rám a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet.

- Nehéz lesz az, ángyó.

- Mér lönne? - döccen elõre Pista bácsi. - Vót mán nekünk sok nevelt gyerökünk, mind embör lött abbul.

Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom.

- Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? - teszi a kezét kezemre. - A tiszta szobában hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba a király is ellakhatna.

- Nem azért, ángyó - rázom a fejem. - Más hiba van. Ugye, a kis királyfinak is legeltetni kellene?

- Ó, lelköm, csak olyankor, mikor a nap süt. Esõben az öreg is eltotyogna a birkák után.

- Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy õk csak aranybárányt legeltetnek.

- Ez törvény? - halkul el az ángyó szava.

- Törvény.

Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind a hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendõt, és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle, mikor elköszön.

- Istennek ajánlom, tekintetös úr. Én jót akartam.

- Möghiggye, jót akart - fog velem kezet Pista bácsi.

Meghiszem, lelkeim, hogyne hinném - nézek eltûnõdve utánuk. Jó is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit, és kivinnék Domaszékre, és felnõne úgy, hogy politikust nem látna, és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lenni, mint másnak lóháton...