Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Márton apó már akkor tudta, hogy még ma valami különös öröm éri, mikor a hajnali harangszó elhessegette a szemérõl az álmot. Kár volt bizony érte, mert nagyon szép álom volt. A kis unokáját látta, a Gyurka gyereket, ahogy a bárányfelhõket õrizte az égi mezõkön. Persze alig ismert a lelkemre, mert angyalkának volt öltözve. Bezzeg ráismert õrá a fióka, még a szárnyát is összecsattantotta örömében:
- Kend az lelkem, öregapó, vagy csak a lelke?
- Én ám, angyalka, csókolom a szárnyad hegyét, de nemigen tudom még idefönt a járást.
- No, majd útbaigazítom én kelmedet, csak azt mondja meg, mi járatban van - nevetett a szeme az angyalkának.
- Én bizony a kis unokámat keresem, akit az õsszel vett magához az Isten - emelte meg a kalapját Márton apó könnybeborult szemmel.
Abban a percben kondult meg a hajnali harang, és Márton apónak kipattant a szeme.
Jaj, de kár, hogy csak álom volt - vetette föl a szemét az égre, hát uramfia, lát a feje fölött egy fehérbodrú felhõbárányt, de még az angyalka is ott mosolygott a hátán.
- Nini, hiszen ez a Gyurka gyerek, csak most ismerem meg - dörzsölte meg a szemét az öreg, de mire egészen kijózanodott az álomból, már akkor nyoma se volt az égen se gyereknek, se báránynak.
- Mindegy az, azért mégiscsak valami különös öröm ér engem még ma - gondolkozott el, s már akkor ott is állt elõtte a nagybajuszú Vendel hajdú.
- Az ispán úr sürgõsen hívatja kendet - mondotta mogorván.
- Az ispán úr? - ragyogott föl a szeme Márton apónak. - No, mondtam én, ebbõl lesz az a nagy öröm.
Az lett biz abból, hogy az ispán úr nagyon haragosan lehordta szegény Márton, apót.
- Kend a csõsz a galambosi határban? - szögezte rá szúrós szemét.
- Nem egészen, tekintetes uram, nem egészen - mondta szerénykedve az öreg csõsz. - Ketten õrizzük a galambosi határt.
- Hogyhogy?
- No, hát ketten is nagyon rosszul õrzik kendtek - toporzékolt a tekintetes úr. - Tegnap is libákat láttam a repcében. A búza is mind össze van nyomozva.
- Az lehet - bólintott Márton apó. - Mindig mondtam én, hogy van a jószágnak magához való esze. Oda mén, ahol jobbat talál.
- De kendet azért tartja az uraság, hogy oda ne menjen! - vörösödött az indulat is az ispán úr képén. - Zálogot kell venni az idegen jószágból, ha a tilosban éri kend. Érti-e kend?
- Értem, uram, értem - ingatta fehér fejét megfélemledve az öreg csõsz.
- No, azért mondom - fújt nagyot az ispán úr -, ha még egyszer panaszt hallok kendre a lágyszívûsége miatt, akkor föl is út, le is út.
Szegény Márton apó már kint járt a galambosi határban, de még akkor is hullott a könnye. Ó, hogy ilyen csúfság érte az õ öreg fejét. No, majd megmutatja õ, hogy hogy meg tudja keményíteni a szívét. Meg õ. Még a tulajdon unokáját is megzálogolná, ha a tilosban kapná!
Megint megszeppent egy kicsit, ahogy az unokája az eszébe jutott. Szépen kitervelte már õ magában, hogy ha majd õ is fölkerül az égi mezõkre, megkéri a jó Istent, hogy csõsznek tegye meg odafönt is, mert ebben a mesterségben õ nagyon ki van tanulva. Az ám, de hátha megtudja a jó Isten, hogy õ ilyen lágyszívû. No, hát nem lesz az többet, de nem ám. Majd megmutatja õ, csak találjon még egyszer idegen jószágot az uraság földjén.
- Ahol ni, mozog is már valami a búzában - dobbant nagyot a szíve.
No el is kapta a fejét mindjárt, hogy semmit se lásson. De már a fülét be nem dughatta a kolompszó elõl.
- Hiába, no, ami regula, regula - sóhajtotta el magát, s befordult a búza közé.
Nagyokat dobbantott, még a tenyerét is összecsattantotta, mintha madarat hessegetne.
- Hátha erre megriad a jószág - gondolta magában reménykedve.
De bizony hiába reménykedett. Három bárányka nyugodtan ropogtatta a gyönge búzaszárat, kis pásztoruk pedig hanyattfekve aludt mellettük. Szelíd képû, szõke fiúcska volt. Márton apónak megrebbent az öreg szeme, ahogy odahajolt föléje.
- Ejnye, hejnye - csóválta a fejét. - Legalább a kalapját a szemére húzta volna a bolondka.
Az ám, de a bolondkának nem volt kalapja. Márton apó a maga nagy tasla kalapját tette rá a kipirult kis orcára.
- Hogy el ne süsse a nap a bolondkát - motyogta szánakozva.
Aztán szép csendesen kiterelte a három báránykát a dûlõútra, megmutatta nekik, hol legkövérebb a papsajtfüvecske, aztán lehevert melléjük.
- A zálogot legeltetni kell - magyarázta magának.
A báránykák nyilván semmit se tudtak róla, hogy õk most zálogok, mert nagyon vígan legelgettek, s kigömbölyödtek, mint a duda.
- A zálogot meg kell itatni - parancsolt magára a szigorú csõsz, s lehajtotta a három báránykát az érre.
Éppen visszafelé terelgette õket, mikor a fiúcska kiballagott a búzából. Nevetett a kék szeme, de egy kis ijedtség is ott settenkedett a sarkában.
- Adjon Isten, Márton apó - emelte meg a Márton apó kalapját.
- Ohó - toppantott haragosan a csõsz a botjával -, hát így vigyázol te a jószágodra? Hátha róka lakik a nádban?
- Megfogtam volna én azt már régen - villant föl a gyerek szeme.
- Úgy, hát olyan nagy legény vagy te? - nézett keményen Márton apó. - No, hát akkor ide hallgass! Most ezek a bárányok zálogban vannak, érted-e? Ki kell õket váltanod. Adok neked egy találós kérdést. Ha kitalálod, akkor visszakapod a bárányaidat. Érted-e?
- Igenis - mondta sírásra pittyedt szájjal a gyerek.
- Hát mi az, aminek egy csepp füle sincs, de ha a felét elveszed, csak a füle marad. No azt mondd meg, ha te olyan nagy legény vagy?!
- Hát a fülemüle, Márton apó - nevette el magát a gyerek.
- No, ezt már szeretem - enyhült meg a Márton apó szigorú képe, s azzal ment tovább, idegen jószágot keresni a tilosban, hogy ne legyen oka panaszra az ispán úrnak.
Kár, hogy föl nem nézett az égre. Fehérsodrú felhõbárányokon angyalkák tapsikoltak feléje, és szép fehér fejére csókokat dobáltak.