Disztingválás

Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz, disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem én vagyok.

Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, õ mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, õ jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam.

- Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának?

- Mölyiknek?

Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejû tatárt.

- Ûneki. A tüsztölt kincskeresködõnek.

- Láthatja, nincsen annak egy se.

- Nono. Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös?

- Mög van kend keverödve - mondja bosszúsan a szolgám.

Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.

- Nézze, neköm mögmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a röttentõ nagy titkos munkát, akit û végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre.

Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.

- Tudok én mindönt, kéröm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.

Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságát ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitõl egyszerre meg kell benne állni az ütõnek. Azt mondja neki:

- Kend nem tud disztingválni, tatám.

Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.

És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak:

- No, tartson velem maga is.

Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület.

A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát. Egyelõre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhetõ a töpörtyûs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bõrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hûlés tekintetébõl, a puli felügyelete alatt.

A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szõlõk közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az Isten, adjon egy kis vendégnek valót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködõ cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazdasági tevékenységben.

- No, hagyjunk holnapra is - mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap.

Fele úton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat.

- Most mán ügön - kóstol bele Börcsök a tarhonyába, és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi cimborát.

- No, maga erre helyhözködjön, neköm jó a földön is.

A városi ember nagyon meg van illetõdve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyûket, és õeléje tologatja a kanalával. Ha látná a vén ember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem elõtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyûért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban.

Már a bogrács feneke felé ütõdnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának.

- Ugyan mit csinál már kend? - szabódik illendõségbõl a városi ember.

- Mit csinálok? - mondja kedvetelten Börcsök - nem csinálok én semmit, csak disztingválok.

- Hogyhogy disztingvál?

- Hát csak taszigálom énelûlem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba.

Fogadok, hogy õszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban.