Borvizsga

Esztendeje lehet, így õsz derekán néhány magamforma kapakaszakerülõvel bevetõdtem valami városszéli duttyánba. Ásatásról jöttünk, el voltunk melegedve - a tavalyi nem ilyen kutyának való õsz volt, mint a mostani -, az õsök hamva is nagyon belepte a torkunkat, hát valami üdítõ italt kerestünk. De sör nem tartózkodott a csárdában, az elénk adott borra meg azt mondták a szakértõk, hogy az valódi háromemberes bor.

- Milyen az? - próbáltam okoskodni. Kinevettek, hogy még azt se tudom, holott én könyvben is megírtam, milyen az a valódi háromemberes bor. Olyan, hogy két embernek kell fogni a harmadikat, aki iszik, mert másképp elszaladna.

- Hát lehet - mondom -, annyi bolondot összeír az ember, hogy nem emlékezhet mindenre. Mindegy az, gyerekek, bor: bor. Ez is olyan annak, aki borivó, mint nekem a szivar. A fõ az, hogy füstöljön. A borban meg, hogy szédítsen.

- No, a szivarban is van különbség, azt te tudhatod legjobban - hív bizonyságul magam ellen az egyik cimbora.

- Van, van, bizonyos határig. Elismerem, hogy a pengõs szivar jobb a tízfilléresnél. De nem kilencven fillérrel jobb, csak hússzal.

- És az ötpengõs?

- Huszonkettõvel.

- No és a szivarcsodák? A sztaniolba pólyázott havannák? Hát még az üvegbe forrasztottak!

- Azok még huszonkét fillérrel se mindig jobbak az én rövid szivaromnál. Azoknál a sztaniolt kell megfizetni, az üveget, az egzotikumot. Ha én egy pápai kubát úgy dugok a szádba, hogy azt a Hoover számára külön ragasztották az Upman-gyárban, s az elnök nekem kábelen küldte a születésem napjára, akkor te abból csak egyet mersz szippantani egy nap, s a csutkáját félreteszed a halálod órájára, legalább a csontember is látja, hogy úrral van dolga.

- Szóval képzelõdés?

- Olyanforma. Borban, dohányban, szerelemben nem a lényeg a lényeg, hanem az illúzió.

Volt, aki egyetértett velem, volt, aki nem. Szó szót ért, már a petróleum-pilács is beledöfködött a ködbe, egyszer csak odalép az asztalunkhoz a csárdás, letesz rá egy tálcát, van rajta négy kis palack, abból a zöldessárga fajtából, amelynek eredetileg az volt a hivatása, hogy ecetesüveg legyen a közrendû nemzet asztalán.

- Uraim, hallottam, mirõl tetszenek disputálni, engedelmet kérek, ha beleszólok. Azt tartom, legjobb lesz próbát tenni, kinek van igaza. Itt van négyfajta bor, úrnak való, tessék igazságot tenni, mi köztük a különbség.

Megnéztük a kocsmárost, fiatalos, önkötõs nyakravalójú magyar volt, se képe, se szava, se kiállása nem szegedi formájú.

- Szegedi maga, földi?

- Dehogyis, kérem, bácskai menekült vagyok én, nevem ez, meg ez, tán tetszett is már hallani, színész voltam én valamikor.

Úgy, akkor egy kicsit nostras az úr, üljön ide közénk, férünk még a kanapén, aztán kerítsen magának is poharat.

Hát pohár egy kicsit nehezen kerülközött, akkor is csak pálinkás.

- Tetszik tudni, itt csak hetivásáros napokon van egy kis forgalom, akkor is csak leginkább nyakolajat fogyasztanak.

Nem tesz semmit, kezdjük csak azt a borvizsgát, mégpedig a gazda öntögessen egyenlõ mértékkel.

Szétmérte az elsõ kis üveget, s megkérdezte, ki mit szól hozzá.

- Nna.

- Hm.

- Nono.

- Hát igen.

Hát igen - ez körülbelül olyan alig-elégséges. A gazda is beismerte, hogy ez még nincs megérve. Hanem majd ami most következik. Isten tartsa!

Szinte cseppenkint szürcsölte a második kupicát. Megrágta, gargarizált vele, s megnyalta utána a szája sarkát.

- Ez aztán bor, igaz-e?

- Hát különb az elsõnél.

- Öregebb is.

- Legalább ereje van.

- Valami csepp keserûséget is érzek benne. De nem kellemetlen.

A kocsmáros szerény elégedettséggel mosolygott.

- Jó, jó, de mit szólnak az urak a harmadik fajtához?

Most már mindnyájan rágtuk és öblögettük a bort. Tán egy kicsit túloztuk is a szertartást. De hát senki se akar kisebb szakértõnek látszani, mint a másik.

- Ez már igen. Ez már döfi. Szinte süti az ember torkát.

- Tudja Isten. Nekem mintha az elõbbi kellemesebb italú lett volna.

- Szó sincs róla. Látszik, hogy te a homoki vinkóhoz vagy szokva. Fogadjunk, hogy ez szerémi bor!

- Ugyan kérlek! Akkor járt ez a Szerémségben, mikor én.

- Ez nem, hanem az elõbbi. Azon mindjárt megéreztem az ürmöst. Hiszen mondtam is, emlékeztek.

A gazda fölemelte a negyedik üveget, s a lámpavilág felé tartotta.

- Erre vagyok legkíváncsibb, ki mit tart róla. Szabad a poharát kérnem?

Nekem szólt, de én betakartam a poharat a tenyeremmel.

- Köszönöm, nekem már elég volt belõle.

- No de a próba?

- Megvolt már, barátom.

- De a negyedikbül...

- Én már kóstoltam azt is.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy az is csak az a bor, ami a többi. Egyfajta ez mind a négy.

Három oldalról zajos ellentmondás. De a kocsmáros megemeli a micijét, mint aktív színész korában Ripben a György király képe elõtt.

- Mégiscsak igazgató úr ért legtöbbet a borhoz. Egy hordóból való ez mind a négy üveggel. Szatymazi rizling.

Most már én diadalmas világnézet gyanánt emelhettem volna fel a fejemet. De tartoztam annyi õszinteséggel a tantételemnek, hogy leleplezzem magamat.

- Nem, kérem. Borszakértõ csak egy volt a világon, Barcsay Domokos. Az fogadott, hogy bekötött szemmel ráismer húszféle borra az ízérõl, szagáról. Tizenhétig el is vitte, de a tizennyolcadiknál azt mondta, oldják le a kendõt a szemérõl, mert elvesztette a fogadást. Erre a tizennyolcadikra nem tud rávélni se ízirõl, se szagáról. Ilyet nem ivott még életében, de nem is iszik többet, mert ez nem emberbe való. Mikor aztán kioldották a szemét, akkor látta, hogy víz van a poharában. A tizennyolcadikban! Hát én, mint szakértõ, már a második pohárnál elveszíteném a fogadást.

- De hát akkor mibõl tetszett rájönni, hogy ez nem négyféle bor? - kérdezte a gazda.

- Abból, hogy a maga kocsmájából nem néztem ki négyféle bort.

Ebbõl aztán olyan nagy mulatság lett, hogy leküldtünk a többi után még egy litert a háromemberesbõl.

- Éljen az illúzió a borban, dohányban, szerelemben!

A társaság legöregebb tagja emelte poharát az illúzióra, s a tósztra ráhelyeselt az ifjabb nemzedék is. Már ami a bort meg a dohányt illeti.