Egy skatulya szivar

A csempésztörténetek virágkora a háború elsõ éveire esett, mikor maga a csempészet még csak csecsemõkorát élte. Ez a kitûnõ iparág csak a békében vett igazán tüneményes lendületet, viszont a csempésztörténetek most már elvesztették minden érdekességüket. Az ember ásítozva hallgatja õket, s jól nevelt és illendõségtudó ember ma már nem is dicsekszik virtusos csempészkalandokkal. Nemcsak üzleti érdekbõl nem, hanem azért se, mert tisztában van vele, hogy újat úgyse tud mondani. Ki van próbálva és kritikailag megvizsgálva minden módszer, ötlet és lelemény, oknyomozólag ismertetve minden eset, akár megtörtént, akár csak kieszelt.

Az a csempésztörténet azonban, amit én tudok, nem egészen megy egy kaptafára a többivel. Nem velem történt, mert én már sok mindent próbáltam az életben, de finánccal még nem kezdtem ki. Annyira gyáva vagyok, hogy mindig a hideg ráz még Kõbányán is, ha egy-két tengeri csigát hozok haza az olasz útról. (Nota bene, ezeket az abbáziai és velencei emlékeket mindig valamelyik pesti bazárban veszem meg.)

A történet hõse egészen komoly ember, országgyûlési képviselõ. De azért olvasni is szokott, s legalább ebben az egyben a Deák Ferenc tradícióihoz tartja magát. Az öregúr, mint mondják, nagyon szerette a maga idejebeli ponyvaregényeket. Az én képviselõm bolondja Edgar Wallace-nak. Egyszer azt is ki találta szalajtani a száján, hogy kedvenc írójáért még németül is hajlandó volna megtanulni. Nagyon csodálkozott aztán rajta, hogy ez a közkedvelt klasszikus angol. Azt hitte, ilyen huncut csak a német lehet.

Elég az hozzá, hogy a képviselõnek a gránicon túlról vagy másfél milliót érõ, apró smukkot kellett volna hazahozni. Nagy táskákkal jött ugyan, de persze a kincseket egyikbe se merte belerakni. Ruhabélés, cipõtalp stb. mind a csempészet õskorából való sablon, s akinek rossz a lelkiismerete, az mindjárt elárulja magát a motozásnál. Ellenben a Wallace-stúdiumokból megtanulván, hogy mindig az van legjobban elrejtve, ami szem elõtt van, zseniális ötlete támadt. Vett negyven darab vastag britannika-szivart, azok közül néhányat eltört a hasán, de úgy, hogy azért egészben maradjanak, kioperált belõlük egy kis dohányt, a helyükbe begyömöszölte a briliánsokat, aztán skatulyába rakta õket, szépen négy sorba, persze alulra a „töröttek”-et. Akkor aztán a dobozt a hóna alá fogva szállt be a kupéba, ott pedig az ölébe vette.

- Így ni - mondta az útitársainak -, elláttam magam szép, száraz, ropogós, pettyes szivarral, minálunk mostanában ilyent látni se lehet.

- De hát hogy tetszik azt gondolni, hogy ennyi szivarral majd beeresztik a képviselõ urat? - kérdezték tõle.

A képviselõ úr nagyon indignálódva felelt:

- Természetes, hogy megfizetem a vámot. Képviselõ létemre csak nem adom magam csempészetre?

Az induláskor nem is volt semmi baj, valami hivatalos vizsgáló átszaladt a nem éppen népes vonaton, de nem akadékoskodott senkivel, gondolva, majd elvégzik azt a magyar kollégák. Hamarosan leszállogattak a vicinális utasok is, s a szivaros ember a dobozzal az ölében éppen szundikálni kezdett, mikor az egyik kis állomáson ajtót nyitott rá a kalauz. Nem magának nyitotta, nagy hajlongások közt egy mordképû fõfináncot bocsátott be, akinek az volt az elsõ kérdése, mi van a csomagokban?

A képviselõ ravasz férfi, mint ahogy illik is annak, aki annyi destruktív regényen köszörülte az elméjét. Úgy tesz, mintha meg volna ijedve, s hebegve mondja, hogy õ már egyszer levizsgázott, s különben se duggat semmi tilalmasat. Azt várja, hogy a fõfinánc most már gyanúsnak találja a poggyászt, s ügyet se vet a kincses szivarskatulyára.

A számítás be is vált, a finánc gyanút fogott, de persze tökéletlenül, mert nyilván nem képezte ki magát a szakirodalomban.

- Ellenõr vagyok, kérem kibontani a csomagokat. Egyelõre azt a nagy koffert kérem.

A képviselõ tovább játszotta az ijedtet. Hümmögött, a fületövét vakarta, a nyakát csavargatta, s olyan vörösre krákogta magát, mintha csak a rossz lelkiismeret feküdt volna keresztbe a torkán. Olyan tökéletesen megjátszotta a bûnöst, hogy a zord finánc szíve megesett a bajba jutott emberen. Ahelyett hogy inkvizítori kötelességét teljesítette volna, azt mondta neki egész barátságosan:

- Tudja mit, uram? Én nem molesztálom önt tovább. Elhiszem, hogy nem visz semmi tilalmas dolgot, s viszontszolgálatul csak egyet kérek. Adja nekem azt a skatulya szivart. Ne értsen félre, nem ingyen kívánom, szívesen megfizetem az árát. Ebben a pocsok kis faluban napok óta nem tudok semmilyen szivarhoz jutni, pedig még itt kell hetelnem. Megért engem, ugye, mint egyik dohányos ember a másikat?

Persze hogy megértette. A homlokát egyszerre kiverte a verejték, s most már õszintén dadogott:

- Kérem... alássan kérem... tessék csak... nem is tudom, mivel érdemlem... hanem ezek rossz szivarok... Világért se... ne tessék... nem szelelnek... Tiszta méreg. Tetszik látni, hogy izzadok én is. Széngázmérgezés. Nikotinmérgezés... Jaj...

- Nem tesz semmit - mosolygott az ellenõr -, én még sose voltam megmérgezve. Legalább ezt is megpróbálom egyszer. Inkább nikotinméregtõl meghalni, mint nikotin nélkül élni. Hehehe.

A képviselõ a kétségbeesés energiájával tiltakozott:

- Azt én a lelkemre nem vehetem. Tetszik tudni, milyen bolond világ van. Még diplomáciai bonyodalom támadna belõle. Hanem tudja mit, kérem? Holnapra én már visszajövök. Becsületemre! Hozok önnek egy doboz havannát. Az ilyen derék ember megérdemli. De kérem, ha én mondom! Becsületistenemre! Nagyszerû összeköttetéseim vannak egy dohánygyárigazgatóval.

- Annál jobb önnek - makacskodott a finánc -, pár óra múlva már kárpótolhatja magát.

- De mi lesz addig énvelem, kérem? - szorította magához az utas a skatulyát. - Olyan vad dohányost nem látott ön, mint én vagyok. Én még mikor eszem is, dohányzom. Becsületemre! Aztán én éjszaka érek haza, mit csinálok másnapig? Nekem akkor is a számban lóg a szivar, ha alszom. Orvosi rendeletre! Olyant még nem tetszett látni, mint én vagyok. Énrólam már elõadást is tartottak a klinikán...

- De kérem - nevette el magát a finánc -, hát hány szivar van abban a skatulyában? Hiszen én nem akarom halálba kergetni, csak egypár napra való szivart kérek.

- Hja, persze, persze - sóhajtotta igazán boldogan a képviselõ, és kinyitotta a dobozt. - Negyven szivarom van, testvériesen megfelezem. Tessék parancsolni. Pardon, ez repedt, cseréljük ki, így ni!

A finánc a pénztárcáját kereste, de a képviselõ megfogta a kezét.

- Szó sincs róla. Örülök, hogy kisegíthettem. Tessék ezt olyan szolgálatnak tekinteni, amit egyik úriember mindig szívesen megtesz a másiknak.

A finánc nem tudott szalutálni, mert mind a két marka tele volt dohánytorpedókkal, csak a fejét hajtotta meg hálásan. Az ajtót is a nagylelkû úriember nyitotta ki neki. Úgy is hagyta, mert forró fejének jólesett a friss levegõ.

Nagyot lélegzett, ahogy magára maradt, de még ki se törülközött rendesen a hideg verejtékbõl, mikor megint belépett a finánc, markában a szivarokkal.

- Nézze, kérem - mentegetõdzött udvariasan -, ne tartson tolakodónak, ha még kérem valamire. Tele van a zsebem mindenfélével, nem tudom hová rakni a szivart. Ön úgyis elfelezte, amije volt - adja nekem skatulyástól, ami benne maradt, én meg visszaadom ezeket, ön könnyebben be tudja õket valahová rakni.

A vonat kezdett nyögni, huzakodni, ahogy indulás elõtt szokta. A képviselõ alig tudott hebegni:

- De kérem... a doboz... ez olyan doboz...

- Ha annyira ragaszkodni tetszik hozzá - mosolygott a finánc -, holnap, ha visszafelé jön, itt várom vele az állomáson. Pardon!

Azzal se szó, se beszéd többet, ledobta a markában levõ szivarokat az ülésre, kikapta a képviselõ hóna alól a dobozt, s leugrott vele a megindult vonatról.

De most már legalább szalutált a felszabadult kezével.