ŐSEINK A FÖLD ALATT

Küsmödi felkarolja a hazát

Csakugyan sose tudhatja az ember, mikor lefekszik, mire virrad. Én például a világon mindenre gondoltam az este, csak arra nem, hogy ma reggel levelet írjak a török császárnak. Egy kicsit gondban vagyok ugyan, van-e még török császár az innetsõ világon, de most már mindegy, ha vállaltam, csak elküldöm neki a levelet. Az se lesz nagy baj, ha Kemál pasához juttatja a török posta, nem vagyok én rossz szívvel ahhoz se.

Azazhogy nem is énrólam van itt szó, mert én itt most csak íródeák vagyok. Öreg barátomban, nagyeszû Küsmödiben rejlik az elégtétel, ahogy a kint való népek olyankor mondják, mikor meg akarják mutatni a városi népnek, hogy õket se a gólya költötte.

Nagyeszû Küsmödivel innen-onnan húsz esztendeje tartjuk a barátságot. Akkor ásattam elõször az ötömösi Nagypartban, szedegetvén ki belõle rövidfejû kõbaltásokat és bronzcsákányos hosszúfejûeket, továbbá olyan csonttetemeket, amelyeknek semmilyen fejük se volt, ellenben a markukban Ferenc József õ felsége legkoraibb rézkrajcárját szorongatták. Ebbõl látni, hogy Ötömösön az ántivilágban is olyan nagy volt a népek keveredése, mint most, csak persze ész dolgában egyiket se lehetett Küsmödihez fogni. Mert akármirõl szólt a terefere, õ mindig ki tudta vágni a rezet, és ott se apadt el elüle a víz, ahol énbennem megállt az ütõ.

Õ segített akkor is, mikor a fejetlen embereket kitakargatták a homokból, és felvetõdött a kérdés, mifélék lehettek ezek az illetõ hullámok világi életükben.

(Errefelé hullámnak mondják a hullát, akik ésszel élnek, mert ennek legalább van értelme.)

- Isten tudja - vontam vállat -, úgy lehet, itt már turkált valaki mielõttünk is. Vermet áshattak itt a följebbvaló esztendõkben; s akkor bolygathatták föl a csontvázakat.

Ez nagyon racionális magyarázat, mindenki rájöhetne, ennélfogva nem elégíti ki a népeket. Szólni azért nem szólt senki, nem való azzal ellenkezni, aki a napszámot fizeti, csak éppen Küsmödi tette le az ásót:

- Hallja-e, ezt nem jól tudja. Én mögmondom magának, kik voltak ezök az illetõk.

- No?

- Az aradi vértanúk, hallja.

- Az aradi vértanúk? Itt, Ötömösön?

- Hát. Voltak azok mindönütt, ahun némöt volt.

No, az ilyesmi beszéd nem is minden igazság nélkül való, s mivel a hallgatás beleegyezés, Küsmödi úgy érezte, hogy neki most már jussa van kimászni a gödörbõl, elõszedni a pipát a kukoricakúp közül, azzal újra lemászni a gödörbe, s csak ott venni észre, hogy nem szelel. Ebbõl az következik, hogy újra ki kell mászni, galambtollat keresni a tarlón, s azzal rábírni a pipát, hogy kövesse a jót. Most már rá lehetne gyújtani, de fúj a szél, a gödörben van az enyhely, és azért nem érheti szó az embert, hogy ott bajlódik a pipával, ez nem olyan naplopás, mintha a szélben veszkõdne vele. Tehát megint vissza a gödörbe, és csak ott etetni a fenével az acskót, ami fönt felejtõdött a tarisznyában. Hiába, szalajt az ember esze, az acskó után a masinatartóért kell visszamászni, s abban is csupa olyant találni, amelyiknek leázott a mérge, az ördög bújt volna abba a zsidóba, aki még ezt is elsajnálja a szegény embertõl. Végre is valamennyi gödröt össze kellett járni egy szál tökéletes masináért, s tizenhat embert föltartani a munkájában. Mert a dologban az volt a legdühítõbb, hogy Küsmödi szóra tudta hozni a legmogorvább kiskunt is, s akkor közösen lopták a napot.

Az utolsó ásatós tavaszon, a háború elõtt, úgy fogtam ki a nagyeszû emberen, hogy süket kunnal állítottam egy gödörbe. Azon nem fogott a szó, akárhogy lapátolta felé.

- No - gondolta Küsmödi -, ha más nincs, szóbaállok én az úrral is.

Azt kérdezte tõlem, hites ember vagyok-e én?

- Megkereszteltek, csakúgy, mint kendet.

- Nem úgy értöm. Hanem, hogy bizodalmas löhetök-e én magához?

- Mi tekintetben?

- Senkinek az égvilágon mög nem mondanám, de magának mögmondom száz pöngõért. Nem aranyban, azt kikötöm, hanem valódilagos bankóban.

Száz pengõ, ha csupa korona volt is, akkoriban olyan nagy pénzt jelentett, hogy azt most már ki se lehet mondani. Az én fizetésem akkor egy hónapra százötvenhat korona volt valódilagos bankóban és hatvan fillér bronzban. Bedugtam a nagyeszû ember száját egy rövid szivarral, és azt mondtam neki, hogy majd jövõ ilyenkorra beszéljünk a dologról, most lássunk az után, amibõl élünk.

Jövõ olyankorra azonban már nem volt pénze az államnak az olyan bolondságra, hogy ezeresztendõs halottakat szedessen ki a föld alól. Akkor már az egész világ abban serénykedett, hogy az eleveneket rakják le a föld alá. Utóvégre valahogy csak gondoskodni kell a jövõ évezredek régészeirõl is.

A háború harmadik telén bent a városban találkoztam Küsmödivel, a guggonülõ piacon. Valami férges bagolytüdõt árulgatott, ami alatt minden okos ember aszaltalmát ért.

- No - próbáltam neki kedveskedni -, ha elmúlik a zenebona, megint kimegyek kendtekhez megnézni, van-e még valami a Nagypartban.

Csúnyán nézett rám, és csak úgy foghegyrõl felelte, hogy kár volna kitörekednem, mert „nincs már ott jelönlétbe semmi se”.

Mindjárt tudtam, hogy az ötömösi honfiak a Nagypartba vermelték el a búzát a rekvirálók elõl, s nyilván megint megszaporították a fejetlen aradi vértanúkat. Szívhezszólóbb témával próbálkoztam.

- Hát a bizodalommal hogy leszünk, Küsmödi? Nem sajnálom ám érte a száz pengõt.

- Nem igénylöm én az úr pézit - rántott egyet a ködmön alján. Ami ötömösiül annyit tesz, hogy ne lábatlankodj már itt, fújjon el a szél a talpad alatt.

Nyaggattam egy darabig, de nem akart az én emberem emlékezni semmire.

- Nézze, nem tudok mán én arrul, amit maga beszél, mert az ilyen öreg embörnek hibás mán az emlõje.

Azóta aztán nem láttam Küsmödi bácsit, s nyilván az én memóriámban is hiba esett, mert ahogy az elõbb betoppant hozzám, úgy ránézvést nemigen véltem rá, kicsoda. Persze a férfiembernek elõször az ábrázatát szokás nézni, s az egy kicsit megkaszvadt azóta. Ha a lábára néztem volna elõbb, menten ráismertem volna a csizmafejbõl kerekített papucsáról. Még most is az volt, amelyikben a háború elõtt gázolta az õsök csontjait.

A hangja aztán még a nevét is eszembe juttatta. Ez már az a bizodalmas pusztai hang volt, amit a rekvirálós világban nem hozott be a városba. Le is tettem rá mindjárt a kezembõl a reggeli lapot.

- Adjon Isten, tekintetös úr. No, hogy mondja az újság? Zavari-e mán a török a némötöt?

Megadtam neki a diplomáciai fölvilágosítást a maga nyelvén.

- Nem zavari, mert elõbb egy kicsit kipihegi magát.

- Ejnye, hejnye - csóválta meg Kossuth-szakállas õsz fejét. -, így pedig nem löhet tovább kitûrni ezt a röttenetösségöt. Valami az, kéröm szépen, hogy most mán a városi népek lábárul is lekócosodik a csizma.

- Le ugye? - bólintottam egy kicsit értelmetlenül.

- Le az, le. Mögnéztem az elõbb ezt a fényös templomot, misén voltam, Isten panaszul ne vögye. Mondok, ide tán be se szabad mönni akárkinek, hát csak mögálltam a szentöltvíztartó mellett, onnan szemlélködtem. Hát, hallja-e, ahogy Úrfölmutatáskor letérdepöltek a népek, nem láttam én ott olyan csizmát, amelyiknek lukas ne lött volna a talpa. Fordult velem egyet a világ, no, mondok, mégiscsak fölokosítom én magát.

Azzal közelebb hajol hozzám, és súgva mondja, hogy meg ne hallja - a német.

- Hallja-e? Levelet köllene írni a török császárnak.

- Minek, bácsikám? - nézek a mély ráncok közé bújt öreg turáni szemekbe.

- Azt köllene neki mögírni, hogy van itt péz két országnak való, csak éppen ki köllene ásni. De annyi ám, hogy arannyal löhetne belüle kiflaszterozni az ország útját.

Most én mondom, hogy „ejnye, hejnye”.

- Hát. Üsmeri tán a Jajhalmát, akit Bojárdahalmának is hívnak. Mert így nevezték a török császár lányát is, akit alája töttek.

- Az is régen lehetett.

- A nagyapám idejibe, vagy tán még annál is régebben. Még akkor nem ez a mostani török császár létözött, hanem ennek is a nagyapja. Itt volt akkor a fõvárosuk a törököknek, Ötömösben. Emitt Majsán mögint volt egy török kaszárnya, aztán az az õrnagy, aki abba lakott, beleszeretött ebbe a Bojárdába. Sírt-rítt a lány, istenködött a török õrnagy, de a török császár azt mondta, ezt az egyet nem töheti, hogy egy õrnagynak adja az egyetlen leánygyermökit, hanem akkor inkább odaadja apácának. Hát ez mög kapta magát - mert tudja, nagyon benne volt már az üdõben -, masinát ivott vagy mit csinált magának, ki is adta a lelkit abban a minutomban. Olyan igaz, mint hogy Isten az égben van. Hát azt temették ide a Jajhalomba, kilenc kád aranyat is töttek mellé, abbul mingyárt láthassa, aki mögtanálja, hogy az valami nagy családbul való löhetött.

- No, ez szép történet - ismerem el -, sohase hallottam még.

Öreg Küsmödi fölényesen elmosolyodik.

- Hát mán hogy hallotta volna? Senki ezt az égvilágon énrajtam kívül nem tudja, én is csak az édösapámtul hallottam, nem is mondtam volna el senki istenfiának, de mán nem tudtam kitûrni, amit a szegénységnek ki köll állni.

Aggóskodva néztem a szegény, rongyos öreg embert, míg a szivarosdoboz fenekén markolásztam.

- Jaj, bácsikám, de ebben a házban is nagy ám most a szegénység. Nemigen bírok eleget tenni magának ezért a hírmondásért.

A lekussadt öreg vállak kiegyenesedtek, s az apró turáni szemek megvillantak.

- Aztat pedig ne gondolja a tekintetös úr, hogy nini, tán ezért vagy azért. Csak a hazát akarom én fölkarolni, ha mán úgy maradt, mint a szödött szõlõ, aki mellül még a karót is ellopkodták. Nincs mán itt más segítség, csak a török császár.

Magam is attul félek, hogy csakugyan nincs, de ezt nem mondom meg neki. Inkább kérdést teszek föl, egy kicsit elszorult torokkal.

- Nini, de hát mért kell ehhez a török császár? Hiszen mink is kiáshatnánk tán a kincset a magunk földjébõl.

Öreg Küsmödi megcsóválja a fejét. Nem helyesli a beszédet.

- Jaj, tudja, azt nem löhet, mert úgy tötte az apám a testamentomot, hogy olyan ne nyúljon a kincshöz, akinek jussa nincs hozzá. Mánpedig én úgy ítélöm, hogy ahhoz csak a török császárnak van jussa.

Mivel ezt minden rendes ember így ítéli, megállapodtunk öreg Küsmödivel, hogy még ma megteszem a jelentést a török császárnak. S ehol már írom is neki, hogy küldje hamar a kincstartó basáját, ásassa föl rettentõ sebesen a Bojárdahalmát, mert ezt az életet nem lehet tovább kibírni.

A folyosón elpattyognak a csizmából származott papucsok, aztán megint visszapattyognak. Titoktudó Küsmödi visszaóvakodik hozzám, és letesz az asztal sarkára tíz fillért.

- Ezt mög béllegre hagyom itt, mert hallom, hogy most igen nagy sarc van a béllegbe, a nehézség essön belé, aki kitanálta, ugyan én nem élök vele.