| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Ha a fejem elütik, se tudok ráemlékezni, hogy valaha megbántottam volna az Isten ostorát. Nem írtam róla drámát, nem csináltam belõle regényhõst, még csak versbe se szerkesztettem bele soha. Mindössze egy iskolai tréfát hoztam róla forgalomba, lehet annak már vagy tizenöt esztendeje. A csókai iskolában vizsgáztat az esperes.
- No fiam, ki volt Átilla? - kérdi a gyereket.
A gyerek csak tátog. Súgnak neki a háta mögül a tudósabbak:
A gyereknek fölcsillan a szeme. Kivágja bátran:
- Átilla hun király vót, hun nem!
De hát ez csak olyan ártatlan falusi figurázás volt. S különben se én csináltam, hanem a csókai pap, annak pedig szabad volt, mert az olyan igazi hun ivadék volt, hogy egyszer bizonyosan mint rabonbán jön vissza a hadak útján. (Legalábbis az Ukko pohara benne lesz a tarisznyájában.) Hát akkor miért haragszik az Isten ostora, és különösen miért énrám haragszik?
Mert hogy nincs jóban velem, azzal tisztában vagyok. Húsz esztendeje áskálok a határban, de a hun király még egyszer se találtatta meg magát velem. Igaz, hogy én is hibás lehetek benne, mert nem is kerestem soha. Mindig azt tartottam, hogy az Attila sírját meg lehet találni, de nem lehet keresni. Most már belátom, hogy alighanem tévedtem. Hiszen volt olyan régész kollégám, Isten nyugtassa szegényt, aki program szerint kereste a nagy királyt, és meg is találta, nem is egyszer, hanem háromszor. Akit legutoljára talált, annak rá is volt írva a koporsójára, hogy Hic jacet Attila rex. Ez szentírás, magam szemével olvastam az odavaló újságban.
Hát ez nem szép a nagyúrtól. Egyik helyen három példányban is elõkerülni, a másikon meg egyben sem - ez nem hun királyhoz méltó tempó. De a Világ Pörölye még tovább is viszi a velem való kötözködést. Még a népének is megtiltotta, hogy az én ásóm alá kerüljön.
Aki figyelemmel kíséri régészeti mozgalmainkat, az veheti észre, hogy pár esztendõ óta csak hun csontok kerülnek elõ a magyar földbõl. Hiszen régebben is akadtak olyan sírok, amelyekre sok töprengés, hümmögés, összevetés után egy kis vállvonogatással azt mondta Hampel József vagy Posta Béla, sokunknak áldott tanítómesterei, hogy utóvégre ezek hun sírok is lehettek. De azokban az idõkben más nációk is találkoztak a föld alatt. Germánok, szarmaták, jazigok és egyéb kuncsorgó népek, akik itt botlottak bele a sírjuk gödribe. Különösen a jazigokat kedveltük a följebb való esztendõben, a Duna-Tisza közt. Akivel nem tudtunk mire menni, azt megjazigosítottuk, mert, tetszik tudni, mindig mink voltunk azok, akik elnyomtuk a nemzetiségi kisebbségeket.
De hát változik a divat, lemúlt a dicsõség a jazigokról, és most a hunokra virradt föl. Úgy elszaporodtak a maradék magyar földben, hogy ha a föld fölött volnának annyian, akkor a szomszédaink öten hatfelé szaladnának. Nincs már se szláv, se germán, még ha valahogy római légionárius csontját veti is föl az ásó, csak meg kell kaparni, s abból is egyszerre hun csont bújik elõ.
Nem mondom, hogy nem örülök a dolognak, ilyent nem is szabad mondani, és különben is a romantika mindenütt szép, de legszebb a régészetben. Aztán meg én nem is vagyok olyan rossz hazafi, s õszintén örülök Attila érvényesülésének, még akkor is, ha az az én rovásomra megy. Mert be kell vallanom, hogy mióta beütött a hun divat, azóta én nagyon lecsökkentem szaktekintetben.
- Ugyan! - néz össze a hátam mögött a lelkes ifjabb nemzedék. - Vén szamár már az öreg, nem halad a korral, nincs módszere.
Nono. Nem szeretem senkinek az örömét megrontani, de annyit mondhatok, hogy azért nem rossz módszer az enyém, ami mindössze annyi, hogy ki kell várni mindennek az idejét. Nem jártam utána Attilának, ennélfogva Attila keresett föl engem. Egyelõre persze nem személyesen, csak követet küldött. A koporsó mégiscsak gátolja az embert a mozgási szabadságában, még ha olyan nagy úr is, mint Attila.
Kis õsz ember a hun király követe, Sátor Sándornak hívják. Nem hiszem, hogy például Bizáncba is õt szalajtotta volna Attila, de hát az én szobámban nem sok bizánci stílus van, és én se nagyon formázom Theodosius császárt.
- No, mi járatban van, bácsikám? - kérdeztem tõle, csak úgy aktarubrikázás közben.
- Hát kéröm, azt gyüttem mögjelönteni, hogy mögvan az Átilla koporsója.
- No, hála Istennek - kukkantam ki az írásból. - Kint hagyta a folyosón?
- Nem, dehogy - rázta a fejét -, még a vízbe van.
- Persze, persze, a Tiszában, ugye?
- Igönis ott, kéröm, Gyevi mellett van, a Tiszában.
- Nem, kéröm, nem én láttam, hanem a két körösztfiam. Rajta is álltak a koporsón, mert ki volt a vége a vízbül. Ráhúztak a kanászbottal, de osztán elszaladtak, mert az Átilla eljajdította magát.
- Ejnye-hejnye, de kár volt, hogy elszaladtak.
- Hát tudja, ijedõs az ilyen gyerökféle.
- Mán abba az idõbe még olyan surbankók vótak. Mert régön történt mán ez, most Szent Istvánkor lössz húsz esztendeje.
- Húsz esztendeje? Hát hogy nem szóltak hamarább?
- Ügyet se vetöttek rá még akkor. De hogy mostan mindönfelé kurrentálják az újságlapokban is az Átillát, mögképzött elõttünk a koporsó, oszt azúta se éjjelünk, se nappalunk.
- Aztán mit tehetnék én ebben, bácsikám?
- Hát ha maga kiszûvesködne, mögmutatnánk magának a tötthelyet.
- Ott ám, kéröm. Most ugyan magos a Tisza, de a kánikula majd mögapaszti. Akkor már nem lössz több a víz olyan négyméterösnél.
- De nekem az is mély ám, bátya. Nem vagyok én vízibúvár.
- Nem is úgy lössz az, hallja. Beleülünk négyen egy csónyikba, oszt egy vaspiszkafával mögdöfködjük a Tisza fenekit. Ahun koppan, ott a koporsó.
No, azt hiszem, az archeológia minden ifjú doktorának el kell ismerni, hogy ez a legmodernebb ásatási módszer. Örömemben meg is kínáltam a gyevi régészt egy valóságos bõrszivarral, amely csak egy helyen volt eltörve. (Amire én gyújtottam rá, azt három helyen kellett foltozni.)
- Ezt is köszönöm, dilektor úr - hajolt hozzám bizodalmasan a követ. - Hanem, hallja-e, más baj is van.
- No?
- Egy kis jutalom köllene a Lajcsinak mög a Fercsinek.
- Nene, a körösztgyerökök. Tudja, a nyomravezetésért.
- Tudom hát, hogyne tudnám. Hát kend tudja-e, hogy milyen koporsója van az Átilla királynak?
- Érckoporsó, úgy gondolom. Az ilyen jelös halottnak az dukál.
- Az ám. Kívül vaskoporsó, abban ezüstkoporsó, legbelül meg aranykoporsó.
Öreg kollégám nem nagyon csodálkozott el, csak megbiccentette a fejét.
- Nagyon sarcolhatta a népeket az az Átilla.
- Hát az már mindegy - vágtam elébe a történetfilozófiai fejtegetéseknek. - A fõ az, hogy van ezüstkoporsó is meg aranykoporsó is. Hát mit szólna kend akkor, ha az aranykoporsót adnánk jutalmul a Lajcsinak meg a Fercsinek?
- Sokallom - kapta föl a fejét Sátor Sándor mint keresztapa. - Ölegellöm nekik az ezüstkoporsót is. Ûk még fiatalok, nem olyan elesött öregök, mint én vagyok.
- Üsse part - mondom -, hát akkor legyen a kendé az aranykoporsó.
- Oszt maga beéri a vassal? - csodálkozott Sándor.
- Én be - erõsködtem. - Tudja, a múzeumnak az is jó.
- No, kár, hogy magábul adóbeszödõ nem lött - fejezte be a tárgyalást Attila követe, s barátságos kézrázás után azzal csoszogott ki az ajtón, hogy majd hírt ád, ha meglappad a Tisza.
Kisvártatva azonban visszacsoszogott.
- Hallja-e - hajolt hozzám sugdolózva -, az õrgrófnak ne szóljon ám az Átilláról.
- Az Eselovics-Palacsivinyinak. (Rövidség okából a pallérozottabb nyelvû magyarok csak így mondják a Pallavicinit.) Mert az bizonyosan ráácsinkózna az aranykoporsóra.
- Dehogy szólok - mondom -, nem vagyok én beszédes olyan nagy urakkal.