| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csõsz odahujántott neki:
- Hé?
- No?
- Azt.
- Kicsodák?
- Az Istenüket! - vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem õrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki õket.
Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis partszõlõt, ahol húsz esztendõvel ezelõtt aranyabroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam õket, az öregjét bõrszivarral, a sarjúját cigaretlivel.
A szilvafa körül rugdossuk a homokot, mikor Imre a csõsszel odaér a pászta végére. Megállnak, néznek bennünket, tanakszanak. Egy-egy szavukat hozzámig kapja a szél. „Mit sanyargatik az embört?” „A nehézség üsse mög üket.” „Ha én mondom, nem löhet a gránicon.”
Ezt a tilalmat a csõsz mondja, nagy fönnhangon, miközben elõkotorássza a pipát, és úgy tapogat a dohányzacskó után, mint aki biztosan tudja, hogy otthon felejtette. Imre húzza ki a magáét az ingderékból.
Szóval Imre is korrumpál. Nem is lep most már meg, mikor a csõsz odaoldalog hozzám, és fölkérdez, ki vagyok, mi vagyok, és mi jussom van nekem a gránicon kereskedni?
- Mert ottan már a szervök az urak! - biccent a nyárfák felé, ahol csakugyan idegen mundéros katona cselleg. Ez már olyan terület, ahol csak a nyúl gyüszmékelhet igazolvány nélkül, húsz kilométerre a szegedi várostul.
Nekem van hivatalos írásom mindenféle felsõbbségtõl, de mind otthon felejtõdött. Nincs nálam egyéb személyazonossági igazolvány, mint valami freiburgi Buchhandlung levele, az is csak azért, mert az autószemüvegem abba van csavarva. Fölteszem a szemüveget, és a freiburgi német boltos levelét átadom a hivatalos embernek.
- Tessék, itt az igazolvány. Hogy hívják kendet?
A hang a lehetõ legszigorúbb, ami tõlem kitelik. (Ki van próbálva, ezt használom, mikor bumbust játszom otthon az unokámmal.) Itt azonban még tökéletesebb bumbus akarok lenni. A noteszt is elõveszem meg az aranyplajbászt is.
- No mondja már, hogy hívják kendet?
A hivatalos ember nyel egyet, és zavarodottan pillog oda Imrére. Hú, barátom, ez valami nagy úr lehet, mert rettentõ mérges ember!
- Izé... engöm... hogy is csak...
- Putyi Császár Rókus - segít neki valamelyik szomszéd.
- Putyi... Császár... Rókus... így ni - írom fel a nevet, és nagyobb ijedelem okából szemmel láthatóan keresztet teszek utána, mégpedig piros plajbásszal. Igaz, hogy a télen errõl sok szóbeszéd lesz a disznótorokon, és Putyi Császár Rókust még a halála óráján is nyugtalanságban tartja, hogy miért is írhatott ez a városi úr az õ neve mellé piros keresztet - de hát a cél szentesíti az eszközöket. Íme, a hivatalos ember most már letett a hatalmaskodásról, és csak szelíd rábeszéléssel akar levenni a lábamról. Hiába, a hivatalos metódus mindenütt egyforma.
- Kár magának itt vergõdni, hallja, mert nem ebben a szõlõben van elrejtve a kincs.
- Nem?
- Nem hát. A majsi partban van.
- Az öregapám látta, mikor fölvetõdzött a lángja. Aztán mög az a jelönsége is mögvan, hogy amölyik tyúk oda mén kaparni, az kakassá változik.
- No - mondom -, akkor vigyázni kell, hogy az asszonyok oda ne menjenek.
Erre még Imrének is mosolygásra moccan a bajusza vége. A csõsznek bátorítóan villan rá a szeme. „Ne félj, testvér, már most lóvá töszöm a garabonciást!”
Visszaadja a német levelet, és tisztességtudóan mondja:
- Hát ha mög akar tisztölni, elvezetöm a tötthelyre.
- Csakis.
- Gyerünk, no. Kotormány, maga csak nézelõdjön itt addig. Mennyire van az a majsi part?
- Kinek hogy - méreget a szemivel a csõsz. - Magának löhet olyan két fertályóra.
De nem megyünk, csak tíz lépést, a tanya végéig. Onnan már úgy fordulunk vissza, hogy a csõsznek nem rövidszivar füstöl a szájában, mint az enyémben, hanem pántlikás. Tekintélyismerõ ember vagyok én, tudom, kinek mi dukál.
- Emerre kerüljünk vissza, nézze, itt rövidebb az út - mondja olyan készséggel, amilyennel Ephialtesz vezette egykor Leonidasz hátába a perzsa királyt.
Imre sötéten néz az árulóra, de az ügyet se vet rá. Most már õ emlékszik leghangosabban, hogy melyik fa irányában is akadt az ásó az aranyabroncsba annak idején.
- Ezön a tájon löhetött - rúg meg egy nagy körtefát. - Itt hevertek a többi encsömbencsömök is.
- Tulajdon két szömömmel. Olyan muszáj-oskolás vótam mán akkor, nagyobbacska gyerök, itt haladtunk el mindönnap, oszt teleraktuk a zsebünket ezökkel a cifrasági tanálmányokkal, csereberéltük üket az oskolában sült tökért mög almáért.
Velünk együtt nekiguggolt õ is, markolászta két kézzel a homokot, mondhatom, ekkora hatósági támogatásban még sohase volt részem - de foganatja csak nem akart lenni.
- Aztán sok volt az az encsömbencsöm? - álltam fel kinyújtódzani.
- Hát egy kubikos talicska félig lött vóna vele.
Nagyon nyugodtan mondta, engem a hideg rázott.
- Attól tartok, mind elsülttöközték azt maguk.
- Nem - rázta a fejit -, sok betaposódott, letemetõdött abbú.
Már kezdett odaérni a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget, fájt a derekunk a sok hajladozástól, minden száraz levelet szétmorzsoltunk a fák alatt, mikor egyszer csak Kotormány János felmutat az égre:
Fölszegi az égre a fejét az egész társaság, csak én nézek a János összeszorított markára: ahogy hirtelen felém csavarintja, kivillan belõle egy aranycsat.
- No, akkor én is mutatok madarat! - mosolygom el magam, és rákiáltok az embereimre. - Káprázik a maga szeme, János, amott szállnak a darvak!
Én is odafordítom János felé a felnyújtott kezem, abból is kicsillámlik egy gránáttal berakott aranylemezke.
Igen, így kell azt csinálni, nem üthetjük dobra, hogy nyomon vagyunk, mert akkor reggelre elviszi a kincset a markoláb. Hazaküldjük a szomszédokat azzal, hogy csakugyan nincs itt mit keresni, meg most már nekünk is dolgunk van otthon, beletelik abba két hét, míg megint kijöhetünk napot lopni.
Mert csakugyan kell is egy-két hét a diplomáciai tárgyalásokra.
Sokkal nehezebb egy aranyleletet elõkészíteni, mint egy világháborút.
Kezdi az ember a tanya legkisebb lakóján, a hathónapos pólyásbabán. A karjára veszi a kis szittyát, csetteg-hüppög neki, rátapsikol ott, ahol a leggömbölyûbb, a maszatos képecskéjét hozzádörgöli a magáéhoz, és kijelenti, hogy ekkora gyerekben se ilyen szépet, se ilyen okosat nem látott még ebben a határban. Egyszer látta a Vaslapszky hercegék porontyát, az volt ilyen szép kis, gomborrú gyerek - ugyan nem szokott erre nyulászni az a Vaslapszky herceg? Ezen a csintalan beszéden aztán elmosolyodik a menyecske, és elõhívja a kukoricagóréból a másik hun utódot - no nem tudsz szépen köszönni a nagyságos úrnak, te külûfejû?
- Annak örüljön, lelkem - parolázok a külûfejûvel -, úgy szép a gyerek, ha nagyfejû. Nagy fejbe fér a sok ész, ugye, fiam?
A menyecske elszomorodva teszi tisztába a másik princ orrát.
- Az ám, de ennek mög szegénykémnek, nézze, milyen kicsire maradt a feje.
- Az meg azért jó, mert nem szaladhat benne szét az ész - nyugtatom meg az anyaszívet, s hozzáteszem azt is, hogy a mai világban az viszi legtöbbre, akinek egy csöpp feje sincs.
- Hát magának van-e? - igazgatja az asszony az álla alatt a fejkendõje csokrát.
Most aztán rajtam az elszomorodás sora. Bizony az én fejem alighanem nagyobb egy kicsit, mint kellene. Az asszony azonban kimagyarázza, hogy nem úgy értette. Azt akarta megtudni, hogy nekem van-e kis családom. Elõkerül a zsebbõl az unokáim arcképe, és vélemények cseréltetnek a fogzásról. Közben János megtanítja a gyerekeket városi hengerbuckót vetni, és zsenge lelküket megmételyezi egy marék lopott mogyoróval. (Nagyobb igazság okáért az õ bokrukról lopta a mogyorót, amit megetet velük. A büntetõjogászok bicskája törjön bele, büntetendõ cselekmény-e ez vagy nem.)
Most már nyugodtan hazamehetünk ásóért, kapáért, homokrostáért, miegymásért, ami a kincskeresõ fölszereléshez tartozik. Ittmarad helyettünk a menyecske nagykövetnek és a két trajcigfircig ügyvivõnek. Szerzõdtetésünknek az az egyetlen pontja, hogy ha megengedi az édesapjuk az áskálást a bácsinak, a bácsi annyi gombócacukrot hoz nekik, hogy kalappal mérhetik.
Nem is lehet mondani, hogy Imre nagyon kéretné magát, mikor újra megszállom a tanyát, most már napszámosokkal. Van egy-két kikötése, de azokat vállalom. Ami gödröt ásunk, azt be is kell húzni. Behúzzuk. Ha a kútból vizet merítünk, ne zavarjuk föl nagyon a vizet. Nem zavarjuk föl. Ha szerdán be kell nekik menni a városba piacra, legeltessük addig a tehenet. Én magam állok be tehénpásztornak. Van-e még valami?
- Hát vóna még egy - vakarja Imre a fülemögit. - Egyször elvesztöttem a halbicskámat itt a szõlõben. Kötözéskor csúszott ki a zsebömbül, tudja. Löhet vagy tizenkét esztendeje, azúta is mindig vigyázom. Hát az engöm illet, ha mögtanálják.
- A magáé lesz - mondom, és magamban nekiszánom Imrének az én angol bicskámat. - Hát kezdhetjük?
- Éntûlem kezdhetik - von vállat Imre -, hiszön nem az enyim a szõlõ.
- Nem a magáé? - döbbenek rá. - Hát ki az ördögé?
- Az édösatyámé itt mindön, másnak ebben nincs szava, csak ûneki. Û mög mögmondta, hogy az égvilágon semmiért se engedi csúffá tönni a szõlejit.
Az ám, csakugyan, most kezd rémleni, hogy az öreg Mátyás itt a gazda, mondták azt már nekem a szomszédok is, a fia csak olyan helytartó. Azt is megmondták, hogy az öreg Mátyás nagy természetû ember, nehéz lesz vele boldogulni. Talán két esztendeje birkahúsra éhezett, volt is neki egy szép, kövér birkája, de sajnálta levágni azért a fertálykiló húsért, aminek az õ öreg gyomra meg tud felelni. Megmérte a birkát, aztán összekurjantatta Imrével a szomszédokat, fölkérdeztette õket, ki mennyi húst venne át, s csak akkor történt halála a birkának, mikor a szomszédok lejegyezték az egészet a fertálykiló híján.
Mindegy no, csak próbát kell tenni az öreg Mátyással, akármilyen fahitû ember. A fõ az, hogy szóba álljon velem, aztán majd vezetem én, ahová akarom.
Sok nehéz csomót kibontottam már a homokos mezõkön, de ehhez nem tudtam hozzáférni. Bent pipált az eresnyakú, hosszú, sovány, õsz ember az ereszet alatt, és se tett, se vett, akárhogy udvaroltam neki, megbuktam mindjárt az elsõ diplomáciai fortélyommal. Hiába tartottam elé a szivartárcámat, visszatolta.
- Tögye el - utasított rendre -, majd jó lössz az még magának is.
Kirukkoltam a kéréssel: engedje meg, hogy megkeressem a földjén az Átilla királyt.
Ki sem vette a pipát a szájából, ahogy meghozta a döntést.
- Miért?
- Csak.
Ha a paraszt csak-oz, föl kell hagyni minden reménnyel. Mert az körülbelül olyan, mint mikor az asszony indokol azzal, hogy „csak”.
- Attól fél, hogy forgalmiadót köll fizetni az Átillátul?
- Mondja meg hát, miért kötelõdzik, az Isten szentelje meg magát!
Rám vetette hályogos tekintetét a nagyszélû kalap alól.
- Nem engedöm a szõlõmet csúffá tönni, no. Mögmondtam már az Imrének is, mit farcinál engöm az úr!
Odanéztem a levelerúgott, zörgõs kórójú, gazdátlan parasztszõlõre, amely alig látszott ki a hónaljig érõ csikófarkfû meg daruháj közül.
- Mennyi bora termett kendnek az idén ezen a száz út szõlõn?
- Termött vagy húsz liter - felelte mogorván.
Akármilyen mérges voltam, elmosolyodtam.
- Hát akkor, öregem, ezt már úgy csúffá tette az Úristen, hogy én jobban el nem csúfíthatom.
- Ide hallgasson kend. Az egész szõleje nem ér kendnek száz pengõt. Én elõre adok kendnek kétszázat, és lehet, hogy kap kend még másik kettõt is. Attól függ, mit találunk. De ha semmit nem találunk is, ez a kétszáz a kendé. Kárt nem teszünk semmiben. De ha tennénk is fában, tõkében, mindent külön megtérítünk. Érti-e kend?
Odatettem a pénzt a térdére. Visszatolta.
- Nem löhet. Nem engedhetöm.
- Miért?
- Mert úgyis hiába szögényítené magát. Nincs ott semmi. Ha löhetött is valami, elkeverõdött mán az onnan.
- Ezt mind a kettõt ott találtuk a körtefa alatt.
- Möglöhet, de az nem arany. Ez a föld nem termi mög az aranyat.
- Azzal már kend ne törõdjön. Ha én olyan bolond vagyok, hogy aranynak nézem, és úgy fizetem, akkor kendnek egy szava se lehet.
Nem is volt. Csak a pipa szortyogott. Belegyûrtem a bankókat a zsebibe.
- Most pedig megásatom a körtefa alját, akár engedi kend, akár nem.
A nagyhatalmak mindig így szoktak elbánni a kishatalmakkal. Nekem nem szívem szerint való eljárás, de mást nem tehettem.
Tíz perc múlva már a kezemben volt az elsõ almandinos aranyfityegõ. Nagy lárma kerekedett belõle, összeszaladt az egész tanyai nemzet, az öreg Mátyás is kitaslagott az ereszet alul.
- No, bátya, ugye hogy nekem volt igazam?
Mondott valami ühümöt a pipa mellõl, de különös örömet nem mutatott. Még akkor se, mikor azt mondtam neki:
- Most már a másik kétszáz pengõ is biztos. Azonfelül ahány himmi-hummit találunk, minden darabért kap kend egy pengõt.
Leült a szõlõ hátjára, és nézte a munkát. Egész estig ott gubbasztott, mint az orosz síkok kurgánjain azok a ködmönös, süveges bálványok, amiket rég semmivé lett turáni népek állítottak oda valaha. Csak éppen hogy Mátyás nem csészét fogott a kezében, hanem pipát a foga közt, és abban jóféle krumplilevél sercegett a hitvány trafik közt.
Másnap már egy kicsit fölengedett az öreg kán. A pipát ugyan nem bírtam kidiskurálni a szájából, de azért elmondta, hogy nagyon esett akkor az esõ, mikor itt a körtefa alatt ültette a szõlõt. Ugyan együtt ültették a Rózával, az asszonnyal, mert még akkor az is élt, Isten nyugtassa, s igazság szerint az is az asszony gondolata volt, hogy szõlõvesszõt kellene ebbe a rossz homokba duggatni, hátha megeredne. Hát meg is eredt, de azt már nem érte meg az asszony.
- Hála Istennek, hogy kend megérte ezt a nagy termést is - simogattam meg a vállát. - Mert csak kendnek van itt haszna az aranybogyóból, nem nekem. Nekem csak a gondom lesz vele több, amikor majd üveg alatt mutogatom a népeknek.
Minél mélyebbre kerültünk, annál virgoncabb lett Mátyás. Kifényesedett tekintetét le nem vette embereimnek a szõlõgyökerek közt matató kezérõl, és meg-megreszketõ szájával egyre szaporábban szedte a lélegzetet.
Az arany mérge - gondoltam magamban. A kapzsiság reszketteti, hogy ugyan ki lesz-e a száz darab.
A kilencvenkilencediket írtam be, valami madárfejet formázó arany díszt, és incselkedve fordultam hozzá:
- No, bátya, ha az ötszázadik pengõt is megtaláljuk kendnek, akkor megisszuk áldomásnak az idei termést.
Abban a percben reccsent a tõke a János ásója alatt. Egyetlen halottja a kincsásásnak. Mátyás fölugrott, kikapta a pipát a szájából, és elordította magát a szíven szúrt fájdalmával:
- Hé, Imre, ide gyertök! Tudtam, hogy ez lössz belüle! Bántik a szõlõt... Az urak... a szõlõmet... akit anyátokkal... ültettünk...
A végét már csak nyöszörögte. Hideg vízzel locsoltuk fel, és úgy támogattuk be Imrével az ereszet alá. Akkorra az esõ is szemerkélni kezdett. Lehet, hogy a Róza lelke szálldosott ott, és siratta a tõkét, akit együtt ültettek az urával, és most megöltek a városi urak.