Heverünk a gyöpszélen

Igen, tizenkettedmagammal heverek a gyöpszélen, amelyik a zabtarlót beszegi, és ez elég furcsa ténykörülmény. Még nem lehet több délután három óránál, ahogy a csordakút gémjének árnyékából látom - ehhez szoktam az órámat igazítani, ha megáll -, és ez nem számít a nap heverdel-szakaszai közé. De van itt még furcsább dolog is. Tizenkettõnk közül csak nekem van jussom a napot lopni, mert csak én vagyok úr, és mégis egyedül én követek el fegyelmi vétséget, mikor végighemperedek a papsajtok közt. A tizenegy célszerû szegényember, akiket õsök keresésére fogadtam napszámba, csak a parancsomnak tesz eleget:

- No, emberek, heverünk egyet, míg elhalad fölöttünk a meleg. Legalább kibeszélgetjük egy kicsit magunkat.

Szó sincs róla, nem olyan parancs ez, hogy kétszer kellene kiadni egymás után. Heverni is jó, meg beszélgetni is. Mikor az ásók és lapátok munkában vannak, és az õsök csontjait kocogtatják, olyankor nincs helye a beszédnek. Olyankor legföljebb rövid dialógusok vannak, amelyeknek nagyon kevés a tudományos értékük. Úgyszólván csak akadémikus értékük van. Például mikor tisztába teszünk egy csontvázat, vagyis lehámozzuk róla a földet, és söprûvel, kefével megagyusztáljuk, hogy illendõképp jelenhessen meg a fotografálógép elõtt, olyankor csak a meghatódás szuszogásai hallhatók. A szívére mén az embernek az a gondolat, hogy lám, egy-két ezer év alatt mi lesz az adófizetõ polgárból.

Csöndes elmosolyodások történnek a lompos bajuszok alatt, de tovább nincs a diéta. Mert ha már olyan bolond ez a városi úrféle, hogy ilyesmire költi a pénzét - az Isten tartsa meg sokáig ebben a tökéletlenségében -, hát ne mondhassa, hogy nem szolgálnak meg érte a népek. Hiszen annyi esze úgyis van az embernek, hogy egy kormos cserépbögréért vagy egy rozsdás bicskáért nem szakajtja meg magát a dologban, de sok olyan fajtája van a naplopásnak, amiért nem érheti szó az embert. Például kikapja a szél a kezébõl a cigarettapapírt, azt félóráig kergeti a tarlón, s csak mikor visszahozza, akkor veszi észre, hogy nini, a masinatartóját meg elejtette útközben, most azért kell visszamenni. A másiknak megvan a pipája, de az meg az acskót keresi félóráig. A fene teremti, hová lehetett, mikor olyan biztos helyre tette az elébb, mérgiben, hogy akkor is úgy elbújt? Biz az a gatyakorcban tartózkodik, mert itten másféle retikül nem használatos, és nem is azért van keresõben, mintha elvitte volna a markoláb, hanem hát ezzel is csak telik az idõ. Az is rendjén való dolog, hogy az ember idõnként vasával fordítja fölfelé az ásót, végighúzza az élén az ujját, aztán megcsóválja a fejét, és morog hozzá valamit. Hogy mit, azt nem érteni, s nem is miránk tartozik, hanem a távollevõ vasárosra, aki most valami hûvös sörházban üldögél, nem is sejtvén, hogy minden órában egy ördög küldetik hozzá a Lehegõ-halomról, azzal az instrukcióval, hogy bújjon bele a vasárosba. Ez az ásónézegetés valami õsi sámán szertartás lehet, éppen azért nem is tehet ellene kifogást az ember, különösen aki úgy ragaszkodik a tradíciókhoz, mint én.

Hát ezek mind megengedett dolgok, és bele vannak értve a napszámba. Ellenben az már fegyelmi vétség részemrõl, mikor én magam parancsolom a népeknek, hogy tegyék le a szerszámot, és húzódjanak egy kicsit az árnyékba, míg a nap mérge elhúzódik egy kicsit a kopasz halom fölül. Réaumur találmánya negyven fokot mutat a napon - ugyan õ mutatna többet is, de az üvegfújó zsugori ember volt, és kurtára szabta a csövet a kénesõnek. Én magam állom a meleget, de ha megszédülnék is bele, énértem nem lenne kár, mert én destruktív ember vagyok. De az embereimet néhány esztendõvel ezelõtt még úgy hívták, hogy nemzetfönntartó elem - ugyan most már nem hívják semminek se - hát õértük felelõs vagyok, és igenis, lehevertetem õket a gyöpszélbe.

De nemcsak az emberség teszi, no. Van ennek most nagyobb oka is. A rémhír, amit Szirovica hozott a halomra.

Szirovica kukoricacsõsz, ennélfogva ki merem írni a nevét mint rémhírterjesztõét. A csõsz hivatalos ember, tehát jussa van neki rémhírt terjeszteni. Aztán meg igazság szerint nem is terjesztette õ a rémhírt, csak úgy négyszemközt adta tovább. Hivataltársával, a pulival közölte értesülését, de azzal se soravégrül. Nem elijeszteni akarta, hanem megnyugtatni.

A puli ugyanis, míg a gazdája föltekintette, hogy mennyire haladtunk tegnap óta az õsökkel, megorrontotta az egyik gödörben a vizeskorsónkat. Nagy úr itt az embernek való víz, messzirõl kell hozni, biciklin is félórába kerül, míg térül-fordul vele az inspekciós. A cserépkorsónak külön fészket ásunk a legmélyebb sírban, ahol már nyirkosodik a föld, s ott is betakarjuk ponyvával, hogy föl ne forralja és el ne szívja a forróság.

Annyira eljutott a puli, hogy lekacimbálta a ponyvát a korsóról, sõt azt is felfedezte, hogy van annak az oldalán egy lyuk, amely drótos híján csak úgy házilag foltoztatott be, pecsétviasszal. Azt is fölérte ésszel a puli, hogy ha ezt a foltot fel lehetne törni, akkor hozzájutna a vizecskéhez, és elkezdte nyalogatni a pecsétviaszkot. A hivataltársnak ez a hiába való erõlködése buggyantotta ki Szirovicából a rémhírt:

- No, puli, fene beléd, mögbuktál, mint a kórmány.

Hiszen bizonyosan tudott volna más hasonlatot is, de a csõszök olyan emberek, akiknek van érzékük az aktualitásokhoz.

Nem mondhatnám, hogy a rémhírre kiesett az ásó az embereim kezébõl, de énbennem még mindig maradt annyi a városi emberbõl, hogy fölkaptam a fejem.

- Mit beszél maga, Szirovica? Kitõl hallotta, hogy megbukott a kormány?

A csõsz megvonta a vállát.

- A községházán beszélték röggel. Mögjátszotta magát a Lócsild.

- A Lócsild?

- Hát. Vagy nem úgy hívják az illetõt, aki föl szokta fogadni a kórmányt, miúta a király elmúlt? Neköm így mondta az Ábel, a dobos. Köröszttestvéröm, tudja, tán üsmeri is.

Nem ismerem Ábelt, de nagyon eredeti felfogású közjogász lehet. Õszinte érdeklõdéssel faggattam tovább Szirovicát a válság részleteirõl.

- De hát mégis mi lelte azt a Lócsildot?

- Úgy löhet, mögharagudott.

- Nem hallotta, miért?

- Azt mán û tudja. Úgy rebösgetik, mögsértötték. Mög vót ebédre híva a kórmányhoz, oszt csúfot töttek vele.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy a kórmányminiszterök mind aranytányérrul öttek, a Lócsild elé mög csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött, és kiadta a nyargalót az egésznek.

- Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal?

Szirovica megbillentette a fejét.

- Hát mi lönne? Fogad a Lócsild új kórmányt. Tudja, csak úgy mén az, mint a csõszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció.

Erre mondtam én aztán, hogy no, emberek, hûvösöljünk egy kicsit. Megesett a szívem a kormányon, hogy ilyen hirtelen kiesett a Lócsild gráciájából. Valahogy kifejezésre akartam juttatni a részvétemet. Megállítottam egy órára a munka vonatát, s fölkészültem rá, hogy majd meghányjuk-vetjük, ami volt meg ami lesz.

De hát egészen más lett belõle, mint amit én vártam. Nem érdekelt a nagy eset az én embereim közül egyet se. S nem én vizsgáztattam õket, hanem õk engem. Hogy miféle népek voltak azok, akiket itten felturkálunk? Aztán meg, hogy meg nem ette õket a föld annyi idõ óta? Bizonyosan leöntötték a halottakat spiritusszal. Én erre azt vetem, hogy az lehetetlen, mert még akkor nem volt pálinkafõzés. Nem mondják ki, de érzik a szavukból, hogy nagyon lecsökkentett a szemükben ez a tudatlan beszéd. Pálinkának meg pipának mindig lenni kellett, mióta Isten a világot megteremtette.

- Hát nézze, itt vannak ezök a kis bögrék a holttetemök fejinél - kacsint rám az egyik szittya. - Mit gondol maga, igazgató úr, mire valók voltak ezök?

- Ezekbe ételt tettek a halottaknak, hogy ne éhezzenek, míg átérnek a másvilágra.

- Látja, ezt nem jól tudja, engödelmet kérök. Ezökbül pipáltak a régi öregök.

- Azám - mondom -, csak az a hiba, hogy még akkor nem ismerték a dohányt.

- Hiszön nem dohányt pipáltak azok, kéröm. Vizet öntöttek a bögrébe, abba nádcsövet dugtak, azon bugyborékoltak, így múlatták az idõt.

Be kell látnom, hogy ez sokkal ésszerûbb magyarázat, mint az enyém. Viszont én is tudok olyant, amit õk hagynak helyben. Az nagyon tetszik nekik, hogy a nagyúrral a szolgáit is eltemették, csak az a kár, hogy ez a szép szokás kiment a divatból. Milyen jó lenne, ha most a Wekerle kegyelmes úrral a végrehajtókat is eltemetnék.

Persze ezt nem õk mondják, mert õk nem ismerik név szerint a kegyelmes urakat. Én se mondom, csak gondolom, egy suhanó pillanatra, aztán magam is elfelejtem az egész krízist. Elõszedem a ládából a régészeti atlaszokat, és mutogatom a mindenféle kõbõl, csontból, cserépbõl való cifraságokat. Elmagyarázom azt is, melyik mire szolgálhatott. Közelebb hajolnak, elnémulnak, van, aki a száját is eltátja, a tudomány szemmel láthatóan erõt vesz a lelkeken. Még Szirovica se menekedhet az igézet alól, õ is közénk fúrja a fejét.

Csak azt nem szeretem, hogy a csõszön olyan különös formában vesz erõt a megilletõdés. Végigmosolyogja az egész elõadásomat. Nem is állhatom tovább, megkérdezem tõle, mi tetszik úgy neki.

- Tetszik neköm ez az egész kitalálás - mondja zavartalan derûvel.

- De hát mégis, min mosolyog úgy? De lélekre, Szirovica!

- Azon, hogy mi lössz abbul, ha egyször az én öregapámat mögtanálják az urak.

- Hát mi lenne? - vonok vállat. - Ha ilyen szép nagy szál ember volt, mint maga, nagyon nekiörülnek ezer esztendõ múlva, és beviszik a múzeumba. Azt hiszik, hogy õ volt a Rudolf trónörökös.

- De hisznek arrul mást is, hallja. Mert, tudja, különös törvénye volt az én öregapámnak. Nyolcvanhárom esztendõs korában halt mög, mindön foga rég kihullott mán akkor, de azért mind magával vitte a sírba.

- No?

- Volt neki egy bõr-acskója, abba gyûjtötte össze a kihullott fogait, mind a harminckettõt, oszt möghagyta, hogy ha möghal, tögyük az ölibe az acskót, mert û úgy szeretné, hogy a föltámadáskor a kezeügyiben lögyenek a fogai. Hát azon mosolyogtam én most, hogy milyen kitalálás lössz abbul, ha egyször olyan õsembört találnak, akinek az öliben vannak a fogai.

Hát azt magam is szeretném látni, akár onnan felülrõl, akár innen alulról, milyen lázba hozza ezer esztendõ múlva a hajdovai csõsz öregapja a Régészeti Akadémiák Nemzetközi Szövetségét.

A biciklis ember megjött a vízzel. Kézrõl kézre jár a korsó, nagyot húz belõle a csõsz is, a puli kétségbeesetten ráncigálja a gazdája gatyaszárát.

- Gyere no, te veszött - veregeti meg a kis szõrgombóc fejét a csõsz, s körülnéz a tarlón. Biz itt nincs semmi itatóedény. Újra a szájára veszi a korsót, s egy kicsit megrökönyödve gondolom, hogy a csõsz a tulajdon szájából fogja megitatni a pulit.

Nem, csak kegyetlen jólesik neki a hideg víz. De ahogy megelégíti magát, leveszi a tasla kalapját, leteszi a földre, behorpasztja a tetejét, s teleönti a posztótányért.

- No, te bojnyik, ez a tied.

S míg a kutya szétvetett lábbal lefetyel, arra gondolok, levelet kellene írni annak a Lócsildnak. Ha van még üresedés nála, ezt a Szirovicát okvetlen fogadja föl. Mert ez olyan országcsõsze lesz, aki elõl sohase apad el a víz.