Arany!

Ez kell nekünk, nem a dolog, meg a motívum-vándorlás a szíjvégeken! Nem az Átilla, csak a koporsója. Legalább egy-két tenyérnyi az aranydeszkából, amibe belezárták! Mindjárt vennénk belõle egy-két tehenecskét az õszi vásáron!

Lehet, nem szép tõlem bevallani, hogy ilyenek vagyunk, de hát mit csináljunk neki? Akkor is csak ilyenek vagyunk, ha szép pátoszos hazugságokat fogunk magunkra.

Nagyon meg voltam illetõdve, mikor Kiszomboron rátaláltam Szent László nyilas vitézeire. Magam is éreztem a hangomon, ahogy kiemeltem a sírból a vékony kis ezüstpénzt, és összekurjantottam a magyarjaimat.

- Hát tudják meg, emberek, hogy ez László szent királyunk pénze. Az õ népe csontjai fekszenek itt.

Még a sapkám is levettem. Nem mintha színházat akartam volna játszani, hanem, mert lekívánkozott a fejemrõl. És akaratlanul is biztattam a szememmel a magyarjaim, hogy õk is adjanak ennyi tiszteletet az õsöknek. Tátogtak értetlenül egy pillanatig, aztán az öreg keserû hangot is adott a közvéleménynek.

- No az is szögény királ löhetött, ha ilyen kis hitvány péze volt. Azért nincs hát ezökkel a halottakkal se arany, se semmi, amibe értelöm vóna.

Mert értelem csak akkor volna az ásatásokban, ha mindennap találnánk legalább egy kalap aranyat. Gondolom, nagyobb urak is így tartják ezt, csak azok nem merik úgy kimondani, mint a paraszt, s ez is valami. A kultúrérzék szimulálása már nagyon jelentékeny haladás a kultúra felé.

Kiskunjaimon azonban mindjárt az elsõ nap láttam, hogy nem hajlandók ilyen áldott tettetésre. Ha a lelkem kiteszem nekik, akkor se hiszik el, hogy én nem kincset keresek a Fehértóban. Úrnak néznek, ennélfogva elvbõl nem hisznek nekem. Nem is bosszant, ismerem a fajtámat, én is ilyen volnék, ha köztük maradtam volna. Ezer év óta minden úrfélével megjártuk, akivel dolgunk volt. Gyámoltalanságunkban nekünk olyan természetes oltalmunk ez a bizalmatlanság, mint a nyúlnak a futás, vagy a sündisznónak a tüske-ruha.

Hanem azért én mégis kifogtam a véreim hitetlenségén. Azt mondtam nekik:

- Értsék meg, emberek, hogy én nem kincskeresõ vagyok. Azért kutatjuk az õsöket, hogy megtudjuk, kik voltak, hogy éltek, mit dolgoztak, s hogy ebbõl tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelõdnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem törni semmit, nekem egy csont-késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany. Tudják mit? Azt se bánom, ha ami aranyat találunk, az a maguké lesz, csak én elõbb föltekinthessem meg lerajzolhassam.

Hát ez elég meggondolatlan beszéd volt és egészen fölösleges ígéret. Hiszen én fizetek, én parancsolok, és az enyém minden, ha hatot, ha vakot vet a kocka. Mért fájjon azért az én fejem, mit hisz a paraszt, mit nem? Hiszen világos dolog az is, hogy a kincskeresõnek nagyobb becsülete van, mint a tudósnak. Aztán meg hátha bolondjában itt találjuk meg nagyurunkat, Átillát, egy tarisznya arannyal a feje alatt? No, hiszen Schliemann is ököllel törülhette volna a szemét, ha a Priamosz kincseit bizalomkeltés céljából vaktában odaígérte volna a hisszarliki Juszuf bácsiknak meg Jakub bácsiknak!

Persze Schliemann okos ember volt, és nem csinált ilyen bolondot. Õ elküldte a muzulmánjait kukoricát sütni, és addig a felesége kötõjébe rakta a néhai trójai király lopva kiásott smukkjait. De hát én semmit se akarok lopva csinálni. Én nem teszem bolonddá a népemet. Azt akarom, hogy higgyen bennem, és ne tartson úri huncutnak.

El is értem a célomat. A kiskunjaim tisztába jöttek vele, hogy nem huncut vagyok én, csak olyan bolondforma. Nem egészen megkeveredett, csak olyan nem egészen tökéletes. Olyan „többel jó”, ahogy fehértói virágnyelven mondják. Akinek nem jól szolgál a belsõ világossága, ha maga van, de ha a többiek fölkarolják, akkor rendes emberszámba megy. Szemmel láthatóan fölkarolt a tizenkét kiskunom. Ugyan csak tizenegy, de a tizenkettedik nem számít. Azt õk maguk is úgy hívják, hogy a „kutyahitû Döncõ”. Csúnya mord kiskun, kötözködõ, aggatódzó, mindent másképp tudó, igazi „szögrehúzó” ember, ahogy errefelé mondják. Ha jövök, ha megyek, a köszönésem nem fogadja, cigarettát, szivart ha kap, a fejét se biccenti érte. Tisztán olvasok a szemében, ahogy belém döfi a tekintetét az ereszetes szemöldöke alól. „Engöm le nem vöszõ a lábamrul, akárhogy tömködsz. Én tudom, hogy csak úr vagy te is, kutya van benned.” Döncõbe valamelyik királygyilkos õsének a lelke szorulhatott. Ha „jól születik”, nagy országháborító lehetett volna belõle, aki oroszlánvirtussal bömbölne a zabért, így paraszti sorban csak kaffogó kócos kuvasz. A maga fajtája se szereti, de határozottan van tekintélye. Még én is respektálom, aki mindig érzem magamon a görbe tekintetét.

Azért mégse õ csinálta a bajt, hanem én magam. Akkor, amikor Jánost, a helytartómat számkivetésbe küldtem. Egy kis differencia támadt köztünk - „mi régészek” is az irritabile genusba tartozunk. János keresztbe akarta húzatni az árkokat, én meg hosszában, s mivel a nyílt összeütközésre nincs elég férfias bátorságom, az óvatos tirannusok példájára tettem el Jánost láb alól. Elküldtem négynapos felderítõ szolgálatra a harmadik vármegyébe, s a fehértói frontra kihirdettem a legszigorúbb diktatúrát.

- Csak ott szabad ásni, ahol én kijelölöm. A maga szakállára senki se turkálhat. Mindenütt lemenni az eleven földig. Akinek az ásója csontot ér, az abbahagyja a munkát, és jelentést tesz. A csontvázhoz senki nem nyúl, a föltakarítás az én dolgom. Míg én ki nem érek, semmit megbolygatni nem szabad.

Az elsõ két nap nem is volt semmi baj se, vasfegyelem nehezedett a kiskun nemzetre. Este bekísértek az emberek a vasútig, és szíves barátsággal kívántunk egymásnak nyugodalmas, jó éjszakát.

Másnap azonban nagyon kelletlenül köszöntötték rám a jó reggelt. Pedig szerencsésen indult a nap, hat sírban is csonthoz koccant az ásó, mire kiértem. Früstök után egy-egy tréfával is megszereztem a cigaretta porciót. Kényszeredett fogadtatásra talált mindenütt. Éreztem, hogy van valami a levegõben. A vihar elõtti csönd, ahogy a politikában mondják. Valamiért feneevésben vannak, a kiskunok. Valamit kevesellnek, vagy valamit sokallnak. Alighanem hogy sokallják a munkát, és keveslik a napszámot. De hát akkor mért nem mondják? Csak nem kívánhatják, hogy én kérdezzem meg õket, nem sértõdnének-e meg, ha felemelném a zsoldot. Az ördög látott ilyen nagyerkölcsû népet. Mindnyájának úgy lóg az orra, mint akinek a tyúk megette a kenyerét. No, majd ha kisüt a nap, õk is földerülnek. Énvelem is van az úgy, hogy a rossz idõ ráfekszik a kedvemre, másnak is jussa van felhúzni az orrát.

A nap kisütött, de a kedélyek nem. Máskor együtt költi el a népem a köröm közül való ebédet figurázva, nevetgélve, egymást ugratva, de most kettes-hármas csoportokra szakadoznak. Halkan, de izgatottan vitatkoznak itt is, ott is. Ahova odalépek, elhallgatnak, és tömik befelé a sós-paprikás kenyeret, mintha attól nem tudnának szólni. Kutyahitû Döncõ az akácfának vetett háttal ül a dûlõúton, és gledicsiatüsökkel döfködi a fogát. Mint a lakoma hulladékaiból látom, hideg hajába-krumpli mehetett bele, s Döncõ a fogpiszkálással húsevés illúzióját akarja kelteni, inkább bennem, mint önmagában. A nagylelkû ellenség tudatos lojalitásával motozok a táskámban - különben is rántott csirke tartózkodik benne, s azt én mind az ellenséggel etetném meg.

- No, Döncõ - kezdem nyájasan -, hogy legyen mért piszkálni a fogát.

Döncõ keresztbeveti a lábát a keskeny ösvényen, hogy vagy álljak meg, vagy lépjek be a friss szántásba, ahol egyszerre teleszalad a félcipõm homokkal.

- Hja, az úr a pokolban is úr, tudja - néz rám valami érthetetlen dühvel, és a végén csattan a szava, mint az ostor. De azért a jobb lábát mégiscsak visszahúzza, lassan, gondolkozva, aztán hirtelen elhatározással megint kilöki, hogy csak úgy koppan a bocskora sarka.

Egy pillanatra szeretnék belerúgni édes atyámfiába, de rögtön a helyzet magaslatára emelkedem, és nevetve visszavonulok. Megértem, hogy ez volt a hadüzenet, és most már kíváncsian lesem, mikor dördül el az ágyú az ismeretlen hadicélért. Ahogy ebéd után munkába állunk, az én szavam is keményen pattog. „Ügyetlen,” „Utat.” „Odább!” „Ásót!” „Okosabb embert kérek.” „Mozogjunk, mozogjunk.” „Ne aludjunk, tatám.” „Tebelõled is jó halál lenne, öcsém!”

Aki parancsolni tud, annak van tekintélye. Senki se mer rám visszamordulni. Az emberek lehajtott fejjel dolgoznak, hidegen villognak az ásók, és nekikeseredve zuhognak a csákányok.

- Hat óra - hajtogatom össze az írásaimat. Az emberek kiugrálnak a gödrökbõl és szedelõdzködnek. Elõveszem a cigarettadobozt, és kiporciózok harminchat Hunniát. - Döncõ! - szólítom, aki legközelebb van hozzám, és nyújtom neki a részit.

A kutyahitû ember megcsóválja a fejét.

- Tögye el az úr a cigarettlijit. Nem vagyunk mink mán arra rászorulva. Csak azt az egyet mongya mög, hogy gilt-e még, amit ígért? Csak aztat szeretnénk tudni.

- Mit ígértem én? - kérdem õszinte csodálkozással.

- Hogy ami aranyat tanálunk, az a mienk löhet. Tizenkét embör hallotta, mög az élõ Isten. Ugyan a János is hallotta, de az nem számít, mert az a maga zsoldjában van. Hát a miénk vagy nem a miénk?

Majd beleszédülök a gödörbe. Köhögtetem magam félreszívott füsttel, hogy észre ne vegyék az elsápadásom, és idõm legyen gondolkozni. Tizenkét éhes szempár villog rám komolyan. Félelmes csönd, hallom a szívem verését. Felelem, ahogy a becsület és az okosság követeli.

- Amit mondtam, megmondtam. Ki talált aranyat?

- Én tanáltam, kéröm - mondja Döncõ a fegyverszünet követelte nyugalommal. - Nem kerestem, csak mögláttam, ahogy a koponya véletlenül kigurult az ásóm alul. A száztizenhetes sírban. Az arany ott volt a koponya alatt. Akkora, mint az öklöm.

Fúrom a sarkam a földbe, hogy keményen álljak rajta. Egy kicsit rekedten kérdezem, hol az arany.

- A Jakab bácsi tarisznyájában. Rábíztam, mert û köztünk a legöregebb.

- Nézzem!

Jakab bácsi leakasztja a nyakából a vándortarisznyát. Elõször megtapogatja kívülrõl, aztán belenyúl. Ugrál benne a keze elõre-hátra, mint a fogoly nyúlfiók. Az emberek rámerednek, ki ijedten, ki nevetve. Kezdek reménykedni. Az aprajából való lehet az a hunok kincsének, amelyik így el tud veszni abban a zacskóban.

- Ne te, ne! - kezd verejtékezni a Jakab bácsi halántéka. S biztatja a kincset hol szépen, hol csúnyán. Kedveskedik neki, hogy „gyere mán, te büdös”, és eteti a fenével azt is, aki kitalálta, azt is, aki megtalálta.

Az ad personam érintett kutyahitû férfiúban talpra ugrik az érzékenység. Mérgesen kap a tarisznya után.

- Hoci mán no, azt az ijedt szentségit kendnek!

- Nonono - derült föl a Jakab bácsi képe -, mit kapkodsz, mint Bernát a ménkûhöz, hiszön tudod, hogy nem vitte el a Markoláb. Ehun van-e, ödd mög.

Most aztán rajtam van a nevetés sora. Elõször is az ökölnyi aranydarab akkora, amekkora Döncõ ökle ezelõtt negyven esztendõvel lehetett, egynapos korában. Másodszor ez az arany nem arany, hanem pirit. De még annak is kalchopirit. Ismerem jól a betyárt, mert harminc esztendõvel ezelõtt ebbõl nyaggatott az ásványtani alapvizsgán Krenner tanár úr, Isten nyugtassa. Szemre szebb, mint az arany, de nem haszonra való. Se vasat, se rezet nem lehet belõle olvasztani, mert a kén törékennyé teszi. De szikrát lehet belõle csiholni, s alighanem ilyen hivatala volt a hun vitéz birtokában is. Ez volt neki az acélkovája a taplóhoz. De az is lehet, hogy õ is úgy járt vele, mint a hun utódok. Aranynak nézte, s úgy tetette a feje alá a másvilági útra, hogy jobb szívvel fogadják odaát.

- Hát ez nem arany, emberek - mondom a népemnek, s elmagyarázom nekik, miféle állat az a kalchopirit. Azt hiszem, sokkal értelmesebben beszéltem, mint a tanári vizsgán, de sokkal kevesebb eredménnyel.

- Egy szó se igaz belüle - vette fel Döncõ a harcot. - Hanem az az igaz, hogy maga is csak olyan úr, mint a többi, és mög akari csalni a szögényi népet.

Körülnéztem a szögényi népet, és láttam rajtuk, hegy „kétfelé kételkednek szõrös mellükben”, ahogy a klasszikus mondja. Visszaadtam a kutyahitû népvezérnek a fortélyos leletet.

- Majd reggel hozok ki aranyat a múzeumból, vessék össze azzal, aztán beszéljenek. Addig maga õrizze, de vigyázzon rá, mint a két szemire, mert maga felel érte.

Nem tudom, volt-e már koronaõrnek olyan nyugtalan éjszakája, mint amilyent a kalchopirit õrének át kellett kínlódni. Nem vallattam ki efelül, de láttam reggel a bicskával faragott ábrázatán, hogy egész éjszaka rajta táncolhattak a korai népvándorlás boszorkányai. Én ellenben egy triumfátor dölyfével szálltam le az autóról, letévén a kiskun nemzet asztalára, mármint a tanyakút tetejére egy tenyérnyi körmöci kvarcitot, amit termésarany erecskéi szeldesnek át.

- Tessék. Így terem az igazi arany.

Nem mozdul senki. Úgy kellett õket bátorítanom, hogy nem harap az, bátran kézbe lehet venni. Jakab bácsi fölbátorodott, és megemelte. Méricskélte elõször a jobb, azután a bal tenyerén.

- Hát ölég nehéz. Nézd-e, Pétör!

A Pétör nevezetû szakértõ fejbólintással járult az elõtte szóló véleményéhez, és továbbadta a követ. Járt kézrõl kézre. Szólni nem szólt senki, csak nézett Döncõre mint a közbizalom letéteményesére. Magam is úgy tettem, s meglepetve láttam, hogy a kutyahitû emberben lábra állt az önbizalom. Megfrissült az arca, hetykén rántott egyet a vállán, végigpillantotta a szemét a gyülekezeten, s ledobta az aranykõzetet a kútfödélre.

- Mit mutogat ezön az úr? - fúrta belém a szeme pengéjét. - Ez csak békásó, kár volt vele kicipeködni a múziumbul, ott a vasúti töltésön mázsás darabok is vannak.

- De ember - dühödtem rá -, hát nem látja benne ezeket a csíkokat? Ezt ni, meg emezt, ni! Hát ez az arany!

- Biztosan tudja?

- Bizonyistennel mondom.

Diadalmasan elvigyorodott. Brennus nézhette ilyen gõgösen a megalázott Rómát, mikor az a híres aranymázsálás volt.

- No, ha olyan bizonyos benne, akkor érje be vele. Mink is beérjük a magunkéval, igaz-e, embörök?

- Csakis! Jól mondja! Döncõ érti magát! - voksoltak le a kiskunok.

Az igazat ismerõ lélek nyugalmával tettem meg az intézkedéseket a frontáttörésre. - Hát nézze, Döncõ, mondok én maguknak valamit. Itt az a talált arany?

- Itt ám - ütött a kislajbi-zsebre.

- Nekem meg itt van az autóm. Üljön bele valamelyik emberrel, menjenek be Szegedre, értsen szót azzal az ékszerésszel, amelyikkel akar, és adja el az aranyát úgy, ahogy tudja, aztán majd elosztoznak rajta, amit kap érte. Jó lesz-e így?

- Így mán ügön! Ez beszéd! - hangzott a nép szava.

Döncõ a nyakát csavargatta. - Ebbe beleegyesülök, de Szögedébe nem mögyök. Mert maga mán ottan szót érthetött a többi zsidóval. Nem azért mondom, nézze, hogy mögsértsem, csak úgy töszöm föl. Hanem van Kistelekön egy hitelös zsidó...

- No, nekem ahhoz nincs szerencsém. Hát akkor menjenek ahhoz, és értsenek szót a tulajdon hiteles zsidajukkal.

Varga úr, a városi autó sofõrje bizodalmasan odasúgta hozzám, míg Döncõ és Péter fölszöszmötölõdtek az útra:

- Nehogy a rendõrségre vigyem õket, igazgató úr?

- Isten õrizz! Hiszen nem tettek ezek semmi rosszat. Az igazságukat keresik.

A szikpor fehér felhõje kísérte az autót, még látszott; de az emberek akkor is elgondolkozva néztek utána, mikor már nem látták. Nem volt szívem munkára zavarni õket. Hadd álmodjanak szegények abba a porfelhõbe egy-egy fél házacskát a hozzátartozó tehénkével, malackával együtt! Elég hamar szétfoszlik a csudamutogató felhõ úgyis!

Jó óra múlva foszlott szét. Én még csak annyit láttam, hogy jön vissza az autónk borzasztó sebesen. De a Jakab bácsi pusztán élesedett szeme már ki tudta venni az arcokat is, sõt olvasott is belõlük. Fölkapta az ásóját, és összehujantotta a bandát.

- Lássunk hozzá, embörök, mert abbul mög nem élünk, ha csak a szánk jár. Az csak ennek a nagyszájú Döncõnek való.

Mire Döncõ kivackolódott az ördögszekérbõl, mindenki végezte a dolgát, ügyet se vetett rá senki. Lesunyt fejjel állt elém, és a markomba csúsztatta a kincset, rövid beszéd kíséretében. Nagyon szégyellhette magát, mert nagyon cifrázta a stílust.

- Le vagyok csökkentve, kéröm szépen... Möghiggye, sose avatkozok többet az ilyen tudományi ténybe.

Azzal nagyot rúgott a Teca kutyán, mint a tudományi tények alkalmi áldozatán. Péter azonban mint csöndös társ, igen elégedetten szólt ki a szõr közül.

- No, így legalább eccör az életbe a város kocsiján is ültem. Hát jobb is az a Szent Mihály lovánál.