Bokrétolás

Ugye, milyen szép magyar szó ez, még ha ki nem lehet is találni, eszik-e vagy isszák? Akár ráfoghatnám, hogy hun menyecskék feje alól ástam ki a fehértói szikbõl. De hát minek hazudnám õsleletnek azt, ami nagyon is friss szerzemény, mégpedig háborús. Már csak azért is érdemes eldicsekedni vele. Ne mondhassák ránk a maradékaink, hogy egészen haszon nélkül kártyáztuk el az országot.

Különben annyiban csakugyan régészeti lelet a szó, hogy néhány évvel ezelõtt ásatás közben hallottam elõször, mégpedig pitvarosi tótoktól.

- Mindjárt itt az esõ - ugrott ki valamelyik szlovák az árokból -, jó lesz poprétolni.

Nem kérdeztem, mi az, gondoltam, majd meglátom úgyis, hogy csinálják: hát úgy csinálták, hogy mindenki összekapkodta a kerítésre aggatott motyóját, és fedezékbe húzódott vele, ki a szalmakazalba, ki az ereszet alá. Egyszóval a pitvarosi tótok cihelõdnek, mikor poprétolnak. De mindjárt sejtettem azt is, hogy ezért a szóért nem a tót idióma felelõs. Megkérdeztem az embert, volt-e háborúban. Igenis volt, az orosz fronton.

- Közös, ugye?

- Hát igen, közösbe dolgoztunk a németekkel.

- Akkor azoktól tanult meg poprétolni, ugye?

- Nem tudom én már. A mi õrmesterünk is mindig így adta ki az ordrét.

Nem nagy tudomány kell hozzá, hogy az ember füle kiérezze a poprétbõl a latin nyelv német fattyát, a Proprietätet. Azt is mindjárt fölértem ésszel, hogy ez nagyon haszonravaló szó annak a szájában, aki bánni tud vele.

- No János, ezt meg kell tanulni - mondtam az adlátusomnak. - Ez nagyon emeli tekintélyünket otthon, mert ott még ezt sose hallották.

Jánosnak jó feje van, csakugyan megjegyezte a szót, sõt hozzá is idomította egy kicsit a szittya szájhoz. Nem úgy mondta, hogy poprétolni, hanem úgy, hogy pokrétolni, de így is bevált az vezényszónak. Ha napszálltakor elkiáltotta magát, hogy „pokrétoljunk, embörök!”, mindenki szót fogadott neki. Legalább még eddig nem tapasztaltam, hogy valamelyik magyarom hozzávágta volna mérgében az ásót, és dühösen nekilátott volna a túlórázásnak.

Ellenben valamelyik nap hallom, hogy az egyik kiskun, akinek meleg ételt hozott a felesége, ebéd után odalöki a csajkát, kanalat az asszonynak, és azt mondja neki: - no, bokrétolj, oszt eriggy, hogy el ne ríjja magát otthon a malac.

Így már igen, ezt nevezem tökéletes nyelvújításnak. A Proprietät ugyan úgy elváltozott, hogy a tulajdon édesanyja se ismerne rá, de legalább szépült is, meg most már értelem is van benne. Mikor az ember bokrétól, akkor bokrétába szedi a munkaközben széthagyogatott celleculláját. Király a koronáját, arany nádpálcáját, ezüst cigaretlispiccét, gyémánt-fütyürûjét, szegény ember pedig a tarisznyáját, vizeskorsóját, dohányacskóját. No igen, meg azt a kis réz encsembencsemet is, amit elcsent a sírból, mikor a helytartó úr, a János, odahívta gyöngyöt keresni. Akkor tette rá a talpát az encsembencsemre, de olyan ügyesen, hogy senki se vette észre, még János se, ámbár õ észrevehette volna, mert éppen õ ejtette oda az illetõ cifraságot, ami nem egyéb volt, mint egy régi réz masinatartónak a teteje. Jánosnak mindig tele van a zsebe sörösüvegekrõl való kupak cintányérokkal, rossz bicskanyelekrõl való rezekkel, cigánygyûrûkkel, mikkel, s azokat mindig úgy rejti el a csontvázak mellett, hogy szemet szúrjanak, és könnyen eltakarhassák õket a kiskun talpak. Mert János pszichológus, és ismeri a fajtát, amelyhez õ is tartozik velem együtt. Titokban minden rendes ember szerez magának egy kis ásatási „emléköt”, és már akkor mégiscsak inkább a valamiformájú katonagomb kerüljön a bugyellárisába a Ferenc Jóska monogramjával, mint az Attila király koporsószöge. Mert azzal nem károsodik a múzeum, és a célnak is megfelel. Tudniillik a cél az, hogy majd ha a télen disznótor lesz a komáéknál, és ott mindenféle világi dolgoknak kijön a sora, akkor ki lehessen vágni a rezet a bugyellárisból, és azt mondani a népeknek:

- Hát ide nézzenek kendtök, embörök! Én mög ilyenöket áskáltam az õszön a Fehértó partján, mikor a múzeumot fölkaroltam.

És akkor a népeknek be kell majd ismerni, hogy ezt a sógort csakugyan nem a gólya költötte, mert az nagyon is tanulmányos ember.

De nemcsak az embereim szedelõdzködnek, hanem én magam is bokrétolok. Én többek közt ezt a latin-germán-tót-kiskun szót csenem el ásatási emléknek. Ha annyiféle nemzet eltiedelhette egymástól, én is pártját foghatom. Egyebet már úgyse igen találok ezen a tájon, mert a jó Isten is hozzálátott a bokrétoláshoz. Elcsomagolta a délibábot, elsöprette a szelekkel a tarlóvirágokat, elparancsolta innen a bíbiceket meg a barázdabillegetõket, még az ürgéket is hazaküldte aludni, csak éppen a legyeket felejtette kint. Nem akarunk a jó Isten dolgaiba beleszólni, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy jobb lett volna ezeken kezdeni a sort. Aki csak a városi legyet ismeri, az el se tudja képzelni, milyen vérszomjas dúvad a pusztai légy. A városi légy elkultúrálódott, úri tempói vannak, ha habos kávéba fulladhat, nem szurkálja a bicskáját az emberi nem térdekalácsába, s így õszi idõben már rokkantállományba vonul. A sovány, avas szalonna színû pusztai légynemzet lehetett az, aminek az õseivel a Jehova az egyiptusi kisgazdákat megverte, s utódaik ma is ótestamentumi szigorral teljesítik kívánságukat a Fehértó partján. Ezrével járnak, s válogatás nélkül nekiesnek szemnek, fülnek, orrnak, sapkának, ködmönnek, bocskornak, tarisznyaszíjnak, mindennek, amire a nap süt, s aminek emberszagát érzik. A gödörben guggoló Jánoson néha rezsegnek, hogy óriási mákosnudlinak látszik tõlük, akinek minden igyekezete hiábavaló, hogy lerázza magáról a zsibogó mákszemeket. Utoljára végigereszt úgy visszakézbõl a hátán egy hosszú lábszárcsontot, és a kis ásójával közévág a fölrebbenõ siserahadnak.

- No - kapja vissza a fejét a légyfelhõ elõl -, ha ezt is megadóztatná a pénzügyminiszter úr, akkor én bizonyosan elsõ virilista lennék.

- Jól mondja - kap a szón Balázs bácsi, aki a szomszéd sírban hadakozik a legyekkel -, mind oda köllene ezöket küldeni.

- Hová, Balázs bácsi?

- Hát a pénzügyminiszterhön. Hagy vakaródzna mán û is eccör, ne csak mindég a szögényi nép.

Balázs bácsi bátran beleköthet a fõdefterdárba, mert olyan rongyos szegényi nép, hogy száz macska se fogna meg a ruhájában egy egeret, vagyis hogy száz pénzügyminiszter se tudna tõle ellicitáltatni egy malacot. Ellenben gazdánk-urunk, Lippay Sándor ijedten megellenzi a jámbor óhajt.

- Nocsak az köllene még, hogy aludni se tudjon a miniszter a legyektül, osztán új adókat gondoljon ki kínjában. Én inkább mákot fõzetnék neki mindön este, hogy nagyokat aludjon, és addig se jártassa az eszit. Nem jól mondom, igazgató úr?

Ráhagyom egy szótlan fejbiccentéssel, de nincs kedvem a tréfát tódítani. Napok óta az orrom vére folyik, ha arra gondolok, hogy elfogynak az õsök, és az utolsó sírt kell berajzolni a mappába. Mindig sírhatnékom van, mikor egy-egy nagy ásatás véget ér, és ott kell hagynom a kukoricaföldeket, a búzatarlókat, a kedves, öreg hunokat és gepidákat, akikkel olyan áldott békességben megvoltam hetekig, hónapokig. Nem bakafántoskodtak, nem irigykedtek, nem súgtak össze a hátam mögött, nem kérdeztek, hogy érzem magam, nem néztek ki maguk közül azért, hogy rám hetesedett a szakállam, nem nyaggattak kéziratért, még csak váltóaláírást se kértek tõlem autogram gyanánt. Könnyû a kiskunoknak összebokrétolni, mert õk otthon is éppen olyan „célszörû szögény embörök” maradnak, amilyenek a hunok közt voltak. De nekem úrnak kell visszamennem, tükörbõl fésülködnöm, töltött paprikát ennem paradicsomlében, és „Mahlzeit”-ot mondani utána, városatyát választanom, újságot olvasnom, regényt írnom, és hõmérõt duggatnom a hónom alá, hogy lázam legyen, holott csak melegem van! És éppen most, mikor kezdenek violásodni a reggeli meg a napszállati ködök, és találtam a semlyék mögött egy árvalányhajas, száraz halmot, amin õszi tücskök pirregnek, és az ember azt hiheti, hogy az egész világ az õ Senki-szigete...

Rábízom Jánosra az utolsó hunokat, és elmegyek búcsút venni fûtõl, fától, a kiszáradt nádaktól, az arany szemû homoktól, a vak sziktõl, a szittyós értõl, a varjúfészkes jegenyéktõl. Amikor visszaérek, egy nyaláb székisaláta kéklik a karomon, ennek a száraz virága majd eszembe juttatja a télen is a Fehértót, mikor szélcsikók nyihognak fölötte, és a csillagokig vágják a szikráló havat.

A kiskunok delelnek a sövény tövében, és szidják a szelet, amely éppen most támad fel, telecsapkodni a szájukat homokkal. Jakab bácsi, akinek pietista hajlamai vannak, mivel az apja harangozó volt, pártját fogta a szélnek, mert úgy tudja a régi öregektõl, hogy az a Szentlélek szájából jön, ennélfogva vétkezik, aki káromolja. Erre fogja magát a szél, lekapja Jakab bácsi fejérõl a kalapot, kergeti elõtte vagy másfél kilométerre, angyalhullásos szántóföldeken keresztül, ott lecsapja valami pocsolyába, s mikor az öreg föl akarja venni, szusszan egyet a betyár, s most már visszafelé hempergeti Jakab bácsi fejének ékességét, úgyhogy csak három ember segítségével sikerül elfogni. A pietista kiskun erre feladja a régi öregektõl tanult dogmát, s úgy eteti a fenével a szelet, hogy az rögtön eláll ijedtében, a kiskunokat pedig rázza a nevetés. Mivel pedig azt minden századik ember se szereti, ha kinevetik, Jakab bácsi gondol egyet, és megbiccenti fejét a visszahódított kalapban tarlóvirágaim felé.

- Szereti a virágot a tekintetös úr. Hát csak szeresse is, még töheti.

- Hogyhogy míg tehetem? Hát ki rendelkezik abból énvelem?

- Nini, hát az a nagyon jó Isten. Magával is, mög énvelem is. Maga pedig, úgy nézöm, mán nem ér több tavaszt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örömömben a nyakába borultam Jakab bácsinak. Megdöbbenve meredtem rá az öreg halálmadárra.

- Nem értem, Jakab bácsi. Hát mibõl gondolja?

- Nem gondolom én, hanem tudom. Fogadni is mernék tíz darab gubaszivarba, hogy maga mán nem ér több tavaszt. Hát a tekintetös úr merne-e fogadni? De elõre mögmondom, hogy mindön-okvetetlen elveszejti, hát elõre köll fizetni. No, mit szól hozzá?

Hát mit szólhattam volna? A kiskunok kezdtek hangosan derülni, s én is az a századik ember vagyok, aki nem szereti, ha kinevetik.

- Itt a kezem, Jakab bácsi.

Kérges öreg marka átfogta a kezemet, és huncutul fénylõ szeme rám pislogott a kalap alul.

- Úgy hallottam a helytartójátul, hogy a tekintetös úr velembeli.

Vén szamár, gondoltam magamban, ez azt hiszi, hogy én is együtt gyerekeskedtem Rózsa Sándorral. Miért van az, hogy az ember úgy szereti öregnek látni a másikat? No, ezt megfigurázom. Ráhagyom, hogy csakugyan egyidõs vagyok vele.

- Hát hány éves maga, Jakab bácsi?

- Mondom, velebeli az úrral. Az ötvenegyediket gázolom.

Hm. Milyen alapon is tituláltam én az elõbb magamban vén szamárnak ezt a kortársat? Megszégyenlem magam egy kicsit, és megnyájasítom a szót.

- No hát, mit akar ebbül kihozni? Mondja csak tovább, Jakab bácsi!

- No mögálljon csak. Akkor maga mán ötven tavaszt látott, ugye?

- Annyit. Hát aztán?

- Hát aztán akkor legföljebb ennyit láthat még, kívánom is az Istentül, hogy lásson, de ötvennél többet mán semmi esetre se teccik látni, kéröm szépen.

A kiskunok karajban nevetnek, mert nagy öröm az, mikor úr van csúffá téve. Mégpedig úgy, hogy árat is fizet érte. Valamelyik siheder odakurjant Jakabnak:

- Osztán a gubában részeltet-e kend bennünket?

Jakab bácsi leinti a gyerkõcöt, és mentegetõdzve fordul hozzám.

- Nem vötte tán sértésnek a tekintetös úr? Hiszön csak afféle tréfabeszéd vót ez, éppen hogy a szó több lögyön vele. Nézze, bolonddá töttem én ezzel mán a végrehajtót is.

No, akkor csakugyan nincsen semmi hiba, mert a végrehajtó bizonyosan sokkal okosabb ember, mint én vagyok. Kiolvasom az öregnek a tíz kubát, s a többinek a száját is helyreigazítom egy-egy bõrszivarral. Ahogy a kutyahitû Döncõhöz érek az utolsóval, megszólal az ember.

- Szeretnék magával valamit tudatni.

Meglepetve nézek rá. Mióta az aranyeset óta lecsökkent a tekintélye, azóta a kutyahitû úgy elcsöndesedett, mint egy bukott miniszter, noha nem esett olyan puhára, mint a bukott miniszterek szoktak.

- Hát csak tudassa, Döncõ. Mi a baj?

- Az, hogy egy sírt elhagytunk a nyáron. A negyvenhármas, a negyvennégyes mög a hetvenkettes közt. Ott, ni!

Mutat a tarló közepe felé, de hát nekem hiába mutogat. Egyforma fekete homok mindenütt a behúzott árkok fölött.

- Nézze csak mög a tekintetes úr a mappát.

Megnézem a térképet, hát csakugyan üresség van a három sír közt. Olyan jó háromméteres csík, éppen elférhet benne az Átilla koporsója. Ejnye, hogy maradhatott ez el?

- Úgy, hogy sündisznófészökbe vágott bele az ásó, oszt azt mondta a tekintetös úr, hogy ne bántsuk, az is csak lelkös állat.

Igen? Lehet, nem emlékszem. Mármost mit csináljunk? Kérdezem Jánost, érdemes lenne-e visszamenni? János azt mondja, nem érdemes. Úgyis sok a tószélben a behúzni való árok, a nap meg nagyon halad lefelé, minek szaporítanánk a munkát? A kiskunok is kelletlenkednek. Ez az utolsó nap, szeretnének korán végezni. Döncõnek mindig jár a szája, nem érdemes arra hallgatni.

A bukott népvezérnek lobbot vet a szeme. Foga közé harapja a szivart, és daccal vágja ki a szót.

- Kiásom én azt egymagam is, nem köll neköm ahhoz segítség - indul meg vállravetett ásóval, lapáttal.

János utánaszólt:

- Megálljon, Döncõ. Kitámasztás nélkül le ne mönjön a gödörbe, mert három oldalrul is mög van ásva a föld, könnyen rászakadhat.

Döncõ csak úgy futtában szólt vissza olyanformát, hogy nem tartozik a bõre felül senkinek számadással, de aztán csak bement a tanyaudvarra sprajcdeszkát keresni, amivel a szakadós földet ki szokás pöckölni. Jó óráig aztán eszünkbe se jutott, pár száz méternyire tõle végeztük dolgunkat a tóparton. Az emberek berángatták a hosszú árkokat, én meg a napszámkimutatást szerkesztettem össze az ásató-láda tetején nem csekély orcaverejtékezéssel. Még tán most is abba volnék belezavarodva, ha Sándor gazda rám nem kurjongat a tarlóról:

- Gyüjjön mán, nézze, mit tanált a Döncõ!

Elõször Döncõt kellett megtalálni. Guggoló alakja egész beleveszett a háromméteres mélység feketeségébe. Elszörnyedve kiáltottam rá:

- De ember, hát megkeveredett maga? Mi a fenének hozta ide a deszkákat, ha nem sprájcolta ki a falakat? Jön ki mindjárt abbul a gödörbül!

- Nem löhet - feleselt ki a kutyahitû, de csupa jókedv volt a hangja. - Olyan halottat tanáltam, hogy ennek még mekekukája is van a derekán.

Annyit már tudok nyelvünk rejtelmeibõl, hogy a mekekuka abba a családba tartozik, amelyikbe a herebere meg a herkentyû. Kiskunul az olyan furcsaságot hívják mekekukának, amirõl ésszel élõ ember ki nem találhatja, hogy micsoda. Más körülmények közt én is nagyot ugrottam volna a mekekukának, de itt szándékos emberölés számba ment volna az ugrándozás. Hiszen attól kellett félni, hogy egy tüsszentéstõl is beszakad a gödör.

- Döncõ, ne kísértse az Istent, hanem jöjjön ki, még szépen van, mert mindjárt elviszi az ördög.

- Mindjárt, csak még ezt a másik sarkát is kiszabadítom a mekekukának a körösztcsont alul, ha fene...

Már a fene akcióba léptetésére nem volt ideje. Egy kis por csapódott ki a gödör jobboldali falából, csak annyi, mint egy cigarettaszippantás füstje, tán csak egy cserebogár-kukac nyújtódzott egyet álmában, s mire eljajdítottuk magunkat Sándor gazdával, akkorra már leszakadt a homoklavina olyan három méter hosszúságban. A zuhanás megrázta a földet, leszakadt a baloldali fal is, alig bírtunk odábbugrani, különben mink is a hegyibe hullottunk volna a kiskun Thonuzobának, akinek kihallatszott a nyögése a föld alól:

- Ham-mar... ham-mar... ide... ide...

Alulról már nekem is volt részem földszakadásban, de felülrõl még nem láttam. Éreztem, ahogy a szemembe hull a homlokomról a hideg verejték, és észrevettem, hogy hiába tátogatom a számat, nem jön ki rajta hang. Helyettem is Sándor gazda ordítozott a tenyerei tölcsérén keresztül.

- Embörööök! Gyeék kendtök hamar, Döncõt betemette a fõd!

Még az emberek odarohantak, nekiguggoltam két kézzel kaparni a homokot, mint a kutya. Addig csak biztattam magam, még hangot hallottam a föld alul, de soha még lelkiismeretfurdalást így nem éreztem. A vak macskakölykök jutottak eszembe, akiket gyerekkoromban tavaszonta elástunk a folyókába. Akárhogy rájuk gázoltuk a földet, még másnap is föl-fölhallatszott az életért való sírásuk. Csak negyven esztendõvel ezelõtt nem hallottam olyan tisztán, mint most.

- Ham-mar, ham-mar... ham... - egyre vékonyodott a betemetett ember hangja, aztán egészen elhalt. Csak a macskasírásokat hallottam mindenfelõl.

- Sándor - kérdeztem fogvacogva -, kibír az ember annyit, mint a macska?

Sándor gazda megvonta a vállát.

- Löhetségös, én még egyiket se próbáltam... Hanem ha élve szabadítsuk ki Döncõt, adok neki egy pohár rizlingöt a nagy ijedtségre.

A kiskunok rohanvást dobogtak föl a tarlóra. Nem mertem tõlük véleményt kérni, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Jakab bácsi kiverte a pipát, újra is töltötte. (A szivarok vasárnapokra tevõdnek el, hogy a Körben uradzhasson velük az ember.)

- Mely tájon érhette a szakadás?

Megmutattam, de Sándor más helyre mutatott. Jakab bácsi lehasalt a földre, és elordította magát.

- Döncööõ! Adj hangot, merre vagy!

Döncõ nem adott hangot. Jakab bácsi új rendelést tett.

- Mölyik a legnehezebb két embör? Pétör, Imre! Ugorjatok csak rá!

A kiválasztott két kiskun tehetett együtt vagy másfél mázsát. Ezt a differenciát meg kellett érezni a kutyahitûnek. Meg is érezte.

- Jaj... - szólalt meg a súlytöbblet alatt - itt... itt...

Három perc alatt úgy elkapkodták róla két kézzel azt a tömérdek földet, hogy napszámba három óra alatt nem ásnak annyit.

- Ez mán az û gallérja! - rikkantotta el magát az egyik legény.

- Fogd hozzá a bûrit is, hogy el ne szakadjon a ruhája - vezényelte Jakab bácsi. - Ne sokat kénlódjatok vele, hanem rántsátok ki tüvestül.

Öten is megmarkolták, s úgy kirántották, hogy még a bocskora se maradt le. Persze nem volt rajta emberi ábrázat, feketéllett, mint a küldött ördög, szeme, orra, füle, szája tele homokkal, de csontja nem törhetett, mert állt egyenesen, mint a pecek.

- Mögijedtél-e, Döncõ? - kérdezte a gazda.

Nem tudott szólni, csak a fejit rázta. Szitálta magárul a homokot, mint ázott kutya a vizet.

- No, ilyen a te szöröncséd - nevette el magát Sándor gazda, a pohár rizlingre gondolva, amivel most már több megmarad. - Vezessétök a vályúhoz, és mártsátok mög benne eccör-kéccör a fejit.

Hát persze hogy ilyen az ember. Én se vagyok kivétel. Ahelyett hogy odaszaladtam volna hozzá, és testvér gyanánt megölelgettem volna, bosszús incselkedéssel szóltam utána.

- Látja, maga feljött, de a mekekuka lent maradt.

A kutyahitû visszafordult, krákogott egyet, kitisztította a torkából a homokot, és megszólalt.

- Dehogy maradt. Ehun-e, itt szorongatom a markomban.

Avval szétnyitotta a markát: hát egy kis ezüst övfityegõ volt benne, kifliformájú; sörényes lófej mind a két végén, amilyen a Dárius király perzepoliszi palotájának az ormain merészkedett. Most már örömemben rázott ki a hideg.

- No, ez derék dolog volt, Döncõ. Ha király volnék, arany érdemkeresztet akasztanék érte a nyakába. De hát, hogy az ördögbe nem hajította el ijedtében, mikor a föld rászakadt.

Hidegvizes vályú se kellett már Döncõnek, emberré tette a jó szó. Egész sor foga kifehérlett nevettében.

- Hát már hogy eresztöttem vóna el? - fordult felém - mikor abba kapaszkodtam mög, hogy el ne vigyön az ördög!

- Hej, kutya gyerök a Döncõ! - adott kifejezést a közvéleménynek Jakab bácsi, és a kutyahitû büszkén emelte fel a fejét. Megértette, hogy a becsület helyre van állítva, és a bandában megint õ a vezér.

És telik-múlik az idõ, egyszer majd csakugyan nem érünk több tavaszt, se én, se az olvasó, mindnyájan elmegyünk õsöknek, és a varjú se károg utánunk, magát Döncõt is megeszi a fagyökér, mint ahogy a többi nagy hadvezéreket és státusférfiakat megette, de az emlékezete föntmarad, mert a kiskunok még száz esztendõ múlva is mondogatni fogják, hogy: mögkapaszkodott, mint Döncõ a mekekukába.

Az olvasó pedig most már nemcsak azt tanulta meg, hogy hogyan készül egy új szó, hanem azt is, hogyan születik a közmondás.