Aranyfibula
vagy
a világ így megyen

Ezerötszáz évig feküdt a földben az aranyfibula, de mikor elõbújt belõle, nem vette észre, hogy a világot valami különösebb változás érte volna, mióta õ leköltözött a partoldalba. Bõgött a tehén, egy mérges kakas megkergette a sovány birkát, s egy kíváncsi disznó szaglászta az aranyfibulát, ahogy a hangjából kiérzett, határozott jóindulattal.

- Röff, röff - taszította meg az orrával -, éppen téged kerestelek, giliszták császára.

A disznóorr drótkarikája megcsikordult az ékszer kõbetétjén. A megkarikázott orrhoz tartozó sertésállat bosszúsan kapta föl a fejét.

- Röff, röff - lökte odább a fibulát, s a hangban most már leplezetlen megvetés nyilvánult.

A disznó a mûvelt emberi társadalomban is megmaradt õszinte lénynek, s nem szimulál érdeklõdést a régészet iránt. Ha akarná, joggal mondhatná el, hogy a régészet föllendítése körül nagyobb érdeme van neki, mint a világ hatalmasainak, de senki se hallott még tõle ilyen kijelentést. Lehet hogy ez azért van, mert a disznó ismer szégyent, de az is lehet, hogy a disznó korlátoltsága nem ismer határokat.

Elég az hozzá, hogy a szenvedelmes turkálót az a csalódottság fogta el, amelynek keserûsége nem ismeretlen azoknál, akik tudományos kutatásokkal foglalkoznak. Gilisztát keresni és aranyfibulát találni semmivel se kellemesebb dolog, mint aranyért turkálni és gilisztát lelni.

- Röfff, röfff, röfff - mondta harmadszor is a disznó, és a hang tónusában most már volt valami a szívbõl jött káromkodásból. További fejleményeknek, amelyek megpecsételték volna a fibula sorsát, a gondviselés vetett véget, amely ha egyáltalán megérkezik, mindig a végszóra érkezik, bizonyosan azért, mert ha korábban érkezne, akkor senki se venné észre.

- Kani, te, fene az orrodba, mán mögint kitúrod a káposztát - kurjantott a gondviselés, és egy ecetfasuttyogóval le is csapott az illetékes fül tövére.

- Rö-õf, rö-õf, rö-õf - mérte föl az utat a tudományos mûvelkedésben megzavart kutató, nyomon követve a gondviselést képviselõ Andris gyerektõl, aki disznókergetés közben rálépett a fibulára, úgyhogy annak leroppant a tûje.

Ilyesmi sebesülés aktív brosstûnél százszázalékos rokkantságot jelent, az olyan agg harcosnak azonban, aki az ántivilágból maradt meg mutatóba, még jól is áll. A mérges kakas például egyáltalán nem vette figyelembe ezt a sérülést, amikor megállt a homokban nyugodtan fekvõ fibula elõtt, és szemügyre vette jobb válláról bal vállára és bal válláról jobb vállára fordított nyakkal. Õ csak a piros, zöld és kék gömbölyûségeket látta benne mint újfajta kukoricaszemeket. Pislogott egy darabig, mint aki elõtt új elmélet alakul ki, aztán megrázta a taraját, és a gyakorlati kísérletezés mezejére lépett.

- Csipp, csipp - kapott egy piros kukoricaszemhez, de keménynek és mozdíthatatlannak találta. A zöld se akarta a jót követni, a kék se. A rubinok, türkizek és zafírok állták a helyüket az aranyrekesztékekben. A kakas tovább csípkedte õket, azzal az ostoba csökönyösséggel, amire csak kakas képes. Nem ért semmit, de azért utoljára mégiscsak diadalt kukorított. A tyúkokban nem szabad megingatni az illúziót.

Mire a tyúkocskák elõgurultak, akkorára a kakas már fölszállt a kocsirúd végére, rúdvégérõl a köcsögtartóra, s onnan biztatta házanépét, hogy lássanak hozzá, amit meghagyott nekik. A tapasztalt tyúkok azonban mindjárt szétszéledtek, mihelyst egyet koppant a csõrük a cifra kukoricán. Csak egy jérce szentelt neki nagyobb figyelmet, az is azért, mert kellette magát a kakas elõtt. Addig ürgette-forgatta, míg élére állította a fibulát. A napsugarak úgy vágódtak bele, hogy a disznókergetésbõl visszafordult Andrisnak a szemét majd kiverte a nagy fényesség.

- Hû, de szép metália - vette a tenyerére a gyerek -, ugyan ki veszítött el tégödet, te?

A fibula nem tudja megmondani, hogy õt egy gót királykisasszony viselte a vállán, és ha tudta volna is, Andris azért nem lett volna okosabb, mert sose hallotta még hírét a gót királyoknak, se õ, se senki ebben a tartományban. Királyfélék se szoktak itten lófringolni, egyszer járt erre a Rudol a följebbvaló esztendõkben, de az se az volt.

- Valami tiszti encsömbencsöm löhetött - mondta a delezéskor a gyereknek az apja. - Negyvennyócban vertek ezön a tájon agyon a népek egy tüszturat.

- Csak nem aranybul van tán? - nézegette az asszony is a cifrasági találmányt.

- Eszöd levele - nevetett az ember. - Hiszön látod, milyen sárga. Réz mög üveg.

De azért kipróbálta a szélit a bicska élével. Faragni lehetett, mint az ólmot. El is farigcsálta volna játékból, ha a gyerek utána nem kap.

- Adja neköm, édösapám, én tanáltam.

- Megállj, jó lössz ez óranehezéknek - mondta az ember, de olyan rettentõ könyörgõsen nézett rá a gyerek, hogy mégiscsak odadobta neki a bolondságot - Ne no, de hát mit tudsz vele csinálni?

Egyebet nem tudott vele csinálni, mint hogy napnak vagy lámpafénynek tartotta, s elnézegette, ahogy szórta a szivárványos szikrát. Hordta az ingderékban, a lajbizsebben, utoljára meg azt találta ki, hogy a kalapja pántlikájába tûzte, mint az útkaparók a réznumerust. Nevetett is rajta az egész dûlõ, nem is hívták már másképp, csak Aranyos Andrisnak.

- Bolondot csinálsz magadbul, te gyerök - pirongatta az öreganyja, a szüle, aki öregasszony szokás szerint, mindenkinek az örömét irigyelte. Nem is nyugodott addig, míg le nem kapta a kalapról a medáliát, s bele nem hajította a kútba. A víz fenekén aztán, a kantacserepek, törött kaszakövek, tolluktört, rozsdás kulcsok és néhai macskák közt egészen otthon érezhette magát a gót királyok klenódiuma. Azoknak ugyan mesélhette, hogy õ milyen nagy nembõl származik. A kút fenekén olyan egyenlõség van, hogy annál tökéletesebbet a nagyvilágon se lehet kívánni.

A demokrácia azonban itt se örökös. Mikor a vödör már több iszappal szivárog tele, mint vízzel, akkor a gazda szól a kúttisztítónak, bizonyos nevezetû Mityók szomszédnak, és az leszáll a mélységbe rendet csinálni. Ugyanazt cselekszi, amit a nagy vizeken a kotrógépek, csakhogy õ több ésszel él, mint azok. A törött vaslábat fölküldi ugyan jogos tulajdonosának, de már a rozsdás ollót nem adja át a nyilvánosságnak, mert abból ügyes ember nagyon alkalmas kukoricamorzsoló vasat szerkeszthet a kisszék végébe, Mityók pedig az az ember, akirõl azt szokás mondani, hogy érti magát, amit, magunk közt beismerhetjük, valóban nem minden emberrõl lehet elmondani. Amikor az aranyfibulát kitapogatja elõször a lábafejével, aztán megemeli a tenyerével, mindjárt tisztában van vele, hogy ez megérdemli a hazavitelt. Nem is hajaz ugyan hozzá, mi lehet, a csillogása is gyenge a kútfenék homályában, de azért mindjárt eldugta az inge derekába. Ha már megvan, majd csak akad valami rendeltetése is. S ha nem, az se baj, legalább lesz valami a háznál, amirõl nem tudják, mirevaló.

S az aranyfibula csakugyan sokáig hányódik Mityókéknál, hol a kemencenyakon, hol az asztalfiában, míg végre Mityók rájön, hogy azt az Isten is dísznek szánta az õ tarisznyája szíjára. Lám, van is rajta két lyuk, amivel rá lehet erõsíteni, s Mityók magatelten mosolyog, amikor így fölcifrítja a szegény embernek való bõröndöt. Elõre örül neki, hogy csodálkozik majd az asszony, és hogy adják meg az elismerést a cimborák, mondván, hogy fene az eszébe ennek a Mityóknak, mindig vannak neki ilyen kitalálásai.

És valóban nincs is semmi hiba, az emberek megint beismerik, hogy Mityóknak jól vált az esze, és az aranyfibula is egészen jól érzi magát a szegény ember tarisznyáján. Az arany csak villogni akar, és mindegy neki, hol villog, csak sokan lássák - az aranynak ilyen a természete. És úgy lehet, hogy mikor királyokat szolgált az aranyfibula, akkor nem is villogott olyan tömérdek népek közt, mint most, mert mi volt a gót királyok udvara egy mostani hetipiachoz képest? Igaz, hogy az emberek nem állnak meg a csodára, amely egy parasztember tarisznyáján tündöklik feléjük, de ebben csak az emberek a hibásak, akik sose ott keresik a csodát, ahol van. Mityók különben nem is igényli a közbámulatot, sõt szinte megalszik benne a vér a nagy ijedségtõl, mikor elhalad a boltok elõtt, és rászól egy úriember:

- Hé, földi, jöjjön csak be egy szóra, hadd nézzem, miféle csat van a maga tarisznyáján?

Mityóknak most egyáltalán nem vált az esze, mert ha váltana, akkor elszaladna tarisznyástól. Így azonban engedi magát behúzatni a boltba, tûri, hogy a tarisznyát leszedjék a válláról, és egy szót se mer szólni, mikor az úriember lefeszegeti a szíjról a csatot.

- Nézze, atyámfia - mondja nagyon barátságosan az úriember -, hagyja itt nálam ezt az izét, aztán majd nézzen be érte mához egy hétre, addig adok róla írást, jó?

- Adhat, ha akar - mondja Mityók kelletlenül, mert a barátságos hangra ugyan fölenged a dermedtsége, de eszébe jut az is, hogy az írások bajt szoktak csinálni. De hát nem tett õ semmi rosszat - nyugtatja magát, és míg az írás készül, körülnéz a boltban, s észreveszi, hogy olyan bolt az, ahol az aranyat adják, veszik. Nem járt õ soha ilyen helyen, s nem is jön ide többet, az Isten süllyessze el, csak még egyszer kiszabadulhasson innen.

- No itt az írás, jó ember, mához egy hétre jöjjön vissza, ne féljen, nem bánja meg, énbennem megbízhat.

Mityóknak éppen csak ez a bátorítás kellett, hogy egészen megkeveredjen. Mért mondhatta neki az az úriember, hogy ne féljen? Valami gyanúba fogták? Hiszen nem mondja, van úgy, hogy a város füvére ereszti legelni a tehenet, de csak olyankor, mikor az Úristennél egyéb nem látja, s azt is minden esztendõben meggyónja a tisztelendõ úrnak. Meg ehhez mi köze volna az aranymûvesnek? A csat körül lehet valami hiba. De abban nem õ a hibás. Õ be tudja bizonyítani, kinek a kútjában találta. Be? Hiszen nem szólt róla senkinek. De meghitel rá, az asszonnyal együtt.

Úgy ért haza Mityók, mint akit a rossz lelkek kergetnek, s egy álló hétig minden éjszaka olyan nyögéssel volt álmában, hogy az asszonynak kellett fölrángatni.

- Mögint azzal álmodott kend?

- Azzal, verje mög az Isten, aki kitalálta - törülgette a homlokát Mityók, s ki nem mondta volna annak az átkozott csatnak a nevét.

Az aranyfibula pedig azalatt megkezdte városi pályafutását. Az ékszeres az a fajta ember volt, aki szeretett vasárnap délelõttönként elidõzni a múzeumi üvegszekrények elõtt, elmélázni az õsök hagyatékán, és fölépítgetni lelkében az elomlott idõket, mikor nagyobb volt a forgalom és kevesebb az adó. Megméricskélte a tarisznyacsatot, tanácsot kért a kollégáitól, s utoljára mégiscsak magára hallgatott, bevitte az aranyfibulát a múzeumba.

- Igazgató úr, tetszik tudni, micsoda ez?

Az igazgató úr egy kicsit megszédült, a szivarját is az égõ végivel dugta vissza a szájába, de ettõl észre is tért. Megmondta, hogy ez meroving-fibula, ebbül meg ebbül az idõbõl, csak éppen azt nem tudta megmondani, mennyit ér.

- Azt majd én mondom meg - vette elõ a boltos a jegyzõkönyvét. - Az aranyértéke ennyi meg ennyi. A kövek is érnek valamit. A régiségi becséhez én nem értek. Az anyagi értéke kilencszáz pengõ körül van. De a paraszt, akitõl elvettem, be fogja érni kétszázötven pengõvel. Meg is veszem annyiért, ha igazgató úr ád nekem érte ötszázat.

Az igazgató úron meglátszott, hogy szeretne a nyakába borulni a derék embernek. Éppen csak az tartotta tõle vissza, hogy arra azt a választ kaphatta volna, „hoci, nesze”. De hát honnan teremtsen õ elõ ötszáz pengõt a magyar glóbuszon?

- Kedves barátom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs. Azt nekem elõbb össze kell szedni. De összeszedem, ha térdig kopik is érte a lábam. Adjon háromnapi haladékot, de addig is hagyja itt a fibulát.

Három nap alatt együtt volt a pénz, még egy kis föle is került. Borzasztó ravasz emberek a múzeumigazgatók, mikor múzeumi üzletrõl van szó. Elõguberálta az utolsó ötvenpengõsét, és fölment vele a gazdájához, a Városhoz.

- Kedves gazdám, nézd meg ezt a kincset, ez valamikor Attilának a bíborpalástját fûzte össze. Lehet, hogy éppen akkor, mikor az esküvõjét tartotta Ildikóval. Ez úgy megér nyolcezer pengõt, mint nyolc fillért. Én azonban meg tudom szerezni ezerért. Ha te adsz ötszázat, a másik ötszázat összekoldulom a hun utódoktól. Tulajdonképpen már el is van jegyezve az egész, most inkasszálják a szolgák, nézd, ötven pengõt már össze is szedtem.

- Hát te ilyen üzletember vagy? - mosolyodott el a Város, részben az igazgató úrra, részben az Attila sicherheits-tûjére. - Persze hogy ezt nem szalajthatjuk el. Hát majd kapirgálunk egy kicsit a láda fenekén.

Az igazgató úr ezután nyakába vette a várost, most már kis betûvel, és mindenkinek elpanaszolta, milyen bajban van. Ötszáz pengõt ugyan adott a Város, de hát az nem elég. Itt muszáj lesz kinyitni a bugyellárisát mindenkinek, aki el nem fajzott Attilától.

Isten ostorának még ma is nagy a tekintélye. Három nap alatt befolyt az ötszáz pengõ sarc a Nagy tiszteletére. Akkor a Város is hozzátette a maga ötszáz pengõjét.

- Kész az üzlet - telefonált az igazgató úr az aranymûvesnek. - Most már a fibula párját is meg lehet találni.

- Hiszen majd szót értek a paraszttal, csak bejöjjön - ígérte a boltos.

S Mityók, ha némi kétségek között is, mégiscsak megjelent idõre. Bátorítónak maga mellé vette az asszonyt is.

- Itt mögvársz - mondta neki a sarkon. - Látod, az az a bolt. Ha egy óra hosszáig ki nem eresztenének belûle, akkor a te dolgod, hogy szabadítasz ki.

De nem telt bele félóra se, mikor már Mityók igen széles kedvben mártogatta a kalácscipó fehér belét a piros paprikáslébe, az asszonynak pedig serrel kedveskedett. Az ékszerész pedig ugyanakkor átadta a nyugtát az igazgató úrnak az ötszáz pengõ ellenében.

- Nagyon köszönöm a múzeumhoz való jóságát - szorongatta a kezét az igazgató úr. - Hát most már, ugye, rendben vagyunk?

- Nem - mondta egy kicsit restelkedve az aranymûves -, még nem vagyunk rendben. Valami alázatos kérésem volna.

- Tessék - döbbent meg a múzeumos ember, és rátenyerelt a fibulára. - De azt elõre megmondom, hogy nekem a többi pénz tartaléknak kell...

- Ó, nem arról van szó - köhécselt a boltos. - Csak írást szeretnék kapni arról, hogy ezer pengõért adtam el a fibulát.

- Nem értem.

- Kérem... tetszik tudni, a mai világban milyenek az emberek... Engem a kollégáim leszamaraztak, hogy mit szaladozok én a múzeumba, ahelyett hogy beolvasztanám azt a finom színaranyat, amilyen már nem is terem mostanában... Tetszik tudni, nem szereti az ember, ha kinevetik. Ezért kellene az írás, könyörgöm.

- Így már igen - derült fel az igazgató úr, és átadta az írást, amivel a derék ember igazolhatta, hogy de bizony érdemes a múzeummal üzletet kötni.

- Most már igazán rendben vagyunk - fogta a kalapját az ékszerész.

De most meg az igazgató úrnak támadt kétsége, hogy csakugyan rendben van-e minden.

- Kérem, ne haragudjon meg a kérdésért, de csakugyan kifizette ön a kétszázötven pengõt annak a tanyai embernek? Tudja, engem bánt egy kicsit a lelkiismeret, és ha nem volna így kisemmizve a múzeum, a magam pénztárából dupláznám meg annak a szegény embernek a járandóságát. Azért kérdezem meg, hogy csakugyan megkapta-e legalább azt, amit ön?

A kereskedõ elõvette az irattáskáját, és mosolyogva kiszedte belõle az üzleti könyvét.

- Tessék. Számítottam rá, hogy igazgató úr ezt meg fogja kérdezni tõlem. Itt van beírva, kérem. S tessék elhinni, hogy nagyon jól járt velünk ez a Mityók. Hiszen még sokallta is, amit kapott. Írást kért tõlem, hogy tíz pengõt fizettem neki a tarisznyacsatjáért.

- Írást? De hát mit akart azzal?

- Istenem, hát õ is ésszel élõ ember. Kétszáznegyven pengõt eltitkolt az asszony elõl.

A kereskedõ elment, mosolyogva, és mosolygott az igazgató úr is.

- A londoni börze - gondolta magában.

Az aranyfibula is mosolyog az üvegszekrényben. Azt mosolyogja, hogy nincs szebb az igazmondásnál.