| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Móra Ferenc Tápéi furfangosok IntraText CT - Text |
Illés - a Vecsernyés nemzetségbõl - jó ötvenes ember, nemzetfönntartó elem, ennélfogva alul-fölül rongyos, ami azért célszerû viselet, mert a sok lyukon nemcsak bemehet a szél, hanem ki is jöhet, és így mindig frissen tartja az embert.
A mostani magyar viseletnek ezt az érdemét a többi rongyosok magyarázták el nekem, akikkel az Illés szomszédja földjébõl õsöket szabadíttattam ki. Nevetgéltek is hozzá, mert akinek olyan jóra fordult a sora, hogy két pengõ napszámot kap, annak mindjárt elönti a napsütés a lelkét. Illés azonban hallatlanná tette a nevetgélést is meg a legújabb férfidivatról való eszmecserét is. Egy az, hogy Illésnek négy hold örök földje van, meg azon tanya, amelyik tanyának olyan rongyos, mint õ embernek. De csak vagyon az mégis, no; mert ha az nem volna, akkor miért vetne ki utána olyan rettentõ nagy sarcot a felsõbbség? A napszámosokat olyan tökéletes nincsetleneknek nézi Illés, hogy azokba nem lehet semmi bizodalma a felsõbbségnek, meg nem is ebbõl a határból valók, ennélfogva nem rongálhatja végettük a tekintélyit. „Adjon isten”, „fogadj isten”, az igen, ahogy az emberség kívánja, de komázás nincs, addig még be nem ismerkedik velük az ember.
A másik baj az volt, hogy énbelõlem se tudta kinézni Illés, kiféle-miféle vagyok. Tett ugyan próbát, de azzal nem sokra ment. A szomszédnak adta fel a kérdést, fülem hallatára:
- Hát te, szomszéd? Tán eladtad a cserebogár-kukacokat, akik a földedben termöttek?
- Nem én - nézett rám a szeme sarkábul a szomszéd -, ez a nagyságos úr munkáltati.
A szomszéd vállvonásának az volt az értelme, hogy tudja a hóhér. Én elfordítottam a fejemet. Fiatal koromban kaptam az alkalmon, ha elmagyarázhattam, hogy nem kincskeresõ vagyok, mert azt hittem, a tudósnak nagyobb a becsülete. Most már ésszel élõ ember vagyok, és nem kérkedem vele, hogy nem kincset keresek, hanem õsöket. Mégiscsak többet tartanak az ember felõl, ha nem nézik bolondnak.
- Vigyázat! - kiáltottam oda az egyik embernek, akinek koccant az ásója. - Lábszárcsont, össze ne törje!
Illés úgy vette, mintha neki feleltem volna.
- Értöm - biccentette meg a fejét. - Hát nagy turkálás ez.
Ebben a kijelentésben árnyéka sem tartózkodott a helyeslésnek. Elõvettem az emberszelídítés kipróbált eszközét, a szivartárcát. - Gyújtson rá, öregem.
- Tögye csak el, majd jó lössz az még magának is.
Nem erõltettem, mert láttam, hogy ez a férfi nem akar velem barátsági szerzõdést kötni. Nem is soká gyönyörködött bennünk, bevette magát a tanyába, és csak estefelé óvakodott oda megint hozzánk. Akkor aztán megkérdezte tõlem, ahogy a sírokat számolgattam:
- Átaljában vötte mög, vagy mázsára szödi?
- Micsodát?
Most már mégiscsak le kellett leplezni magamat.
- Hallotta-e már hírit a múzeumnak?
Nem hallotta. Nagy feneket kellett kerítenem a múzeum-ismének.
- Így már igön, de nem hagyom helyben.
- Mért?
- Mert maga is csak úgy csinálja, mint a mi pulink.
- Úgy, mint maga. Kikapari a csontot, aztán mög bekapari.
- A maga földjén is vannak csontvázak?
Nagyon érdekelt a puli régészeti tevékenysége.
- Hát hogyne volnának - felelte egy kicsit sértõdötten, és áthajított egy hancsikot az árpaföldjére. - Látta, hová esött? No, ott a széle ennek a temetõnek, mert addig mindig mög-mögröccsen szántáskor az eke. Azon túl osztán nem akadozik semmiben.
Látszott rajta, hogy nagy lecsökkentésnek erezné, ha nem hinném el neki, hogy az õ földjében is tartózkodnak csontvázak. Megnyugtattam, hogy azokat is majd elõhívjuk. Azt mondta rá, hogy ,,nono”, és ez a világon a legokosabb mondás, mert ebbõl mindenki azt érti ki, amit akar.
Így indult meg a barátkozásunk lassan, de biztosan. Mentül többet voltunk együtt, annál nagyobb örömünk volt egymásban.
- Elnézöm - azt mondja egyszer -, milyen sebösen szalad a maga plajbásza, pedig nem is nyálazza.
- Maga meg a kapával van így - adtam neki vissza a bókot -, pedig az nehezebb szerszám ennél.
Fölemelte a töltõtollat, kezébe vette, s igen elcsodálkozott rajta, hogy összetintázta magát vele.
- Fene teremti, hiszön ez nem is plajbász, hanem kalamus. Maga valami írnokféle, ugye?
- Igen, olyanforma.
Most mutatkozott meg, milyen megértõ ember ez az Illés, mikor visszaadta a tollat, igen óvatosan fogván a két ujja közé azt a végit, amelyik nem harap.
- No, nem tösz az semmit, olyannak is csak muszáj valakinek lönni. Osztán nem is volna az az írnokság rossz mesterség, csak írni ne köllene, azt hiszöm.
Mivel magam is azt hiszem, indíttatva éreztem magamat szemébe megmondani Illésnek, hogy ritkán láttam még olyan okos embert, mint õ.
- Löhetségös - erõsített meg Illés a hitemben, és bement a tanyába, kihozott egy rossz subát, és alám gyûrte, hogy jobb ülés essen a gödör partján.
- Az asszonynak is amiatt történt halomása, hogy fölfázott a hideg földön.
- A feleséginek?
- Annak. Tüdõlötyögése származott belüle.
De nemcsak a föld fölött vigyázott rám Illés, hanem a föld alatt is. Mindig az õ kezébe kapaszkodtam, ha napvilágra ugrottam valamelyik mély sírból. Határozottan éreztem, hogy ez az ember engem megkedvelt. Hanem a mesterségemmel nem tudott megbarátkozni. Nem az írnoksággal, hanem a csontszedéssel. Hiába mutogattam neki a bronzfüggõket, meg a kengyelvasat, õ csak a földet markolászgatta, amit az ásó, lapát kihajigált a mélységekbõl. Ez kék agyag, vályognak való. Ez sárga agyag, tapasztóföldnek való. Isten ellen való vétek így fölforgatni a földet, összekeverni a rosszat a jóval, majd megemlegeti jövõ ilyenkorra a szomszéd is, hogy beleszabadította a múzeumot a birtokába.
- Meg ám - próbáltam okosítani -, mert ebben a megforgatott földben nagyobb dinnye terem, mint a másikban tök. Hiszen láthatja, hogy vigyázva húzzuk be az árkokat, mindenütt a rossz földet terítjük alulra. Nem teszek én kárt senkinek, csak hasznot.
- Nono - vonogatta a vállát -, hiszön a maga dolga. Mög a szomszédé.
Másnap nem tisztelt meg bennünket Illés, harmadnap átküldtem hozzá egy napszámost. Szeretnék vele beszélni, mert itt már készen vagyunk, az õ földjére kerül a sor.
Illés visszaüzent, hogy nem ér rá.
- Madzagot fûzött a bocskorába - mosolyodott el az emberem. - Az van abban, hogy nem akar jönni. Fahitû embör az nagyon.
Igaza is van neki, be kellett látnom. Nekem van kérnivalóm, nekem kell õt uralnom. Átmentem magam, s föltekintettem az árpavetést, amely az Illés birtokában tartózkodó õsöket takarja. Nem nagy darab föld, harminc lépés lehet a széle, hossza. A vetésért adok Illésnek tizenöt pengõ kárpótlást, noha a kára nem lesz több tíznél. Nem, még annyi se, hiszen a jövõ héten bevetheti újra. Eh, nagyon rongyos ember ez az Illés, adok neki húsz pengõt.
A tanya sarkánál megálltam egy percre. Ágasfákkal volt megtámogatva az összevissza repedezett fal: ahol kimállott belõle a vályog, kukoricaszárral betömve a lyuk, kihallatszott rajta a gyerekköhögés. Tíz pengõvel megint megemeltem a kártérítést. De kikötöm, hogy abból új falat kell verni.
Ahogy befordultam az udvarra, mérgesen nekem ugrott a puli. Már akár mint házfelügyelõ, akár mint a csontok amatõr felkaparója, aki haragszik a konkurrenciára.
- Csiba te! Az anyád! - kurjantott rá Illés, és hozzávágta a megreformált bocskort.
Kedvezõ auspiciumnak láttam, hogy a bocskor nem énhozzám vágódott. Baráti üdvözlettel közeledtem a ház urához, aki a padlás szájához támasztott létra fokán ült.
- ...sten!
- ...sten! - adta vissza a köszöntést Illés, de kissé kelletlenül, és nem emelkedett fel a trónusról.
- Kérdezze már, mért jöttem - kezdtem a diplomáciai tárgyalást a tradíciók stílusában. Azt hiszem, már Kusid is, az elsõ magyar nagykövet ezzel állított be Zalán király õ felségéhez. S õ is azt a feleletet kapta, amit én.
- Rosszacska már ez a maga tanyája, Illés. Meg kellene foltozni egy kis új vályoggal.
Illés meglepetve kapta föl a fejét, és csusszant egyet a létrafokon, mintha föl akarna kelni.
A tenyeremre tettem egy ötvenest, és odatartottam elé.
- Ehol-e, ebbül csak futja. Magának hoztam.
Illés visszaigazodott a létrán. Meg is kapaszkodott benne mind a két kezével a nagy kísértésre.
- Neköm? Mért adná azt maga neköm?
- Holnap beleállunk a maga földjibe. Abba a kis csücsökbe csak, amit mutatott. Elpusztítjuk az árpáját, hát azért.
- Nem ér az annyit, hírül se - csóválta Illés a fejét.
Most meg már én voltam meglepve. Meg is zavarodtam egy kicsit, hogy ilyen nagyszívû ember ez az Illés.
- Én jó szívvel adnám, nézze. Ráférne magára ez a kis segítség. Gondolom, ezen nem is veszünk össze, majd eligazítjuk ezt, ha meglátjuk, mi van a földjibe.
- Csakhogy azt nem láthassa mög - emelte föl Illés a fejét, és még csak nem is tüsszentett, pedig napba nézett.
- Nem?
- Nem ám. Nem engedöm csúffá tönni a földemet.
- Csak.
Ezt olyan hidegvérrel mondta, ami mindig velejár az indokolásnak ezzel a fajtájával. Nem tudom, indulatszó-e a ,,csak”, vagy határozószó, de a világ minden igéjében nincs annyi erõ, mint ebben.
Reménytelennek láttam minden küzdelmet, és teljes vereséggel hagytam ott a csatateret. A puli diadalcsaholással követett a határmezsgyéig.
A napszámosaimnak megmondtam, hogy kitelt az esztendejük. Káromkodva kérdezték, hogy nincs az ilyen fahitû ember ellen törvény?
Ezt a kérdést sokszor hallom, és érdekes, hogy mindig parasztoktól. Ilyenkor nyelni szoktam egyet, mielõtt felelnék. Mert most már van törvényünk, jó pár esztendeje, szentesítve is van, de ez olyan törvény, amit csak azért hoztak, hogy el lehessen tûnõdni rajta, mért hozták? Nyilván csak azért, hogy ilyen is legyen a háznál. Ásni éppen úgy nem lehet vele, mint a nyeletlen ásóval, aminek vasa nincs. Mert nincs hozzá végrehajtási utasítás. Érik a szalmában, mint a vadkörte.
De ezt nem mondhatom meg a magyarjaimnak, mert borzasztó csökkenti a tekintélyemet. Õk azt hiszik, hogy énmögöttem csakúgy ott áll a nagytekintetû államhatalom, mint a finánc mögött, vagy a végrehajtó mögött. Ha kitudódik rólam, hogy akkora hatalmam sincs, mint egy falusi bakternek, akkor kitelik minden becsületem.
Azért most is inkább nyeltem egyet, és azt mondtam:
- Persze hogy van törvény, s ha arra muszájít ez az oktalan ember, azt megemlegetheti. Majd a tavaszra, mikor az árpát levágja.
Illés alighanem meghallott valamit ebbõl a szóbeszédbõl, mert ahogy a hó eltakarodott a földekrõl, beállított hozzám. Nem talált otthon, de meghagyta, hogy nagyon szeretett volna velem beszélni. Azt is megüzente, hogy a törvény dolgában.
Észretért a fahitû - gondoltam magamban, ahogy húsvét elõtt kikocsiztam hozzá. A sár miatt hátulról kerültem a tanyába, amit még jobban megtépáztak a téli szelek. Illésen annyi változást találtam, hogy kissé vázlatosan volt öltözve, az õszi rongyokból egyet-mást lehányt magáról.
Le se szálltam a kocsiról, már kérdeztem is a törvényadta fölénnyel:
- No Illés, tán melegházban tartotta az árpáját, hogy már vágni akarja?
- Az árpát? - húzódott mosolygásra a kócos bajusza - elmúlt az már a múlt hétön. Kiszántottam, céklát töttem a helyibe.
De már erre csak leugrottam a kocsiról, és szaladtam a tanya elé. Megkeveredett ez az ember a télen?
Nem, nem szántotta ki mindenütt az õszi árpát. Csak a halottak csücskén éktelenkedett friss fekete folt a vetés szép zöld selyemkendõjében.
- Értem - mondtam szigorúan. - Azért vetett céklát abba a darab földbe, mert akkor késõ õszig nem juthat hozzá a múzeum.
- Akkor se, hallja - mondta Illés csöndesen. - Mert abba az órába mögint fölszántom árpának, ahogy a céklát kiszödöm belüle. Ez is törvény.
- Az én törvényöm. Hogy azt csinálok a földemmel, amit akarok. Ezt nem ronthati le a maga törvénye se.
- Dehogynem - adtam a hatalmasat. - Ha megtérítem a kárt, akkor magának semmi szava sincs.
- No jó - fogta marékra Illés a bajuszát, az igazat ismerõ lélek nyugalmával -, de hát mindön kár benne van törvényben?
- Benne.
- Hát akkor csináljunk szerzõdést. Írást.
- Maga megmondja, mennyire saccolja a kárát, azt én megfizetem, ha méltányosnak találom, és arrul maga írást ad nekem. Így gondolja, ugye?
- Nem, hanem maga ád neköm írást, akiben a ló is benne lögyön.
- Pedig én magyarán mondom. Maga fölásati a földet, ugye? No jó. Be is húzati. Az is jó. De azért a föld itt-ott csak mögsüpped, ahogy az essõ mögszalad rajta. Kigödrösödik.
- Hát aztán? Nem töri ki benne a nyakát.
- Én nem, hanem a lovam kitörheti a lábát.
- Neköm? Nincsen énneköm. De tögyük föl, hogy lössz. Azért köll énneköm az írás. Tíz esztendõre. Hogy ha addig akármikor kitörik a lovam lába, a múzeum köteles neköm másik lovat létesíteni.
Abból, hogy Illés kezdte hivatalos cifrázattal ellátni a szót, láttam, hogy nagyon komoly a dolog, s egész télen hányta-vetette õ azt magában.
- Nagyeszû ember maga, Illés - ültem vissza a kocsiba. - Hát aztán mirõl tudom én azt meg, hogy csakugyan a mi ásásunkban törte-e ki a lova a lábát, majd ha lesz lova? És ki áll azért jót, hogy a környék minden lova nem itt töri-e majd ki a lábát?
Illés följebb húzta a rongyos sipkát a homlokán. Hogy még jobban láthassam a nagy észt.
- Az már a maga dolga, kéröm szépen. Mög a törvényé.
- Hát igen, a törvény. Az majd igazságot tesz - kiáltottam vissza, ahogy kigurultunk a tanyából.
Nem fenyegetésképp mondtam, csak a vereséget lepleztem vele. Azt is csak egy hétig. Akkorra meggondoltam a dolgot. Nem lehet azokat a sírokat otthagyni egy fahitû ember csökönyössége miatt. Aztán meg ha harminc év óta egy ló se törte ki énmiattam a lábát, most is vállalhatom a felelõsséget. Üsse part, megkötöm azt a szerzõdést, már csak kuriozitásból is.
Kiküldtem a Jánosomat mint követet és megbízott minisztert a legrongyosabb nagyhatalomhoz, kösse meg vele a szerzõdést. Aztán éjszakázzon meg nála, reggelre kint leszek én is, s kiszabadítjuk az õsöket.
De Jánosom még aznap visszaérkezett. Letett elém egy ezüsttel kivert kengyeldarabot. Az elsõt, amit életemben láttam.
- Tessék, ez maradt az egészbõl. A paraszt kikubikozta azt a csücsköt, azt mondja, nyolc sírt talált benne, mindenféle encsömbencsömökkel, de elkeverödtek a sárba, illetve a vályogba, mert azt vert az agyagból, azt mondja, rájuk szakadt volna az a rossz tanya, hát mögagyusztálta egy kicsit. Pedig ez alighanem valami király löhetött, ez az ezüstkengyelös.
Shakespeare jutott eszembe: „Fejedelmi Cézár, ha föld röge lett, lyukat töm, hogy kizárja a szelet.” Hiszen az is szép foglalkozás egy néhai fejedelemtõl, ha a kis Vecsernyéseket betakarja a szél elül. Lehet, hogy egész életében nem tett annyi jót, mint most vályog korában.
János pótjelentést adott le az ajtóból:
- Különben tisztölteti az igazgató urat az Illés. Valami olyasfélét is mondott, ugyan nem nagyon értöttem, hogy û most már mögtötte a törvényt.
De én értettem, s most már úgy láttam magam elõtt fahitû Illést, mint illusztrációt Kozma Andornak gyerekkoromban megtanult verséhez: „de saját jussából nem ad egy arasztot, - szeretem a büszke, jó magyar parasztot.”