Csöndes kis hírek

A nyári-útban keressük az õsöket, akikrõl úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.

- Bögre-e vagy koponya? - tapogattam a tarisznya gömbölyödését.

- Ez csak a bögréje - csomózgatta ki a jóember a tarisznyamadzagot -, az öreg tata bent maradt a kanális partjában.

Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.

- Hát ezt hun gölöncsér szerkesztette, fiam - fogtam rá a kefét a kincsre.

Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.

- Nem tösz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csakúgy ésszel élt az, mint mink.

- Mibõl gondolja, Antal?

- Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.

El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.

- Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?

Antal szusszantott egyet-kettõt, s kénytelen volt megcsóválni a fejét.

- Most már nem érzök rajta semmit, hallja. De tudja-e, miért?

- Mondja, no.

- Mert mind kiszagolgatták belûle a népek a jó szagot.

- Melyik népek?

- Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el ûket tüle, mert mostanában nemigen dúskálódnak ilyen szép szagban.

- No, majd ha a többit is kiszedjük a földbõl.

- De nem löhet ám. Mondom, volt ezöknek az eleinknek magukhoz való eszük.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem löhet fölbontani, mert az államé.

- Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal.

Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.

- Szokás-mondás, hogy ökörben ne keress ikrát.

Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal elsõ szóra megadta az engedélyt. Sõt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel, és ne gáncsoljon el mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos elõzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem név szerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belõle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképûséget?

Elég az hozzá, hogy keressük az õsöket a felbontott útban, de az õsök most jobban kerestetik magukat, mint ezelõtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetõbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.

No, majd meglátjuk. Még a holtak elõkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelõdni az élõkön.

„A válogatós ember.” Valamikor, kutyúrégész koromban a napszámosaim munkaidejébõl körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra. A háború óta cigaretlizik a szegény ember, s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az idõveszteséget. Ugyan, most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak - akárcsak a múzeum.

Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörûségekrõl. Az egyiknek van egy tajtékszipkája, s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belõle. Ajánlgatja a másiknak.

- Egy zsák krumpliért neköd adom. Pedig ló van rajta kifaragva, mégpedig fias ló.

Megszólal a harmadik:

- Már akkor inkább az enyimet vödd mög, testvér, mert azt érdemösebb nézögetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.

- A ló többet ér, sógor! - erõsködik az elsõ.

- Majd csak hatvan felé - kacsint a második. - Amikorára mögvakul.

- Kicsoda?

- Hát a sógor.

Ebbõl nagy nevetés lesz, s mivel a csõsz éppen akkorra érkezik oda, õ is kiveszi a részét a közörömbõl, s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.

- Azt nem mondjuk mög kendnek, mert kend nagyon válogatós embör -, incselkednek vele.

Megkérdezem, miben válogat?

- Hát a dohányban.

- Maga még pipás ember?

- Én még az - mondja némi kényességgel, és ki is szabadítja a belsõ zsebbõl a mocskos kis makrapipát.

- Pipás, de nem dohányos - szól ki a gödörbõl valamelyik helyreigazító.

- Hát akkor hogy válogat a dohányban?

- Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol feketenadálylevelet, de egyikben se tud mögállapodni.

- Most már igön - mondja a csõsz komolyan, s nagy erõlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.

S mikor már túl van a nehezén, és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:

- Ezt már passzió szívni, mert ez fán termött. Meggyfalevél.

„A tekintélyi elv érvényesítése.” Lelõhelyvadászaton vagyok a harmadik dûlõben. Valami kopár halmot láttam messzirõl, afelé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul, és elállja az utat.

- Ez tilos út, hé - néz sunyin, és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késõ volna ütõfát keresnem. De hát ember, s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.

- Látta, hogy legeltem, jóember?

Eltátja a száját, és pislant egyet-kettõt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból, és megcsöndesedve mondja:

- Aztat nem állítottam.

- No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?

- Nem - csóválja a fejét -, nem az enyim. Nincsetlen vagyok én.

- Maga a csõsz?

- Nem, nem én vagyok.

- Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?

- Én? - mondja fölemelt fejjel és szigorúan. - Én a csõsznek a körösztapja vagyok.

Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, miért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csõsz keresztapja elõtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.

„Pártfogói jog.” Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem õk kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?

Nem, nemigen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprõválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükbõl az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az õ sárgunyhójuknak is, de mi közük õnekik az országházához?

- Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?

- Hát akit az urak akarnak - vonnak vállat.

Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengõt mindig szétosztogatott, ha lent járt, s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.

- Igaz, hogy itten se mindönki tudja az û nevit - mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. - Az én édösapám se tudja még máig se, pedig û rászavalt.

- Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?

- Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölmönt szavazatot tönni, és mögkérdözték tûle, hogy „hát maga, öregem, kire szavaz?” „Hát csak a legjobb embörre írják be”, azt mondta az atyus, osztán el is tanálta, hogy kire köll a szavazatot tönni, mert azt mondták neki, hogy „maga, öreg, derék ember”, s még szivart is adtak neki.

Egy hosszú, köhögõs ember, aki félkönyökre dõlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.

- No, neköm nem adtak - szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. - Neköm azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.

- Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be - mondta a Tündér Ilonás szipkájú.

- Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.

- Egy fene az - ásított valamelyik. - Úgyis csak osztraka az mind.

A köhögõs nem hagyta magát.

- Nem úgy van az. Éntûlem is azért vötték el a pártfogói jogot, mert félnek tûle, hogy az igazságnak fogom pártját.

Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagyurai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezer esztendõs megaláztatásnak? Hogy ezek a hallja-kendek, ezek a fûszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetõk, és õk a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!

Egyelõre azonban nem kell félni tõle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögõs pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fûben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcraborított kalap alól, és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.

„Posta jön.” Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom õket, és visszavonulóban vagyok összes termeimbe - van nekem pipacs-szobám is az árokban meg somkórótermem is meg iszalag-szalonom is, mégpedig kékvirágú vad klematiszokból -, utánam szól az egyik magyarom:

- De sok ellensége löhet az igazgató úrnak!

- Hát amennyi rendes embernek illik - szólok vissza -, hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nõni anélkül, hogy féreg ne rágta volna?

Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik, s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:

- Ugye, mirõl gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?

- Hát az a kögyetlen sok levél, mondok, az nem jelönthet jót.

- Maga nem szokott levelet kapni?

- Nem, hála Istennek, én nem kaptam, miúta a háborúbul visszakerültem.

Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendõben kilenc még nem kapott levelet. Kettõ kapott, de abban se volt köszönet - ügyvéd küldte mind a kettõnek.