FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

Tót Antal körtéi

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egy testvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal lett volna a becsületes neve. De a fiatalabbat csak fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak ismerte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanári madarának is szemenként olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegényember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:

- Sebaj, barátom, neked is van, míg nekem ád az Isten!

Soha attól hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tõle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel.

- Sebaj, atyámfia, megtámasztalak én addig, míg a magad lábán bírsz állni!

De hét határban nem is beszéltek az emberek Sebaj Tót Antalról, csak kalaplevéve. Egyszer a Fütyû cigány azzal állított be hozzá, hogy nem kerülközne-e az õ számára valami viseltes kalap a padláson.

- Minek az neked, te Fütyû? - mosolyodott el Antal úr - hiszen nem tûri a te bozontod a kalapot.

- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyû, - Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert már hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.

- Sebaj, Fütyû - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyût, hogy grófnak elmehetett volna.

- Nagy baj lesz még abból a sok sebajból - csóválta meg kevély fejét Fukar Tót Gáspár, mikor az effajta hírek a fülébe jutottak.

S az lett abból csakugyan, hogy Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.

- Sebaj no - vigasztalta magát -, van a Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy nyilván meg se tudná olvasni.

Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte az aranyat, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ád, inkább azt mondta, ád, amennyi kell, de nem adja ingyen.

- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi réted - szegezte a testvérére a hideg nézésû szemét.

- Sebaj no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már fúratta a szegények kútját.

Iskolát, kórházat, templomot építtetett, s lassanként mindenét elsebajozta a jó szívével. Föld, erdõ, szõlõ minden a Fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.

- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.

S úgy kell lenni, hogy a jó Isten maga is rámosolygott a Sebaj Tót Antal körtefájára, mert azt még a legínségesebb esztendõben is mind lehúzta a pirosképû csengettyûkörte. Vándorló, gyermek, kolduska azalól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólongatott a nevetõ körtékkel:

- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyermekeknek hagyom örökségbe.

S végig-végig simogatta a tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:

- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!

S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor az özvegy asztalosné állt alája nagy jajszóval:

- Nagy bajban vagyok, lelkem tekintetes úr. Elvitte a tehénkémet zálogba a Gáspár tekintetes úr. Segítsen rajtam, lelkem tekintetes úr!

- Sebaj, lelkem - szalajtotta ki a száján Antal úr, de aztán megzavarodva nézett körül. Hogy segítsen az istenadta asszonyán, mikor egyebe sincs már az egy körtefájánál. S azt is elhagyta már a szegényeinek!

- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öregúr szeme, aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.

- Magam is szegény vagyok!

- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?

Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Anélkül is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsõdíti a fája alá.

- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr. - Visszaadod az asztalosné tehénkéjét, s tied a körtefa.

- Nem bánom, de õszre kivágatom - mondta mogorván az öccse.

- Sebaj - mosolygott szelíden Antal úr -, de van egy kikötésem. Ha elõbb találnék meghalni, temessetek el velem a koporsómban egy kosárka körtét. Legalább ennyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.

- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után, aki olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott. Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki, s úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak is minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig szellõ se rezdült.

Isten tudja, mit beszélgettek, mit se: az bizonyos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt. De szép szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor a koporsójában odatették az oldalához a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:

- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!

S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vágta ki vele az emberek szívébõl. Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s az Isten kertjében ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír fölött kicsiny körtefaerdõ zúgatja lombjait, s mikor gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy futkározó gyermek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidoran suhan át a szellõ a fák koronáján:

- Ugye, hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?