A vadkacsák

A kis árendás tanyáról, ahová nyaranta ki szoktunk bujdosni egy-két hétre, sohase térünk meg üres kézzel. Régebben malackát hoztunk haza, a háború óta inkább csak disznócskát, mármint hogy sündisznócskát, s olykor reumácskát is hoztunk magunkkal, és körülbelül ez szokott a legtovább tartani a tanyai szerzemények között.

Az idén úgy volt, hogy vadkacsát hozunk, de aztán csak Matykót hoztuk, ámbár igazság szerint õ hozott minket, mint igen célszerû igazgatója a Mák ángyó öreg, de beteg lovainak.

A vadkacsát úgy negyednapos korában szedtük a Szék-tó szittyósaiban, és a Mák ángyó keze alá adtuk nevelõbe. Összeszokik a többivel, gondoltuk, ha bekerülünk a városba, õ lesz a tyúkketrecünk dísze.

A Matykóért nem kellett messze menni, azt itt találtuk helyben, az eperfák alatt. De Mák ángyó még elõbb találta, tíz esztendõvel ezelõtt, a tanyájához harmadik dûlõben, sokgyerekes Sahin Tót Sándoréknál.

Mák ángyó éppen arra járt - paprikával, zöldséggel, mivel kofálkodik az ángyó, csirkét is lehet tõle venni, mink is tõle vettük, s nekünk öt ezressel mindig drágábban adta, mint másnak, mert minket szeret.

- Lelköm, nincs több ilyen finom úri nép ebbe a tartományba, mint maguk, és aztat is csak ügyelömbe vöszöm, hogy olyan régön itt zsöllérködnek a tanyámon. Lám, mikor elõször tötték tisztöletjüket, akkor még olyan fekete volt a tekintetös úr, mint a Bogár, most mög mán olyan szép fehér, mint a Szürke.

Szóval Mák ángyó tíz esztendõvel ezelõtt éppen akkor járt a Lószaggató-dûlõben, mikor sokgyerekes Sahinné kint ült a tapasztóföldön, és étette a tizenegy hetes gyereket. Étette, igenis, mégpedig bablevessel, hideggel, déli maradékkal. Ebben a tartományban ez helyettesíti a tápiókát meg a szágót, s igen okszerû táplálék lehet, mert aki bele nem hal, abból vasgyúró nevelõdik.

- Hányadik is mán a gyerök, Etal? - kérdezte Mák ángyó.

- A kilencedik - mondja Etal, keserûség és büszkeség nélkül, olyan magától értetõdõ természetességgel, mint ahogy azt mondta volna, hogy hányadik bokor kukoricát kapálja már.

- Na jó - biccentett ángyó. - Oszt mikor választasz?

- Huszonkét hetes korában.

- Mán?

- Ezt muszáj, mert olyan nagybélû, hogy az Isten se gyõzné szoptatni.

- Hát akkor majd híradással légy, Etal - szedte föl a motyóját Mák ángyó. - Fölfogadom a gyerököt örökbe. Nektök adott az Isten öleget, neköm egyet se.

Az abrosz két csücskit, amibe a portéka kötve volt, nagyon megszorította a nyakán ángyó. Nagy szívfájdalmát mindenki úgy fejezi ki, ahogy tudja. Etal nem késett a vigasztalással:

- Mán hogyne adott volna - igazgatta bele az ujjával a fakanálból kicsúszott babszemet a gyerek szájacskájába. - Hát az Illés?

- Nene hé, hát nem tudod, hogy az is csak fogadott gyerököm neköm? Mert csak mégse löhet az, hogy olyan se lögyön az embör körül, aki édösanyámnak szólíjja.

Ezzel elkattyogott Mák ángyó, aki ugyan nincs beleszervezve semmiféle patronázsba, de azért így kultiválta a gyermekvédelmet kint a pusztaszélben, már húsz esztendõvel ezelõtt is. Mert akkor vette pártfogásba Illést, „az elsõ gyerököt”, aki most már szép, ifjú legény, cigarétlit szíj vasárnap délután, és a bicskát is beleteszi a zsebébe, mikor elmén a dugott-bálba. És õ lesz az, aki meggyújtja majd a szentelt gyertyát, mikor Mák ángyó öreg lelkéért csöndítik meg a lélekválság harangját.

- Hiszön itt volna még a Matyi is, de mán avval nem gyüttünk olyan jóra, tekintetös úr! - Ezt csak súgva mondja Mák ángyó, mert nem akar szívfájdalmat okozni a fiúnak, aki éppen mellettem pányvázza ki a Szürkét a tarlóra. (Ez a Szürke, aki olyan szép fehér, mint én vagyok.)

- Szófogadatlan, meg csapda a gyerek, ugye? - sugdosódok én is.

- Nem az, tudja, hanem nehéz fogalmú a pásztorkodáshoz, oszt azért nem szívelheti se az apja, se a bátyja.

Csakugyan vettem észre magam is, hogy az öreg Máknak mindig szúrja a szemét Matykó. Szerencsére õrá nem sok van bízva a házban. Mák ángyó az impérium, nemhiába õ körömködte össze az egész vagyonkát. Mindazáltal Mák gazda is megjátssza olykor magát, különösen ha ángyó bent piacozik a városban, s ilyenkor a legnagyobb vakmerõséggel fog bele önálló vállalkozásokba.

Például a múltkor is, ahogy heverek a tanya végiben, és nézem a fecskék földet szántó repkedését, odajön az öreg Mák egy piszkafával, és elkezdi vele kurgatni az Isten madárkáit.

- Hiss te, hiss te! Az anyátokat!

Nem illik a gazda dolgába beleszólni, hát csak szó nélkül lesem, mi lesz ebbõl. Biztos, hogy valami ornitológiai kuriozitás.

A magyar Brehmet azonban szemmel láthatóan bosszantotta, hogy kísérletei hidegen hagynak. Addig lesett rám a szeme sarkával, míg utoljára a lábamba akadt, és hasra vágódott. El is tüsszentette magát, mert ahogy föltápászkodott, napba nézett. Erre aztán mégiscsak megszólaltam, mert ilyenkor megint ezt kívánja az illendõség.

- Adj Isten egészségére, Mák bácsi! Mondja már no, hadd tanuljak, mit hadakozik a fecskékkel?

- Hát nézze, régi szokás-mondás, hogy ha a föcskék lent röpködnek, esõ lössz. De mondok, ölég vót mán az esõbül, mögriasztgatom üket, röpködjenek mán odafönt.

Hát nem ornitológia, hanem meteorológia. No, az is szép tudomány. De hát nem szeretek senkit se a hitébõl kiverni. Csak bólintok csöndesen, hadd örüljön neki Mák bácsi, hogy én is belátom, milyen nagyeszû ember õ.

A Matykó gyerek azonban, aki tavaly kijárta már a negyedik osztályt a tanyai iskolában, s azóta procul negotiis legelteti a birkát, éppen sarjút vág a tanya mögött. Kis lelkében az apja kísérlete életre galvanizálja az eltemetett tudományt.

- Édösapám! - szólal meg bátortalanul.

- No? ! - mordul rá az öreg keményen.

- Nem ér az semmit, akárhogy hajkurászi kend a föcskéket. Nem abbul lössz az esõ, hogy ûk alacsonyan röpködnek. Az csak azért van, mert a vízpára lenyomi a bogarat, akit a föcske kerget.

- Hát osztán, te! - csikorítja össze a fogát mérgesen Mák apó, mint egy lecsökkentett akadémikus. - Mit aggatódzol mindég az apádba, he? Megállj, majd mögagyallak a nagy okosságodért, csak kigyere a sömlyékbül!

Persze egy ujjal se ér hozzá, mert testi fenyítéket csak Mák ángyó gyakorolhat a házban (hanem az aztán mindenki fölött), de a szemével állandóan döfködi a bicskát a gyerekbe.

Hát jó, ezt megértem, a kultúrgõgön nagyon fel lehet dühödni. De az Illés gyereket jó darabig nem értettem meg, mit káinkodik mindig a boldogtalan kis Ábelre.

Féltékeny a fogadott öccsére, városi ember létemre természetesen ez volt az elsõ gondolatom. Az is természetes, hogy a városi ember rossz nyomon járt.

Egyszer hallom, ahogy nagy szívbéli keserûséggel hujjog ki Matykóra a legény az ereszet alul:

- Te, francia költõ, te, az erre-arráját annak a külûfülednek, mán mögint a kukoricába eresztötted a tehenet! Te költõ, teee!

Írásban vissza nem adható az a dühös megvetés és keserû gúny, amit Illés a költõ szóba beleöntött. Csak az fogható ehhez, mikor az országházban egyik nagy politikus urazza a másikat.

- Illés fiam - léptem közbe némi sértõdéssel -, mi baja magának a költõkkel? (Hogy miért különösen a francia költõkkel, azt meg sem próbáltam kideríteni. Jobb, ha az ilyesmi titok marad, azért akkor az ember adandó alkalommal hivatkozhatik rá, hogy íme, mennyire megveti az egészséges magyar lélek a francia dekadenciát.)

A legény vállat vont, és megpattintotta a gyereket a lóhajtóostorral.

- Hát nézze, ez a kórságos mindig azt képzeli magárul, hogy neki is bûrnadrágot szabtak.

Úgy látszik, Illés azt hiszi, hogy a költõknek bõrnadrág a különös ismertetõje, és rossznéven veszi Matykótól, hogy neki is ilyen aspirációi vannak. Az általános rosszalláshoz aztán Mák ángyó szolgáltatta a konkrétumokat. Azt vétkelli a legény a fogadott öccsében, hogy még egy esztendõ múltán se akarja elfelejteni az iskolát. Minden vasárnap délután iskolát játszik a tökéletlen a kukoricaföld széliben. Õ a tanító, a pipacsok a gyerekek, a napraforgó a tanfelügyelõ. (Van humor a gyerekben.) Aztán meg olvasgatva õrzi a tehenet. Minden papírdarabot fölszedeget, amit én elhajigálok. Vetélt verseket megmentegett a gonosztevõ, a hieroglífáim fölé aeroplánokat rajzolt az iromba ácsplajbásszal. (Ezzel jóvá is tette a bûnét.)

- No - mondom -, hát azért is mentsük meg a költõ-becsületet.

Megnéztem a gyerek tavalyi kiskönyvét: csupa egyes. Kivallattam magam is, s még sokáig valami furcsa meghatottsággal gondolok erre az alkonyatra. Kolompok csengenek messzirõl, valahol búg a cséplõgép, az ereszet alatt imádkoznak a fecskék, füst legelget a nádtetõn, bazsalikomszag vegyül a krumplis tarhonyáéhoz, és egy tatárfejû, szutykos kis kölyök magyarázza nekem a francia forradalmat, deákos tanultsággal és paraszti ésszel...

- Hallod-e, fiam - mondom este a feleségemnek -, ezzel a gyerekkel valamit csinálni kell. Ha már kompromittáltuk, a konzekvenciákat is le kell vonnunk. Itt nem hagyhatjuk, mert akkor halálos holtáig Francia Költõ Mátyás lesz a neve. Bevisszük a városba, õ is megfér ott, ahol mink.

Az asszony egy kicsit meghökkent. A házbért is most emelik, az ebédlõt is újítani kell, se fánk, se szenünk télire...

- Vállalok én mindent, csak egyet nem: az atyai szigort. Ahhoz én a magam gyerekinél se értettem, de azt hiszem, te vállalhatod, van benne elég gyakorlatod. Legföljebb majd nekem kevesebbet juttatsz belõle.

Így aztán megegyeztünk. Hanem ahogy szedelõdzködünk hazafelé, és rakják föl a kocsira a cellecullánkat, elejbem áll a francia költõ, és mondja ijedten:

- Tekintetös úr, baj van.

- No?

- Möglépött a kacsa az éjjel.

- Melyik, te?

- Akit mögszelídítöttünk. Visszamönt vadnak a többihöz. Ilyen annak a természetje.

Elkomolyodok egy kicsit, és a francia költõ azt hiszi, az elszökött vadkacsát sajnálom. Pedig õrajta tûnõdöm, meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nõtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát már a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.