Zuginé egykéje

Az orvos elõszobájában - ezt minden mûvelt ember tudja régi szép fametszetekbõl és régi szép humoreszkekbõl - igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedõk és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különbözõ stúdiumokat. Található rajta fürdõalmanach a kilencvenes évekbõl, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekbõl. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelezõ, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegendékért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgysem futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az õsi erényektõl. Se fürdõprospektus, se Fliegende nincs a váró-szobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykérõl. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bûne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstõl. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Elõször a végét nézem meg a cikknek.

A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövõ magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Errõl nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettõ. Hogy mit kellene vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

- Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselõ öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedõk, öröm õket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szõnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálgatják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belsõ szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

- Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltûnõ röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

- Kérdözze mán no, mért töreködtünk be magához, tekintetös úr?

- Majd megmondják kendtek.

- Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

- Szóval, beteg a Piros?

- Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyûglõdi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élõ ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

- Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendõ rojtját, és most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

- De a derekát is fájdíjja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

- Hát fekszik?

- Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesött a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

- Valami kenõcsfélit is írjon neki a porhoz - vágott közbe. - Ölég lössz ez erre a bajra.

- Nem lehet azt így látatlanba - csóválta meg a fejét a doktor. - Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövõ héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már õ a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

- Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön fél esztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már mirõl gyógyítsa õ a Pirost, akkor az úgynevezett célszörû szögény embör kimondta kereken:

- Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyû ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István, nem ismerne rá többé a parasztjaira, orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztõl fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erõsíti az ihletét.)

- Mentül drágább, annál foganatosabb - most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit õk rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze mög õket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseirõl, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az elõszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

- Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy õ még hátra van.

Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendõsnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványat. Mi ehette le az izmokat ezekrõl a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebbõl a viasz-arcból? Tüdõvész? Az orvos ingyen oltást ád neki minden harmadik nap.

- No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szívenszúrt malac.

- Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém - mondja engesztelõen Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertõl ragadós kezébõl.

- Csö-önd, te bórembukk! - mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben, és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségbõl, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bõg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belõle, és belefújok:

- Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tuttutt-tú! A bórembukk rám mered a szemével, szájával, és azt mondja:

- Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerzõdésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

- Hogy hívnak? - kérdezem.

- Majika.

Ha azt mondta volna, hogy õ egy ismeretlen bombavetõ, az nem lepett volna meg így.

- Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erõs kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából - a nõkön már bórembukk korukban se lehet eligazodni, õhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

- Van-e már háromesztendõs a kislánya, Zuginé?

- Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

- Étkes, ugye?

- Az, a nagybélû, a jó Isten se gyõzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis õ felel:

- Majika sopik - gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

- Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit - emeli föl intõleg a mutatóujját Zuginé, a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

- De Zuginé - kapom meg a csontvázasszony vállát -, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítõ madonna-mosoly eltûnik. Nem Meduzaarc ez, amelyik szembefordul velem - a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

- Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tõlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktõl, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitûnõ Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétõl, hogy katolikus-e vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

- Ha megírnám - mondom az orvosnak -, azt hinnék, én találtam ki.

- Ó, dehogy - törli meg az orvos a szemüvegét -, nagyon gyakori eset ez mostanában.