Történet az egyik csalóról

Azért mondom, hogy az egyikrõl, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor az Isten elparancsolja az égrõl a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítõket, a ködöket, szeleket, havakat. Mért ne hozakodnék elõ ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó Isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égrõl, hogy addig, míg a rémítõknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket?

Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják - Törõcsik Palkónak. Lehet hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törõcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bûnén, úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.

Palkó abban az idõben valamelyik újságosbolt fityfirittye volt, aki a mi utcánkban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklõdõ nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért kapott három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erõs támadást intéztem a nagytõke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytõke a bódéban újságot árult, és a bódé elõtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt.

- Ugyan kérem - legyintett mérgesen, -, csak nem kívánja tõlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendõs kölyköt? Mikor én ötesztendõs voltam, örültem, ha a gazdám hajába fõtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.

Ezt a fölmagzott és kimûvelt ember kettõs gõgjével mondta a nagytõke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytõkét. Ötszáz korona árú gesztenyét vettem tõle egyszerre - mert az még a koronás világban volt -, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen?

Jólelkû elnézéssel válaszolt.

- Ölég fürge a gyerök, úgy mögszaladja az emeletöket is, mint a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek.

Isten bocsássa bûnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítõ hivatást teljesít az emberi társadalomban.

Másnap reggel magam mentem ki az elõszobába, mikor megnyikkant a csengõ, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkéllett valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétõl a lába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni.

- Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli?

- A bûröm - mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!

- Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedõ hólében?

- Csakis - hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül.

Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipõ a háznál?

- Rossz mindig akad - mosolygott egy kicsit mélán házam úrnõje, lepillantván a tulajdon cipõjére.

- Ide komolyabb cipõ kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „csissz-csossz”, hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp”.

Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendõkkel megbélelve nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp, kopp”, keményen és önérzetesen koppantak a cipõk a kõlépcsõkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.

Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz, mikor a fityfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipõje van. Ez pedig térdtõl lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bõribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot õ se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipõ, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni.

- És ma?

Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Õ bizony nem szokta nézegetni azt a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelõtt õ is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy esõ járt ott, ahol õ született, de öt év nagy idõ, s Mári már olyan fönt hordja az orrát, mintha õ hajtaná a Göncöl szekerét.

Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipõje talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.

- Hol a cipõ, Palkó?

- A Lajcsi lábán - rebbent egyet a szeme.

- Ki az a Lajcsi?

- A bátyám.

- Elvette tõled?

- Nem. Odaadtam neki.

- Mért adtad oda?

- Neki jobban köll.

- Miért kell jobban?

- Az û lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyim.

No ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnõjének cipõje került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberizinknek, én megráztam a vállát.

- Palkó, ha én még egyszer cipõ nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e?

Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipõ. Rajta volt, mégpedig szép ünneplõsre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld.

- Fázol-e, Palkó?

- Nem fázok én.

- Hát az angyal járt-e felétek?

- Nem járt az - vigyorodott el -, de azért neköm van. Kaptam a Mitetszik bótos úrtól.

Egy kis csokoládéangyalt húzott elõ az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmállott a meleg bõrön, s több ragadt belõle Palkónak a hasára, mint az ujjaira.

- No ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed?

Volt, hála Istennek, volt, belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán.

- No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még?

Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépû, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel.

- No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.

Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsz nyuszinak, vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is.

Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet õ már vissza.

- Miért te?

- Csak.

Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak”, az majd olyan, mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.

- Hát akkor eredj a dolgodra - nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelõdni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat?

Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól kivágódott. Mégpedig cipõ nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtõl sütõs aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielõtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kézivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra.

- Palkó, hová lett a cipõd?

- Levetöttem.

- Minek vetetted le? Hol vetetted le?

- Ott a - mutatott át a kapunkra. - Imre mög fölhúzta.

- Ki az az Imre?

- A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a harangozó mögmondta neki, hogy meztéláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.

Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten õ szent felsége elé.

- Hány bátyád van neked, kis Törõcsik?

- Csak négy. De húgom is van kettõ.

Bizony, annyi lábat nem gyõztünk meg a magunk rossz cipõivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be elõttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipõje mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk.