Harmadikon

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én azért szoktam harmadik osztályon utazni, mert a sportnak ezt a nemét fölöttébb kedvelem. Azért utazom harmadik osztályon, mert én vidéki író vagyok és vidéki múzeumigazgató, azoknak pedig ez a klasszis dukál. Egészen más volna, ha például a toronygombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfõnökhelyettese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társadalmi egylet alelölülõjével. Akkor nekem elsõosztályú szabadjegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának elõttem haptákot, hanem az állomásfõnökök is, mikor a fönntartott szakaszomat megmutatnák. Azonban az a jó asszony, aki keresztelésemkor képviseletemben mondott ellene az ördögnek és minden incselkedéseinek, már harminc esztendeje meghalt. S noha kvalifikált kijáró lett volna, mert se írni, se olvasni nem tudott, mégse tehetett volna értem semmit, mert nem mívelek szakirodalmat.

Így aztán nemcsak szabadjegy-képes nem vagyok, hanem még annyi vasúti kedvezményem sincs, amennyi minden tisztviselõtársamnak kijár, úgy tudom, az útkaparónak is meg a hóhér-segédnek is. No igen, mert a hóhérsegéd szorosan végzi a dolgát, ezért úgynevezett szorosan vett közigazgatási tisztviselõ. Ellenben mivel negyven évvel ezelõtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgynevezett kultúra csak magánvállalata a városnak, az efféle pántlikamérések hivatalnokai máig is nem szorosan vett közigazgatási tisztviselõk, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vármegyei útkaparók érdemeseknek találtatnak.

Pár esztendõvel ezelõtt azonban, mikor divatba jött a „kultúrfölény”, Rubinek Gyula, mint kereskedelmi miniszter, kicsit megbolygatta az õsi tradíciót. Kiterjesztette a vasúti kedvezményt - mindazokra a hajdúkra, akik addig nem voltak benne. Attól kezdve aztán az én szolgáim is kijártak Szatymazra bort kóstolni minden héten kutyástul, macskástul, és szívbõl sajnálták az igazgató urat, aki nem hajdúi minõségben kaparja a kultúra útját.

Engem nem hívnak bort kóstolni sehova se, mert nemigen élek vele, hanem akkoriban valami díszülésre hívott a Petõfi Társaság, emlékbeszédet, vagy mit kellett tartanom. Megírtam, hogy ez a tisztesség nekem félhavi fizetésembe kerül, s mivel a feleségem nem akar belemenni abba a rekompenzációba, hogy majd az utódomnak is félhavi fizetésébe kerül az én felmagasztalásom, hát eszeljenek ki valamit. Azt eszeltek ki, hogy hivatalosan kértek a számomra egy egy utazásra szóló szabadjegyet. A kereskedelmi miniszter gyorsan intézkedett, értesítvén a Petõfi Társaságot, hogy a kérés teljesítésével az államháztartás budget-jét megrendíteni nem lehet. A különben igen szép stílusú aktát nyílt ülésen olvasta fel Szávay Gyula bátyám, a közönség élénk érzelemnyilvánításai közt. Hiába, a szép stílus mindig megkapja az embereket.

Nekem akkor majd leégett az arcomról a bõr, hogy olyan sok ember elõtt ért ez a tisztesség, azóta azonban látom, hogy az Isten valóban a legnagyobb rosszat is jóra tudja változtatni. Mert az a sok ember, aki ott volt, mind tanúságot tehet róla, hogy amennyiben némileg megrendült azóta a magyar állam budget-je, nem énmiattam rendült meg.

Hanem azért én nem haragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelemnek, de mindig sajnálom az olyan szegény köszönõket, akiknek nem köszön vissza senki.) Mért is haragudnám? Hátha az állambölcsesség arra gondol, hogy Kant Immanuel azért lett olyan okos ember, mert negyven esztendeig nem mozdult ki Königsbergából, és mibelõlünk is Kant Immánueleket akar nevelni? Csak azt nem tudom, hogy mit csinál aztán majd ez a kis ország annyi öreg bölccsel. Mert vagyunk vagy kilencen ilyen budget-rengetõ vidéki múzeum-chefek.

Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan könnyen menne. De hát elõször mindenféle udvarias vasutasok figyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyekszem, akkor már nem igazít útba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, amely aztán nem akar becsukódni. Szemnek, orrnak kicsit szokni kell a nem színtelenül, se nem szagtalanul kavargó füstóceánhoz. Kofák, napszámosok, nincstelen kisparasztok szirtellenek ki belõle. Csupa olyan nemzetfönntartó elem, aki nem tudja, hogy õ az. (Aki kisgazdának hívja magát, az leginkább a másodikat kultiválja, ha már vonatra szorul.)

Ahogy belépek, csakugyan egyszerre megmerevednek, mint a szirtek. Csak a lábukat vetik széjjelebb, hogy kevesebb legyen a hely.

De hát nekem eszemben sincs leülni. Tudom, hiszen hallom, olvasom eleget, hogy én nem vagyok nemzetfönntartó elem, ennélfogva ahhoz képest is viselem magamat. Nekivetem a hátam az ajtónak, amely rosszul záródik, és fölfogom a hideget, amely beszivárkodik rajta. Ezt ugyan még nem javallta nekem egyik orvosom se, de legalább ezzel tagadhatatlan szolgálatot teszek a nemzetnek.

Egy kicsit várják, hogy mi lesz, de mikor látják, hogy nem lehetek valami zenebona ember, nem törõdik velem senki. Az elsõ, aki megszólal, egy tömpe orrú kofa. Azt mondja:

- Hát csak nem akar nyár lönni.

Ez olyan észrevétel, aminek a helyességét nem lehet kétségbevonni. Egy ködmönös öreg azzal járul hozzá az elõtte szóló véleményéhez, hogy bizony foga van az idõnek.

- Kilenc fog vót máma - mondja egy báránybõrsipkás tatár kán. - Hallottam, ahogy az alorvos jelöntötte a fölorvosnak az ispitában.

Kórházjárt embertõl mégiscsak illendõ megkérdezni, hogy mi keresete volt ott.

- Tán heptikéje van kendnek? - hajolt elõre a kofa. Nagy bivaly ember a tatár kán, a kofa is tudja, hogy ennek sose lesz a tüdejével baja, de bizonyosan tud valami érdekes tüdõvész-esetet, azt szeretné elmesélni.

De a tatár kán rázza a fejét:

- Nem a’, csak a formátlan üdõ mögkörnyéközte a lábamat.

Ez úgy értendõ, hogy a kánnak megfagyott a lába, és ez valóban olyan téma, mint az akadémián a székelyek eredete. Hogy a faggyúgyertya jobb-e a fagyott lábnak, vagy a hordóskáposzta, az csakugyan nagyon meggondolni való. Jánosszállásig csak annyi van eldöntve, hogy okos ember nem mén vele orvoshoz, mert az mindjárt le akarja vágni.

Jánosszálláson azonban hátba üt valaki az ajtóval, és szidja a marha istenemet.

- Gyün a kalóz - morogja valaki, és ez öreg globetrotter lehet ezen a tájon, mert a fiatalabb nemzedék már kalahuznak tiszteli a jegyeket követelõ gentlemant, aki az én gyerekkoromban még a kondoktor címet viselte.

A lámpás ember rám világít, és egy kicsit megszégyenli magát.

- Mért nem adnak kendtök helyet ennek az úrnak? - mondja mérgesen.

A nemzet nevében a kofa válaszol:

- Aki úr, az mönjön az urak közé!

Látom, hogy mindenki egyetért a kofával, és én magam is érzem, hogy igaza van.

- Úr a fene - mondom - hiszen én csak esernyõcsináló vagyok. De azért énmiattam ne legyen semmi violencia, hoztam én magammal ülést.

Azzal fogom a kis faládámat, és ráülök. Az emberek kezdenek rám barátságosabban nézni. A ködmönös ember összébbhúzza a lábát. Ez annyit tesz, hogy ha van magához való esze az esernyõcsinálónak, ide is leülhet.

Én azonban önérzetes férfi vagyok még esernyõcsinálónak is. Ügyet se vetek az útitársaimra. Szivart veszek ki a nagykabátom zsebébõl. Ez növeli a szimpátiát, mert ha úr volnék, akkor tárcából venném elõ a szivart. A szivar törött, de azért szívom, mert így kívánja a becsület. Meleg részvét áramlik felém mindenfelül.

- Ehhöz is marha tüdõ köll ám, hallja - mondja õszinte elismeréssel egy juhászféle atyámfia. - Ezt még én se gyõzném szusszal.

- Pedig a kend dohánya is fán termett - mondom neki félvállról, orientálódván az illat után.

- Jól mondja - vette ki a pipát a szájából. - Meggyfalevél.

Most már aztán egészen rendben vagyunk. A nemzet érzi, hogy itten közéje tartozandó emberrel van dolga, és a tatár kán föláll.

- Egészen elmacskásodott a lábam - azt mondja -, üljön mán ide az én helyemre.

- Már hogy ülnék - mondom -, csak maradjon kend a helyén, és tegye föl a fájós lábát ide a ládám szélire.

- Hiszön van itt hely - mondják három felül is, s hozzáteszik azt is, mint ilyenkor szokás, hogy sok jó ember elfér kis helyen.

A kofa erõszakoskodott legjobban, hát õmellé ültem, és meghallgattam a heptikás Mári esetét. Ugyan csak odáig értünk, hogy a Márinak volt egy muszkája, és azért kapta a száraz betegséget, mert akkorára Csengelére értünk, és megint bejött a kalauz.

- No, embörök, ki vösz bõröndöt? - lóbált meg egy kopott bõrtáskát. Valami nemesi címer is volt rajta, ezüst griff madár, ki tudja, melyik zászlós úr járt vele valaha elsõ osztályon Károly-feredõre?

Az emberek nem mutattak túlságos érdeklõdést a tisztes ócskaság iránt, csak a juhász kérdezte meg, hogy hát aztán mire való ez.

- Hát arra, hogy ha utazik kend, ebbe töszi a ruháját, hogy össze ne gyûrödjön - magyarázta a kalauz.

- No, akkor nem vöszöm mög - határozta el a juhász -, mert akkor becsuknának.

- Hát mán mért csuknák be kendöt?

- Hát mán hogyne csuknának, ha abba tönném a ruhámat, én mög meztelen járnék?

A kalauz kiment, mivel így csúffá tette a juhász, de úgy látszik, a bõrönd mégis ébresztett némi történelmi reminiszcenciákat a lelkekben. Egy eddig nem hallott reszketõs hang kiszólt az egyik sötét sarokból:

- Ugyan az az Appóni él-e még?

Némi vita árán tisztázódott, hogy él még az Appóni, és azt Apponyinak kell mondani, és olyan görbe orra van neki, mint a kisteleki korcsmárosnak. Valamint az is kiderült, hogy a kérdés fölvetõje szõregi szerb ember, és szerb karácsonykor töltötte be a nyolcvanhatodik esztendejét.

- No hát akkor volt ideje ilyen szépen megtanulni magyarul - dicsérte meg a tatár kán.

- Aj - csikorgott az öreg hang -, minálunk szerb mind tudja magyarul, magyar mind tudja szerbül.

- Hát megvannak szép békességben, ugye? - kérdem az öreg testvért.

- Magyar is megvan szegény, szerb is megvan szegény, hát mi bajuk volna egymással?

- No - mondom -, azért negyvennyolcban a szõregi szerbek is csak ráfogták a kaszát a magyarokra.

- Aj, az nem úgy volt - nyöszögte az öreg. - Én tudok, mert én voltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: „gyinnek rácok, megölnek benneteket”, rác bakter mondta: „gyinnek magyarok, megölnek benneteket”. Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.

Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utazni.