Majális

Vasúti bakterház, levelesedõ izabella-szõlõvel befuttatva. Feltételes megálló a legutolsó klasszisból. Jegyet itt nem adnak, csak harmadik osztályút, halljakendteknek valót. Urak, tekintetestõl fölfelé, itt még föltételesen se állnak meg. A hátteret és az oldalteret virágzó almafák szegik be, amelyeknek szemébõl kicsit késõn ment ki az álom az idén. Az elõtér a pályatest, most jelent meg rajta a pályaõr, hóna alatt a kis piros zászlóval. Megvolt a jelzés, nyolc perc múlva itt a vonat, le kell ereszteni jobbról-balról a sorompót. Az országút felõl mezítlábas, fiatal menyecske liheg, négyesztendõs-forma gyereket húz maga után, mind a kettõ fehér, mint a vászonzacskó, egy kis zöld árnyalattal. Lehet, hogy tüdõbajosok, de az is lehet, hogy ha nem hajába fõtt krumplin vitaminozták volna át a telet, akkor nem volnának tüdõbajosok.

- Nem kell úgy szaladni - csöndesíti õket az õr, és megnézi az óráját. - Van még hat perc.

- Jajis... jajis... - fuldokolja az asszony. Alighanem jajistenemet akar mondani. - De még jegyet is... Jajis...

- Az is meglesz - mondja a bakter, és átemeli a gyereket a sorompón, csak úgy félkarjával.

Pedig nem gyerekember már a piros zászlós bakter. Szürke a haja, és egy kicsit rogyott a tartása. De az ilyen kis anyagyász se teher. Lehelyezi mellém a padra, és kezébe adja a piros zászlót. Átsüti egy kis suta mosolygás az arcát.

- Hozom neked a jegyet. Addig te legyél a bakter.

Az országút felõl, a fák mögül nagy kurjongatás hallatszik. Nem tudom kivenni a hangból, lányok-e, fiatal gyerekek-e, de akármicsodák, fiatalok és jókedvûek, jó hallgatni a zsibongásukat. Jókedvûek, mert a „harminckettes bakát” kultiválják. Csakhogy õk nem gyalog masíroznak, hanem valami autófélén. Olyan üzleti-forma kocsi, valami teherszállító alkalmatosság. A fiúk lehetnek tízen-tizenketten, intézeti uniformisuk van és hetyke kis sapkájuk.

- Városi deákok - mondja a menyecske. Nem nekem mondja, csak éppen hogy mondja, ha akarom, én is meghallhatom. Attól függ, nagyralátó úrféle vagyok-e, vagy csak olyan szegény vándorló. Nem vagyok úrféle, se nagyralátó. Megbólintom a fejem, és magamévá teszem a menyecske véleményét.

- Azám, majálisoznak. Kiszabadultak szegénykék egy kicsit a napra.

- Jó nekik - mondja az asszony, és egy kicsit bánatosan húzza végig szélkifújta kezét kis kölyke ritkásszõke haján -, milyen piros a képük!

Szeretnék neki valami biztatót hazudni arról, hogy majd lesz még ilyen piros az õ kis vászonzacskójának a képe is, de rosszkor fogok hozzá. A gyerek köhint egyet-kettõt, a piros zászló kicsúszik a kezébõl, feje odabillen az anyja ölébe, egy darabig rázza a köhögés, s ahogy fölemelkedik, kis nyálpecsét marad a fehér kötényen. Olyan piros, mint a zászló.

Az õr éppen akkor jön ki a jeggyel, mikor a gépszekér hozzákoccan egy kicsit a sorompóhoz. Egy jókiállású legényke, nagyocska már, olyan vigyázóféle lehet, leugrik az ördögszekérrõl, és odadobban az õr elé:

- Nem ereszt át bennünket? Maguk tán már akkor lezárják az utat, mikor a vonat még éppen csak hogy elindult Pestrõl?

- Ami szabál, szabál - von vállat az õr.

- De attól csak átereszthet bennünket?

- Nem lehet, fiatalúr. Hiszen már látszik a vonat.

- Ugyan! Addig mink háromszor is átmegyünk!

- Értse meg, hogy nem lehet - mondja az ember nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan.

A gyerekek eddig csöndesen várták a kocsi tetején a diplomáciai tárgyalás biztosra vett eredményét. Most haragos csipogásba törnek ki.

- Nem kell annyit dumálni, gyerünk!

- Csö-önd! - kiált rájuk a vezérük.

De a jövõ nemzedéke már nagyon föl van lelkesedve. Összevissza kiabálnak.

- Hát mit okoskodik ott az a tata!

- Nekünk akar parancsolni?

- A zanyád!

- Majd elhelyeztetem, ha fõnök leszek!

Ez nagyon jó tréfa, közderültséget kelt, érdemes megismételni. Az õr ugyan nem nevet, de nem is haragszik. Öreg ember már õ arra, hogy az ilyen cselefendi beszédet meghallgassa. Néz mereven a vonat elé, amely meglehetõsen ambíciótlanul közeledik.

- Ez is vonat? - kiáltja az egyik gyerek, és megdudáltatja az autót. - Fogadjunk, hogy a mi kocsinkkal az árokba lehetne fordítani!

Ebben mindenki egyetért, de egy másik kis sihedernek még eredetibb ötlete támad.

- Tudjátok mit? Lõjük le a kalauzt, akkor mindjárt gyorsabban megy a vonat.

- Nem a kalauzt, te szamár, hanem a mozdonyvezetõt - indítványozza a másik.

- Vagy ezt a tátit, amért nem eresztett át bennünket.

Persze, csupa ártatlan locsogás, ami nem töri csontját se vonatnak, se kalauznak, se bakternek. Tudom ezt én is, s eszemágában sincs öreges mordsággal vasra veretni a jókedvû kis csikókat, akik nem tisztelik a tekintélyt, ha az csak az öreg vasúti bakter vászonzubbonyát hordja. Csak éppen eltûnõdöm azon, hogy milyen nagyot fordult a világ az én gyerekkorom óta. Ugyan lehet, hogy nemcsak fordult, hanem fejlõdött is, én azt is beismerhetem. Nekünk ilyen korunkban fogalmunk se volt róla, hogy át is lehet helyeztetni valakit, ha nem jár kedvünkben, s hogy a kalauz lelövésével növelni lehet a menetsebességet. Nem emlékszem rá, hogy mielõttünk valaha is kiejtették volna ezt a szót, hogy tekintélytisztelet, de azért a mi szemünkben a vasúti bakter csakolyan tekintély volt, mint az állomásfõnök. Mindenki az volt, akirõl tudtuk, hogy kötelességet teljesít.

Lehet, hogy reakciós ember vagyok, amikor ilyeneket gondolok, az is lehet, hogy az öregségem acsarog a fiatalokra, akik jókedvûek, piros képûek, danolósak - akárhogy van, érzem, hogy melegem van és kiabálhatnékom. Csak énnekem idõ kell hozzá, míg rászánom magam arra, hogy most aztán igazán kimutatom a haragomat - s akkorra itt a vonat. Egy pillanatra megáll, a magyar állam két szolgája köszönti egymást, s mire észbekapok, a vonat már el is indul.

- Hát az úr - néz rám a bakter. - Nem ezzel akart menni?

- Nem, dehogy - rázom a fejemet, mert borzasztó szégyellném, ha az õr észrevenné a gyámoltalanságomat -, én nem ezzel akartam, de hát ezzel a szegény asszonnyal mi van?

A piros zászlós ember is csak most jön rá, hogy a másik utasa is lemaradt. A menyecske a pad elõtt guggol, arcával a gyerekre bukva, aki lecsukott szemmel dõl a padnak, kis sápadt feje oldalt szegve, mint a halott fecskefióké.

- Menyecske, menyecske! - rázom az asszonyt.

Az õr szalad a tócsához, amely a talpfák közt borzolódik a szélben, két marka közt hozza a hideg májusi esõvizet, loccsant belõle az asszony arcába is, a gyerekébe is.

- No, mi az, jó asszony?

A menyecske megborzong, egyszerre nyitja föl a szemét a gyerekkel, összemosolyognak, aztán összekapaszkodnak.

- No, nincs már semmi baj se - mondja az õr, s csak most jut eszébe, hogy a sorompó még mindig nincs fölhúzva. A városi fiatalok csöndben könyökölik végig, mint ahogy fönt a sürgönydrótot a tollászkodó madarak.

- Mi volt az, bácsi? - kérdi a vigyázó.

- Egy szegény béresasszony, Örzsi nevezetû, szívszorításos a gyereke.

Lassan mondja, mert az epilepsziáról nem való hangosan beszélni. Meg minek szomorítani még azzal is az Örzsi nevezetût, mikor elég annak a maga baja?

- Andris bácsi - kérdezi a menyecske, de olyan ijedten, hogy alig érteni a szavát -, mikor mén most mán a másik vonat?

- Az? - vonja meg a vállát a bakter. - Az majd éjfél után. De addig még idõzhet itten, menyecske. Lesz itten ágy is maguknak.

- Nem lehet - mondja az asszony, és fölnyalábolja a gyereket. - Addig gyalog is beérünk a városba. Nagy természete van az uramnak, így is agyonver, hogy megkéstem.

A madarak is összebújnak a sürgönydróton, a gyerekek is a sorompón. A vigyázó elõlép.

- Mink bevinnénk magát, asszony, ha megférne velünk.

Az asszonynak megretten a szeme.

- Nagy alkalmatlanság lenne az a fiataluraknak.

- Dehogy! Ne törõdjön maga azzal! Elõbb bent leszünk, mint a vonat! Legalább nem veri meg az ura! - csipognak összevissza, s már segítik is föl az asszonyt a kocsira.

Hiába, nem futja a helybõl, akárhogy összeszorulnak. Egy fiúnak le kell maradni. Hogy ne egymagában tévelyegjen be a fátylasodó mezõkön, lehuppan mellé a másik is. Most már hárman fogódzunk össze.

- Ti-it, ti-it, tit! - süvölt az autó sípja.

A bakter fölhúzza a sorompót, és a kis piros zászlóval tiszteleg a rozoga kocsinak, mint a legkomolyabb expresszvonatnak. Én pedig tisztelgek a tollammal az öreg vasúti bakternak, mint a nagy államgépezet legparányibb kerekének.

Nem lesz itt, emberek, semmi hiba, csak mindenütt helyén legyen a váltó és sorompó, és helyén legyen esze és szíve az ország minden bakterának.