Nem ette meg a farkas...

Vagy inkább azon kezdjem, hogy a meteorológiai tudomány szerint az enyhe télnek három típusa van? Az egyik az, mikor a légnyomás délen magas és északon alacsony. A másik az, mikor a légnyomás nyugaton magas és keleten alacsony. A harmadik az, mikor hazánkat sûrûn látogatják a depressziók, és olyan jól érzik magukat benne, hogy biztatni kell õket, ahogy az ötömösi ember szokta a ragadós vendéget:

- Vackolj, asszony, feküdj, lány, öcsémuram is majd csak elmögy mán.

Sajnálom, hogy a szinoptikus térképek izobár-vonalait is ide nem rajzolhatom, mert azokba aztán végképp belezavarodna a nyájas olvasó, és én nagyon imponálnék neki, mert azt hinné, hogy értek a meteorológiához. Pedig, a szó köztünk maradjon, amit az enyhe tél három típusáról írtam, abból csak egyet értek, és azt se értem. Amit értek, az az, hogy a sûrû és hosszú depressziókból enyhe tél lesz. Amit pedig nem értek, az az, hogy akkor mért nincs minálunk örök tavasz? Hiszen ami a depressziót illeti, az nemcsak sûrûn látogatja hazánkat, hanem már itt is lakik nálunk néhány esztendõ óta. Ez olyan szemmel látható igazság hogy még a Meteorológiai Intézet se mondhat mást, pedig igazán nem beszéltem vele össze.

A régi világban a meteorológia is könnyebb tudomány volt, mint most, nem hiába, hogy akkor még légtünettannak hívták. Még én is hallottam gyerekkoromban, hogy mi szokta okozni a száraz esztendõt. Az, hogy a magyar boszorkányok Szent Mihály napján fognak egy békát, azt eladják a törökországi boszorkányoknak, azok leássák a magyar kutykuruttyot tizenhárom öl mélységbe, fölébe tesznek egy fél téglát, s míg azt egy ártatlan hajadon véletlenül tovább nem rúgja onnan, addig minálunk nem esik se esõ, se hó. Hát ez egzakt tudomány volt, és sokkal könnyebben megértette a magamformájú tudatlan ember is, mint az izobárokat meg a ciklonokat és anticiklonokat. De ebben a mai elistentelenedett világban ez a tudomány is megbukott a többivel együtt. Boszorkányokat utóvégre még lehetne találni, de már ha exportüzletre adják magukat, nem békát exportálnak, hanem ártatlan hajadonokat. Azt hiszem, a békára nem is adnának kiviteli engedélyt, mert azt itthon kell tartanunk nemzeti érdekbõl. Ha már mi magyarok avégre vagyunk a földön, hogy mindig mivelünk etessék meg a békát, legalább annyi örömünk legyen meg, hogy a magunkét nyeldessük.

Így aztán a régi egzakt meteorológiából nem maradt meg egyéb, mint a címül írott tantétel, az, hogy „nem eszi meg a farkas a telet”. Ami annyit jelent, hogy csinálhatnak a tisztelt izobárok, amit akarnak, okos ember nem ád rájuk semmit, hanem a farkashoz igazodik mint légtünettani tényezõhöz. Engem legalább arra oktattak azok a népek, akikkel a tavasz beköszöntése napján mozit játszottunk a tundrákon. Mármint itt a szomszédban, túl a Tiszán, öt virzsínia-szivarnyira Szegedtõl. Õsök mozgolódását jelentette egy derék fõbíró Csanád északkeleti sarkából, néhai magyarokét, akik rozsdás kardokat, törött zablákat tologattak fel a földbõl - szegények azt hitték, olyan világ van itt most, hogy érdemes érte feltörekedni. Megvolt bennem a jószándék, hogy szót értsek velük, s elmagyarázzam nekik, milyen jó most annak, aki alszik, de hogy mire mentem volna velük, nem tudom. Szép szelíd tavaszban indultam ki közéjük, napos domboldalra álmodtam magam a megolvasott sarkú vendégszobában, piros cickórók közt hevertem, és kék pille szállt a mellemre, s mire kinyitottam rá a szemem, itt volt a tél, amit nem evett meg a farkas.

- Akár szánkón mehetnél haza - takargatott a gazdám mindenféle csuhákba és csuklyákba.

Igen, az szép lett volna, csengõs tarantász vagy rénszarvasfogat illett volna a tébolyult buránához, amelyben a kárhozatból kiszabadult lelkek hátborzongató üvöltéssel tördösték a fákat, és szaggatták a tetõket; igen, akkor Sztrogoff Mihálynak éreztük volna magunkat, és meg se álltunk volna férfiszívünk szerelméig, akinek tán még a neve is eszünkbe jutott volna, ha jemcsik ül a bakon. De ebben a tartományban nem járatos a tarantász, itt csak motoros áll rendelkezésre, és a közlekedési technikának ez a vívmánya sokkal elõbb megállt a végcélnál, sõt sokkal többször megállt, mint a menetrend kívánta. Mindenütt megállt, ahol a burána távíró- és telefon-oszlopokat döntögetett a sínekre, csak úgy játékból, eldobott gyufaszálak módjára, és ezt sok-sok kilométeren keresztül megcselekedte. Eleinte csak a vasutasok ugráltak le mozit játszani, de aztán, hogy az éjszaka is ránk feketedett, a nemzeti munkaerõ is igénybe vétetett.

- Aki nem akar itt virradni, az ne sajnálja teste fáradságát a közjótól - hordozta körül a véres kardot a jemcsik, aki a motorost igazgatja.

Nem lehetne mondani, hogy a nemzet túlzott lelkesedéssel karolta volna fel az eszmét. Aki úrféle volt a motoroson, az még csak vállalta a váratlan téli sportot, de a nemzet õsibb rétege a passzív rezisztencia elvét követte.

- Nem vagyunk mink martonosi embörök - szólt ki egy öreg magyar a szõr közül. Nemcsak a tulajdon szõre közül, hanem a birkáé közül is, amely sapka alakjában tartózkodott tatár fején.

Ha martonosi ember lett volna köztünk, az okvetlenül bicskát rántott volna erre az aposztrofálásra, amelyben némi lecsökkentése foglaltatik a martonosi nemzet elmetehetségének. Martonos addig, míg Magyarországhoz tartozandó volt, Szegedrõl délre találtatódott a Tisza partján. Ugyan, most is ott találtatódik, de abból most már se neki nem sok haszna van, se nekünk. Más volt az akkor, mikor le is hajóztunk, föl is hajóztunk, s lefelé a víz vitte a hajót a szegedi portékával, fölfelé meg ember vontatta a parton a martonosi portékával. Hát ebben az idõben történt - úgy mondják -, hogy a martonosi ember megkiáltotta a hajókormányost:

- Hé, mennyiért visznek be Szögedébe?

- Ha beül kend a hajóba, akkor ötven krajcár, de ha húzi kend a parton, akkor csak húsz krajcár - kiáltotta vissza a kormányos.

- No, akkor inkább csak húzom - gyürekezett neki a martonosi ember a vontatókötélnek, s kiguberálván a húsz krajcárt, igen örült neki, hogy õ most megtakarított harmincat.

A történet elmondását csendes derültség fogadja. Nagy egyetértés támad a tekintetben, hogy nem vagyunk martonosi emberek. Megváltottuk a jegyet, ezzel megadtuk a motorosnak a magáét, az most már az õ dolga, tud-e menni vagy nem.

- De hát, értsék mög kendtök, hogy akadály van az útban - rimánkodik a vasutas.

- Nono - mondja egy tutajbajuszú szittya -, arra való a segél-mozdony, hogy fölszabadítsa az utat.

- Jó, jó, de az se repülõgép, hanem sínön jár, û se bir haladni az oszlopoktul.

- Ráérünk a szalonnaaggatástul - ásítja valaki a sarokból.

- De röggelre möggebednek kendtök a hidegtül - tesz próbát a vasutas az ijesztgetéssel.

Egy csikorgós hang visszamordul:

- Hát azt gondolja, otthon melegebb van? Ott is csak a maga büdössége melegíti a szögény embört.

A vasutas mérgesen kimegy. A belül maradók közt nem mérgeskedik senki. Csöndesen beszélgetnek a nyomorúságról. Kitül, mikor, mit vitt el a végrehajtó. De indulatoskodás nincs. Mindig az volt a világ sora, hogy szûr vágta a fát, ködmön hordta rakásra, kaput-rokk melegedett mellette.

Az úrfélék visszaszállingóznak a kocsiba, havasan, vizesen, jégtûk hegyétõl égõ arccal, ki káromkodva, ki nevetve. A motor kattogni kezd, a vonat megindult.

- Így már ügön - mondja a báránybõrsapkás tatár. - Néha az úrnak is löhet hasznát vönni, fene bele.

Fenyegetõ csönd támad. Az úrfélék azt méregetik, hányan vannak amazok. A nem úrfélék azt lesik, mer-e valaki pisszenni a kaputrokkosok közül. Nem pisszen senki. Az úrfélébõl kevesebb van. Aztán a körülmények se nagyon alkalmasak a polgárháborúra. Sose lehet tudni, a tántorgó oszlopok közül mikor zuhan rá valamelyik a kis játékvasútra.

- Hopp! - kiáltja el magát a vonatvezetõ, és kétségbeesetten fékez. Abban a pillanatban dõl ki recsegve egy oszlop, keresztül a síneken.

A motor megáll. A vasutasok leugrálnak. Az egyik visszajön, és bekurjant az ajtón.

- No gyerünk, embörök!

Nem mozdul senki. Most már az úrféle se akar martonosi ember lenni. Azért se. A tutajbajuszú kárörömmel mondja:

- Hát itt alszunk, no.

Egy rongyos ember végigvágja magát az utolsó padon, ahová már csak haldokolva ér a lámpafény.

- De bizisten, jobb itt, mint otthon. A nyoszolyát még újesztendõkor fölvágtam tûzre, mikor megszaporodott az asszony. Azúta a földön fekszünk.

Tarisznyát igazít a feje alá, és kinyújtja a lábát komótosan. Valami komája lehet, aki nevetve rászól:

- Úgy nézöm, Misa, nem hibádzik itt neköd más, csak az asszony.

A sarokból, ahol a nyújtózkodó láb megkoppant, nyöszörgés hallatszik. Csecsemõgyerek nyöszörgése.

- Nene - húzza vissza az ember a lábát -, észre se vöttem, hogy ott is van valaki.

- Csak én vagyok - mondja egy alázatos, ijedt asszonyhang. - Tessék csak, kérem szépen, már idább húztam egy kicsit.

A kalauz odavilágít a lámpájával. Mindenki odanéz. Az asszony is úrféle lehet, mert kalapja van. De más úrféle már nincs rajta. A nagykendõje alatt butyrot szorongat, amelyik mozog.

- Ez is újesztendõre született - mondja, és bocsánatkérõen mosolyog hozzá. De úgy mosolyog, hogy kicsordul a könnye. - A kórházba viszem szegénykét, de nem tudom, megéri-e a reggelt.

- Ejnye-ejnye - tápászkodik föl a rongyos ember. - Nem sértöttem tán mög az asszonyságot? Nézze, inkább ide üljön, mert ott az ablakon nagyon sivít be a szél.

Föláll, kinéz az ablakon, aztán fölveti a fejét:

- No?

Ezt nem az asszonytól kérdezi, hanem a magaformájú nemzettõl. A báránybõrsüveges a markába köp.

- No, csülökre, embörök!

Még egy-két kilométeren birkóznunk kell az oszlopokkal, de oda se nézünk neki. Nem érezzük semmi súlyukat, hogy egyszerre veselkedünk neki, úrfélék és parasztok.