HISZEK AZ EMBERBEN

Hiszek az emberben

Pár gyalogjáró szót szeretnék mondani a szabadság lényegérõl, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíborkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az elsõ hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert õ mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig ennyit jelentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számára, és azért kellett Európa felének elpusztulni és elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak - éspedig azért, mert õ mondta -, hogy meg fogják hódítani a világot, és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit õk akartak, kizárólag azért, mert nekik úgy tetszett.

A hitrõl most nem beszélek - hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívûek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezõk énekén - ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke, nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kõkornak szabadsága, amikor az õsember ott ütötte le a kõfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká vagy vademberekké tenne - nincs különbség a kettõ közt, a királyok az õskor kegyetlen és ravasz törzsfõnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessége nélkül -, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak vadonná válását, ahol üvöltõ farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!

Én tudom, hogy nem illik fütyürészni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van, és a forradalom sok õszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még elõttünk, és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendõn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még, és a saját életünk is füstté válhat a nagy tûzvészben, amelynek csóvavetõi voltunk - és én mégis hivõ hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erõben, amely az emberiség történelmének zûrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségbõl emberséget, az erõszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvõ emberi jóakaratban, amely a fejlõdésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak elõbbre vitte az emberiséget. Még sokan vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszûnt. Még vannak királyok, akik azzal mulatják magukat, hogy halomra öletik egymással az embereket, de a legyõzött ellenség koponyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírságolják a parasztot, aki lelövi a nyulat, amit az Isten kizárólag az úri nimródok számára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelõtt jogot adott a földesúrnak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyógyítsa. Még vannak szennyes és bûzös börtönök, de már eltûntek az akasztófák, amelyek hajdan minden község határát díszítették. Még akadnak, akik azt hiszik, van közük hozzá, ki hogyan szokott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt, és rég nem ropognak az inkvizíció máglyái. A nemi erkölcsöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idõk nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban, és fõképpen sokkal messzebb horizontokra nyújt kilátást. Minél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határtalanabb lehetõségei nyílnak meg számára a boldogulásnak, és ha egyelõre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egészen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új ormok, új perspektívákkal. Tagadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék tovább rakja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihûlõ földrõl a testvércsillagzatokra.

Aki a jövendõ opálos álmaival a mai helyzet rémképeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelõre még a körvonalak se látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentõ görcsökben vajúdik. Abból a kontinensbõl, amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyelõre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és reszketést érezzük. Mindez elkerülhetetlen és mindezt el fogják bírni azok, akik a háborút elbírták, amelynek a rémségei nagyobbak voltak és tovább tartottak. A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztõk, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendõ napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhõk - az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttünk van: az ég kékje és a mezõ zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztõ rémnek: hiszek az emberben.

.oOo.