Mikor én telkesgazda voltam

Egy minden világi huncutságban jártas barátom azt kérdi tõlem a minap, hogy miért nem jelentkezem én földigénylõnek.

- Én? Hát már hogy jelentkezném? Hiszen nem vagyok én se paraszt, se rokkant katona.

- Annál több kilátásod volna rá, hogy földet kapsz.

Ebbõl látnivaló, hogy a barátom humorista. (Van is rá jussa, mert különben temetkezési-társulati tisztviselõ, és tessék megfigyelni, hogy akik a halállal valami összeköttetésben vannak, azok mind hajlamosak a humorra.) Hát én nagyon szeretem a humoristákat, de még az õ kedvükért sem igénylek földet. Egyszer már megpróbáltam, de akkor úgy megégette a kása a számat, hogy én arra még egyszer rá nem kívánok.

Akkor volt az, amikor az iskolába beadtak, és az egész ház odavolt az örömtõl, hogy én a kultúrával keveredtem baráti viszonyba a kanászi vagy szûcsipari pálya helyett. (Mert családfám szerint erre a kettõre lettem volna predesztinálva.) Még a Szana kutyánk is azzal ugatta el kapuhasadékról a cigánygyerekeket:

- Op-hop-hop-hop-hó! Nekünk már diák fiunk van!

Csak én nem akartam sehogy se beleszokni a tudományos életbe. Már a harmadik palatáblát törtem el, de még mindig nem találtam semmi örömet a kultúrában. Mikor pedig odáig értünk, hogy elõször nyomtak tollat kezembe, majd ríva fakadtam.

Pedig piros szára meg réznyaka volt életem jövendõbeli kínzószerszámának. Édesapám maga vásárolta a Valódi boltosnál, akit azért tiszteltek így, mert minden portékáját azzal ajánlotta, hogy „valódi”.

- Ez valódi kalamus - dicsérte a pennát.

- Szép szerszám - tódította édesapám. - Ugye, hogy szép?

- Szebb a vasvilla - mondtam durcásan.

- Könnyû szerszám.

- Könnyebb a karikásostor.

- Írástudónak mondják azt, aki ezzel bánni tud.

Erre már kibuggyant belõlem a keserûség. Földhöz vágtam a piros tollat. Nem akarok én írástudó lenni! Én gazdaember akarok lenni!

- Mit akarsz te? - nyugasztotta édesapám a vállamon a kezét, de úgy ám, hogy egyszerre felkaptam a tollat.

- Jaj! - mondtam. - Inkább írástudó leszek.

Apám az állam alá tette a tenyerét.

- Mást mondok én neked, fiam-uram. Ha leteszed az exámentot, nyárra beállhatsz próbagazdának a magad földjén.

Akkoriban még bolonddá lehetett tenni az embert a szebb jövõvel, jobb jövõvel. (Ma a pólyásgyerek is elsivalkodja magát, ha a jövendõrõl beszélnek: „no hát, no hát!”) Nekiveselkedtem a tudománynak, s akkora jutalomkönyvet kaptam a vizsgán, hogy alig bírtam haza. (Nagyon alkalmas jutalomkönyv volt, az volt a címe: Adomák és veszemék, írta Dvorcsák János. Ez volt az elsõ klasszikus író, akivel megismerkedtem.) Édesapám szavatartó ember volt. Másnap kiballagott velem a szõlõnkbe, odaállított a pusztaföld sarkába.

- Látod azt a vakondok-túrást?

- Látom.

- Hát azt a másikat?

- Azt is.

- No hát, ami a két vakondok-túrás közé esik, az a te földed. Tégy-végy rajta, ahogy neked tetszik. Én bele nem szólok, mert én csak szomszédod leszek.

Nem volt nagy a föld, de volt abban minden. Egy bokor sárgadinnye, két bokor saláta, három bokor kukorica, négy bokor sárgarépa, öt bokor mák; most körülbelül az ötödik fizetési osztály felel meg neki.

Bukfencet vetettem volna örömömben, ha idejekorán eszembe nem jut, hogy a kisgazdák nem szoktak bukfencet hányni. (Még akkor nem kerültek be a parlamentbe.) Így csak körülnéztem ragyogó orcával: ugyan látják-e sokan az új földbirtokost?

Nem látott biz engem egy vén varjúnál egyéb, az is azt mondta, mikor keresztülszállt a földem fölött:

- Kár, kár!

No, azért is megmutatom, hogy nem kár. Kaptam a kapát, és olyan szerencsésen megkapáltam a kukoricámat, hogy mind a három bokrot keresztülvágtam a tövén.

- Sebaj, szomszéd - vigasztalt édesapám -, legalább erre nem lesz több gondod.

Olyan munkás nyaram azóta se volt, pedig azóta se igen töltöttem légyfogással a nyaraimat. Hólyagosra törtem a kezem, jajgattam a nyakamra, nyögtem a derekamra, ólomnak éreztem a lábam. A tetejébe pedig édesapám mindig azzal biztatott:

- Nono, Ferenc szomszéd, lesz ez még rosszabbul is!

Hát lett is. Se látszatja, se foganatja nem volt az igyekezetemnek. A mákjaimat mind kifurkálta a furulyásbogár; a sárgarépámnak csak a levele maradt: a répáját megette a cserebogárkukac; a salátámnak pedig éppen levele nem maradt: lezabálta a csiga.

Nem maradt a gazdaságból egyéb, csak a dinnyebokor, de az aztán megszenvedtetett az egészért. Ha keveset locsoltam: sárgult; ha sokat locsoltam: feketedett; ha a nap sütött: fonnyadt; ha a nap nem sütött: bágyadt. Mikor virágzott: megszaggatta a jégesõ; mikor kötött: megverte a ragya. Dinnyeérésre nem maradt több rajta kettõnél.

Azokat aztán, mikor érõfélben voltak, õriztem reggeltõl estig. Még a darazsakat is elkergettem róluk. Hanem az apámat hiába kértem, nem nézte meg a dinnyémet.

- Nem akarom õket megverni szemmel. Majd, ha megérnek, szomszéd.

Nyár végére megértek. Jelentettem az apámnak, s együtt ballagtunk ki dinnyét szedni. Ahogy odaérünk a mezsgyére, eljajdítom magam:

- Jaj, az egyik dinnyém ellopta valaki az éjszaka!

- El azt - bólintott rá édesapám. - Hja, szomszéd, attól lopnak, akitõl van mit.

No, legalább az egyiket meghagyta a jó ember. Leszakajtom az indáról, nekifogom a kisbicskámat a ripacsos hajának.

- Hohó - kapta meg a kezem az apám -, hát hogy gondolod azt? Ezt én viszem el adóba.

- Adóba?

- Hát, ha énrajtam megveszik az adót a földemért, én is megveszem rajtad. Ilyen a gazda sora, lelkem, gyerekem.

Valami keservesen elríhattam magam erre, mert mindjárt megszánt az apám.

- No, ne félj, a dinnyéd árát neked adom. Vehetsz rajta vetõmagot jövõ esztendõre.

- Inkább könyvet vegyünk, édesapám.

Meg is vettük az Istenfélõ Genovéva históriáját, s így lett belõlem írástudó.

Ez az életem fátuma. Akkor voltam paraszt, mikor az volt az utolsó mesterség, s akkor vagyok írástudó, mikor csak írástudatlannak érdemes lenni.