Furfangos Cintula

Az az iskola, amelyikbe én nagyobbacska deák koromba jártam, sok ablakszemével éppen a piacra nézett. A kapuja is oda feketéllett ki, mint valami nagy, tátott száj, amelyik mindig enni kér.

No, az igaz is, hogy az emberben mindjárt talpra állt az étvágy, ha a piacra kipillantott. Soha én többet olyan piros almát, olyan fehér cipót, olyan rózsaszín húsos-szalonnát nem láttam, mint azon a szép akácfás piacon.

S a legtöbbet az ért abban a piacban, hogy ott csupa jólelkû ember árulgatta a holmiját. Kenyeres nénik, szalonnás bácsik, almás emberek egyformán jó szívvel voltak hozzánk, hol innen, hol amonnan kiáltottak oda az embernek.

- Hej, deák úrfi, ilyen kakastejes kenyeret nem eszik ám otthon még karácsony estéjén se - pergett a nyelve az öreg Matóknénak.

Arra meg már Kesik bácsi meg nem állhatta, hogy a cipókaréjra rá ne kanyarítson egy szeletke füstölt szalonnát. Még a szeme is könnybelábadt mellé:

- Hej, istenkém, ha te el nem vetted volna, az én fiacskám is ekkora deák volna már!

Támadi bácsi már nem adta ingyen a portékáját. Õ bizony kipróbálgatta elõször a deákot.

- No, öcsém, százszor egy hány? - azt kérdezte tõle.

S aki ezt a nehéz kérdést kitalálta, azt megemberelte egy piros almával.

Olyan jó népek voltak ezek mind, hogy még az öreg Vízhányóné is meg akart bennünket ajándékozni, pedig õ csak avas zsírt árult szegényke.

- No, Mári néni, annak pedig semmi hasznát se tudjuk venni! - mosolyogtunk az öreg anyó szándékán.

Bezzeg tudta õ! Ha elkaphatta valamelyikünket, annak úgy bekente zsírral a csizmáját, hogy az azt ki nem heverte halálos holtáig, bõre szakadtáig.

A sok áldott jó lélek közt csak egy volt, aki nem tudta szívelni a deákot. Az pedig nem volt más, mint a tojásáruló Torongyos Ignác. Azt csak úgy törte az irigység, valahányszor deákot etettek a szomszédjai.

- Jaj, de kár beléjük tömni azt a drága sok jó étket! - hápogta savanyúan. - Ha gyiák, egyen gyíkot!

Amúgy is csúnya, mogorva ember volt, nemigen szerettünk körülötte járni. Attól féltünk, hogy keresztülszúr a vasvillaszemével. Kerülte, aki kerülhette, hanem egyszer egy kis pajtásunk mellette talált elszaladni. De olyan szerencsétlenül, hogy rálépett egy tojásra, amelyik kigurult a többi közül.

No, az öreg Torongyosnak se kellett egyéb. Úgy ugrott oda, mint a vércse, s úgy kapta le a fiúcska fejérõl a kalapot, mintha a fejét is nagyon szeretné vele kapni.

- Máskor a lábad alatt legyen a szemed, gyiák úr!

A gyerek sírva szaladt be közénk, sajnáltuk is szegénykét, de bizony egyikünknek se volt mersze az öreg Torongyosba belekötni.

Hanem mikor vége volt az iskolának, Cintula Pali megállított bennünket a folyosón.

- Fiúk, ha adnátok egy-két garast, meg egy ezüst húszast, úgy megtréfálnám az öreg Torongyost, hogy el nem felejtené holta napjáig.

Látszott Palinak az arcán, hogy valami hamisságon töri a fejét. Õ volt köztünk a legkülönb deák, fogott az esze, mint a borotva.

Ahogy összeadtuk a pénzt, Palkó a szemére csapta a kalapját, és ránk intett nagy ravaszul:

- Gyertek utánam!

A piacon lekanyarodott Palkó a tojásosokhoz, s megállt az elsõ kosárnál:

- Hogy ád egy tojást, néni?

- Deáknak ingyen, fiam - felelte a jószívû asszony, akárhogy morgott az öreg Torongyos a harmadik szomszédban.

Palkó kivett a kosárból egy tojást, hozzáütötte a csizmája sarkához, s megcsóválta a fejét nagy komolyan:

- Ebbe nincsen az, amit én keresek. Gyerünk odább egy házzal.

A tojásosak sorában Nebula bácsi volt a második, õ is ingyen adta a tojást. De még másodikat is kínált, mikor a deák abban se találta meg, amit keresett.

- Nem ér az semmit, bátyám - mondta Palkó szomorúan. - Amilyen az elsõ, olyan a többi is.

Azzal odaállt az öreg Torongyos elé.

- Hogy a tojás, Náci bácsi?

- Gyiáknak kétszer annyi, mint másnak. Két garas darabja.

Cintula Pali odaadta a két garast, a húszast meg a markába szorította, s úgy ütötte a tojást a csizmája sarkához, hogy a repedésen beleejthesse a szép fényes ezüstpénzt. Akkor aztán elrikkantotta magát nagy örömmel:

- Ez az ni, amit én keresek!

- Mi az, mi az, lelkem gyiák úr? - fuldokolta kapzsian Torongyos, ahogy meglátta a tojásban a húszast.

- Az nem a kend eszéhez való! Az csak deáknak való! - takarta el Cintula markával a tojást. - Hanem hogy adja kend ezt a kosár tojást?

- Sehogy se, nem eladó - tehénkedett rá Torongyos a kosárra.

- Adok egy tízest darabjáért - alkudozott Cintula.

- Hohó, gyiák úr - vigyorgott az öreg -, aztán egy húszast szednél ki darabjából, ugye? De hiszen megeszem én azt a gyiákot, aki az öreg Torongyost bolonddá akarja tenni.

Azzal körülnézett, hogy mit vághatna Cintulához. Biz ott nem volt egyéb, mint az a kalap, amit a kis pajtásunktól elvett: azt vágta hozzá.

Cintulának meg egyéb se kellett. Felkapta a kalapot, s elballagott haragos fejcsóválások közt. Mint aki sajnálja, hogy nem sikerült a jó vásár.

Megkerültük az iskolát, s mire a másik utcán visszatértünk, Torongyos akkor törte fel a nagy kosár tojásból az utolsót. Mindnyájában húszast keresett a jámbor. De egyben sem talált.

Hanem a piacot majd elöntötte a tömérdek rántottának való. S a mi városunkban még ma se felejtették el a kutyák, hogy milyen jó világ volt az, mikor a piacon húszas termett a tojásban.