Mikor máglyát raktunk Szekfű Gyulának

Könyvtáros voltam az idõben, 1913-ban, s az igazgatóm, Tömörkény István valami hivatalos ügyben szalajtott föl hazánk fõvárosába, úgy is mint kulturális gócba. Ugyan abban sincs semmi titok, mi volt az a hivatalos ügy. Oroszlámos körül egy útkaparó lócsontvázakat talált egy halomban, a hozzájuk tartozó uraságokkal együtt, akiknek ezüstkardjuk volt, meg aranyfüggõjük. Mivel az útkaparó vasárnaponként újságolvasással is foglalkozott, igen tisztelte Tömörkény Istvánt, tudott arról is, hogy micsoda ennek az úrnak a becsületes mestersége, ennélfogva rászánta magát, hogy nekiadja kóstolóba az arany encsem-bencsemet. Be is hozta Szegedre, még rá is fizetett vagy nyolcvan fillért, mert ennyibe került a vasút kedvezményesen, ami kidukál az útkaparónak, valamint egyenes ágbeli leszármazottjainak. A függõ föltekintetvén és bizánci stílusúnak találtatván, gyanút fogtunk, hogy az a halom alighanem az lehet, amelyiken Csanád vezér oroszlánnal álmodott, és Ajtony úr vitézei fekhetnek ott a homokban, akik az oroszlámosi csatában a fûbe haraptak.

Hát ebben az ügyben küldött engem a gazdám Pestre, szót érteni a különbözõ kultúrgócokkal, hogy segítsenek az õsök föltakarásában. Egyéb segítséget nem kértünk, csak annyit, hogy nekünk is adják meg azt a vasúti kedvezményt, amit a nemzet útkaparói élveznek. Azt se kértük életfogytiglan, mert nem vagyunk mink telhetetlen emberek, sõt tisztességet is tudunk, csak éppen két hétre kértük, hogy míg a halmot kivallatjuk, minden vasárnap hazajöhessünk megmosdani.

Az elsõ kultúrgócot a kereskedelmi minisztériumban kerestem föl, ez igen nagytekintélyû góc volt, Új-Guineában bizonyosan kilenc üvegcsörgõt hordott volna az orra cimpájában. Nincs is rá semmi panaszom se, végighallgatott udvariasan, nem haragudott érte, hogy zavartam a Duna szemlélésében - igaz, én se haragudtam érte, hogy háttal állt, míg alázatos elõterjesztésemet megtettem. De hát ez egészen más, õ góc volt, én pedig nem szorosan vett közigazgatási a IX. fizetési osztályban.

- Hja, ja - iktatott egy ásítást az õsök és a vasúti kedvezmény közé -, ki is az az izé? A maga fõnöke?

- Tömörkény István.

- Furcsa név.

Bátor voltam megjegyezni, hogy már régen furcsa, és sokan megszokták. Az újságokból.

- Persze, gondolhattam volna. Tudja, az ilyen firkászok azt hiszik, hogy mindent lehet.

Még kacsintott is hozzá, és négyzetre emelt gócnak látszott.

- No, mindegy, majd meglátjuk, csak adja be a kérvényt az iktatóba. Van még valami mondanivalója?

- Van a hólyagos himlõnek - ajánlottam el magam. S a Tömörkény István múzeumigazgató és firkász kérvényét a Lánchídról beleeresztettem a Dunába. Ott jó helyen van nagyon, majd, ha egyszer a Duna kiszárad, akkor elõ lehet venni, és úgy lehet, akkor már olyan világ lesz, hogy a múzeumigazgatókat is taksálják annyira, mint az útkaparókat.

Természetesen a többi gócokat aztán nem is molesztáltam, hanem bementem az elsõ könyvkereskedésbe, és megvettem az elsõ könyvet, amit a pulton megláttam. Az pedig a Szekfû Gyula friss könyve volt. A számûzött Rákóczi. Ugyan nem is olyan friss volt, egy hónappal ezelõtt jelenhetett meg, ki is szívta már egy kicsit a nap a zöld vászontábla színét.

- Nem nagyon kel, ugye? - kérdeztem a boltost.

- Nem, kérem - mosolygott a könyves. - Tetszik tudni, Akadémia.

A számûzött Rákóczival azután kivettem magam a kerepesi temetõbe, ott ért vele a dél, s csak úgy három óra felé eszméltem rá, hogy nemcsak igével él az ember. De már akkor igen igyekezni kellett ki a Nyugatihoz fölugrottam a villamosra, s ott bujdostam tovább a fejedelemmel.

Már Rodostóból figyeltük az „európai konstellációkat”, mikor valaki a vállamra üt:

- Hát te meg se látod a szegény embert?

Régi jó pajtásom volt, pesti újságíró, nagyon nekiörültünk egymásnak. Különösen én voltam boldog, hogy van kinek kiujjongani magamat.

- Ismered ezt a könyvet?

- Ott hever a redakcióban, de föl sincs vágva. Érdemes elolvasni?

- Nem tudnám megmondani, mikor ért ekkora öröm. Te, micsoda mûvész ez az ember.

- Szabad? - vette ki a kezembõl a könyvet. Egy kicsit lapozott benne, aztán az Andrássy útnál leugrott.

- Nagyon, nagyon köszönöm - rázta meg érthetetlen hálával a kezemet.

Legalább akkor még érthetetlen volt, s csak két hét múlva tudtam meg, mekkora tüzet gyújtottam én ezzel a szál gyufával, amivel a jó pajtásomnak világítani akartam. Másnapra megírta a riadót a hazaáruló Szekfûrõl, és pár nap múlva már lánggal égett a haza.

No, Oroszlámoson nem égett, ahol két hétig vademberkedtem a Tûzköves dûlõben. Kukoricagóréban laktam, köröm közül ettem, vödörbõl mosdottam, és bizony egy kicsit meguntam az õsök társaságát, mire az esõ hazazavart közülük.

Csakhogy mire Szegedre hazaértem, akkorra visszakívánkoztam közéjük.

Nagy sokadalmat találtam a Klauzál téren, a Kossuth-szobornál. Helybeli politikusok szorongtak a fekete posztós pódiumon, Szeged atillás képviselõje, személy szerint való jó barátom verte az asztalt.

- Szeged hazafias közönsége nevében követelem, hogy példásan lakoljon a hazaáruló!

- Abcug! Le vele! - harsogott rá a szegedi nemzet haragja.

- Mi van itt? - fogtam el a háborgó tenger szélén az elsõ hullámot.

- Hát a Szekfû-ügy.

- Mi az a Szekfû-ügy?

- De ember, hát honnan jössz te?

- Én bizony István szent királyunk oroszlámosi táborából.

- No, ott bizonyosan nem voltak ilyen cudar hazaárulók!

- Efelül nem tudok biztosat mondani. A halottak csontjai mind egyformák. De hát olvastad te a Szekfû könyvét?

- Olvasta a fene. Éppen elég volt, amit az újságok írtak róla. Le vele! Szégyen, gyalázat!

A népharag dübörgése egész a hivatalomig kísért. De mire kimosakodtam, azon belül is bekerült.

Tudniillik nagy baj kerekedett a népgyûlésen. Abból lett a baj, hogy nemcsak a vezérek adtak kifejezést a megbántott nemzeti érzésnek, hanem a közkatonák is. Többek közt egy becsületes kalaposmester is megkérdezte, hogy szabad-e neki fölszólalni?

- Hát, hogyne volna szabad! - lelkesítette az elnök. - Minden igaz hazafinak joga van fölháborodni. Halljuk, halljuk a polgártársat!

A polgártárs röviden beszélt, de velõsen.

- Igen tisztölt lelkös közönség, én úgy olvastam a régi írásokban, hogy õseink, a hírös inkvizítorok a hazaárulókat mögégették. Hát, ha mán azt a tüsztölt Szökfû urat mög nem égethessük, határozzuk el javaslatilag, hogy leginkább azt a szégyöntelen könyvit itten az egész ország szömeláttára mögégessük.

A Klauzál téren ekkora szónoki sikert nem arattak, mióta Kossuth Szeged népét nemzete büszkeségének nevezte. Az elnök örömriadal közt egyhangúlag elfogadottnak jelentette ki az indítványt, és fölkért három polgártársat, hogy hazafias áldozatkészséggel azonnal szerezzenek egy példányt a tûzhalálra szentenciázott szennyiratból.

A kérelem könnyen teljesíthetõ volt. A Klauzál téren két könyvesbolt is van, a környéken is van vagy három. A könyvkereskedõink pedig mind áldozatkészek.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak áldozatkészek, hanem jó hazafiak is, akik elöljártak a felháborodásban is. Felháborodásában mind visszaküldte a bizományba kapott Szekfû-könyveket, mihelyst a harangot Pesten félreverték.

Most már mi lesz? A határozatot végre kell hajtani, a felejthetetlen szép ünnep lélekemelõ látvánnyal érjen véget. De hát kinek van Szegeden Szekfû-könyve?

Valakinek eszébe jutott, hogy a kultúrpalotában bizonyosan megvan, hát hozzuk el azt tûzijátéknak. Addig tartson beszédet valaki az önálló vámterületrõl, és fejtse ki, hogy azt már Rákóczi is követelte.

Maga az elnök tisztelt meg bennünket személyes megjelenésével.

- Megvan-e nektek az az infámis Szekfû-könyv?

- Megvanni megvan, Ferkó hozta le a múltkor Pestrõl - mondta Tömörkény, azután mentegetõdzésképp hozzátette, hogy akadémiai kiadás, az ilyesmit muszáj megvenni, de õ már kivonta a forgalomból, a kézikönyvtárból fölküldte a raktárba, ott is a harmadik emeletre, nem kell félni, nem tesz az itt kárt senkiben, mert az Istennek se adjuk ki.

- De nekem csak kiadjátok, gyerekek! Szent célra kérem, a nemzet nevében.

- Hogyhogy?

- Nyilvánosan megégetjük a Klauzál téren.

Ha egy tintásüveg feldõlt, Tömörkény fél óráig elcsóválta a fejét, hogy milyen kár esett a közvagyonban. El tehet képzelni, hogy vasvillázott most bele a szeme az elnökbe.

- A közvagyont megégetni? Hát elment az esze az úrnak?

- Hazafi az úr, vagy nem hazafi az úr?

Magyar emberek közt nincs halálosabb sértés, mintha így urazzák egymást. Láttam én azt sokszor a politikában is, hogy nagy baj van már akkor, mikor Tisza István azt mondja, hogy „Andrássy Gyula úr”, és Andrássy azzal sért vissza, hogy „Tisza István úr”.

Közbeléptem, hogy emberhalál ne legyen.

- Láttad te már a Szekfû könyvét? - kérdeztem az elnököt.

- Csak nem gondolod, hogy olyan hazaáruló könyvet megnézek!

- Persze, persze, pardon! És mit gondolsz, van valaki a népgyûlésen, aki ismeri a könyvet, legalább látásból?

- Szó sincs róla.

- No, hát akkor két lúd, egy liba, nincs semmi hiba. Nézd, itt van egy tízesztendõs Dienstreglama ennek is olyan zöldes táblája van, van rajta sárga-fekete csík is, errõl mindenki elhiszi hogy ez a Szekfû könyve, és milyen öröm lesz ezt elhamvasztani a te kuruc szívednek. Azután közvagyont se rongálunk vele, mert ez kiselejtezett limlom.

- Angyal szólt belõled! - ölelt meg az elnök, megölelte Tömörkényt is, és hóna alá fogta a Dienstreglamát. A küszöbrõl azonban visszafordult vele.

- Nem ér már fenét se - fújtatott elkeseredve. - Delet harangoznak. Mire odaérnék, mindenki hazamén ebédelni. Látjátok, azért nem lesz ebbõl az országból soha semmi. Higgyétek el, hogy a Rákóczi harca is ezen bukhatott el.