VIRÁGNYELVEN

Nagyevők

Az isten bûnül ne vegye, nem nagyon tudom sajnálni a debreceni nagyevõt, Kerékgyártó Sámuelt, aki az újságok szerint a nagyevésbe halt bele a múlt héten. Fogadott, hogy megeszik három tál töltött káposztát. A fogadást meg is nyerte, mert elbánt a három tál töltött káposztákkal, de nem sok hasznát vette, mert a fényes gyõzelem az asztal alá gurította.

Ez a szegény hazánkfia nem szánnivaló ember, mert ritka szép halála volt. Nagyon kevés halott dicsekedhet azzal mostanában Magyarországon, hogy õróla azt állapította meg a halottkém: a halál oka három tál töltött káposzta. Ha ezt lord Curzon megtudja, mindjárt megint megkeményedik a szíve irántunk. Tudja õ azt az angol történelembõl, hogy rendben van annak az országnak a szénája, ahol ilyen szép halálesetek fordulnak elõ. Angliában is akkor volt jó világ, mikor a clarence-i herceg egy hordó malváziai borba fullasztotta belé magát. Igaz, hogy nem egészen a maga jószántából, hanem az urabátyja, Henrik király parancsolatjára, aki így gondolta legsimábban elintézhetõnek a trónviszályt. (Gondolom, azóta nem kedvelik a trónkövetelõk a malváziát.)

A clarence-i herceg nevezetes halála révén belekerült a Shakespeare IV. Henrikébe, de a debreceni nagyevõ fölött nyilván a varjú se károg többet. Neki még annyira se maradt fönn a hírneve, mint a nagyétkû Kórogyinak, aki legalább a népmondába belekerült. Persze az közjóra gyümölcsöztette a tudományát, s különben is nagyobb tehetség volt, mint a debreceni cívis.

Azok is olyan „daliás idõk” voltak, mint a mostaniak, mikor Kórogyi Péter vitézkedett, de leginkább csak kanállal, késsel. Mert nem volt õ valami deli levente, akinek a tettei a Toldi Miklóséival vetekedtek volna, hanem volt igen jámbor kukta a Nagy Lajos király udvarában, annak azonban igen jeles. Amelyik sült malacra õ ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó se maradt meg. De még egy kemencebél rétest is megevett rá, egy tarisznya diót is elropogtatott utána, arra leküldött egy csobolyó bort, s akkor azt mondta, hogy most már elverte az éhét.

Az udvari apródok sokat elévõdtek a nagyétkû kuktával, hanem a fõszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyõzni a Kórogyi étvágyát, se rábízni semmit, mert amit süt-fõz, mind maga éli el.

- Nem baj az - nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara.

El is bírt, hiszen három tenger termette akkor a halat a magyar királyi udvar számára. Aztán meg a parlamentarizmus se volt még akkor kitalálva, s nem nézett bele az országgyûlés az udvar szájába, mit eszik, mit iszik.

Gyöngyélete is volt aztán a nagyétkû Kórogyinak, egész az olasz hadjáratig, de azt senki se szenvedte meg úgy, mint õ. Bizony, mikor a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, a kuktának se igen terítgettek asztalt. Mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Narancsot csak szopogathatott volna, de húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték már a magyar tábort, annyit riogatta õket a kukta.

Három hétig tartott már Nápoly ostroma, mikor az olaszok követséget küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Persze, a szépét válogatták az úri népeknek, szálfa termetû daliákat - hadd gondolják a magyarok, hogy csupa ilyenek maradtak odabent is. A maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezõn, dárdát hánytak, kopját törtek, utoljára egy behemót olasz nekiugrott a tábor mellett legelgetõ maradék gulyának, fölkapta a legerõsebb ökröt, s odatette Lajos király elé. Azt hitte szegény feje, a magyar király most mindjárt takarodót fúvat ijedtében, de Lajos csak legyintett.

- Ez nem nagy tralla, hallod. Nekem a legkisebb kuktám is megeszi ezt az ökröt, amit te éppen csak megemelintettél.

Az olaszok nevettek a tréfán, de Lackó nádor mindjárt elértette a szót, és szalajtotta a csatlósokat a nagyétkû Kórogyiért, aki éppen sáskákat szedegetett a mezõn, és átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.

(Errõl a sáskaevõ Kórogyiról Istvánffy is megemlékszik a históriájában, csakhogy õ a mohácsi Lajos király idejére teszi. De hát egy-két száz esztendõre nem néz az ember a múltban, mikor a jelenben se bizonyos, hogy 1923-e vagy 1523.)

- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta neki a fõszakács -, meg kell mentened a magyar becsületet, meg kell enned az ökröt.

Azt mondta rá Kórogyi Péter, hogy õ arra mindig készen van, csak az ebéd kész legyen. S addig is, míg elkészült, megevett elüljáróba két kukoricakenyeret. Az olaszok pedig átalakultak ellenõrzõ bizottsággá, ketten kimentek a konyhába, vigyázni, hogy elkészítik-e az egész ökröt, a többiek meg odaültek a kuktát lesni, hogy hová teszi majd azt a tenger húst.

Hát azt nézhették egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé eresztgette az ebédet. Remekelt a fõszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörbõl. Sütte pecsenyének, fõzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fûszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire az utolsó mócsingot is leküldte a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:

- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle elüljáró pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!

Az olaszok úgy eltátották a szájukat, hogy majd kiesett rajta a fejük, és siettek haza kinyittatni a város kapuit a magyarok elõtt. Mert olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik egy ültõ helyükben úgy megesznek egy ökröt, hogy észre se veszik.

...Mink pedig örüljünk neki, hogy ennyire elkorcsosodtunk, és már három tál töltött káposztába belehalunk. Hiszen, ha a régi jó étvágyunk megmaradt volna, már rég megettük volna egymást is.

Ugyan ami azt illeti, elég derekas munkát végzünk mi így is.