Kóty

Ne tessék a helységnévtárban keresni, mert úgy járnak vele, mint én, mikor Nagy István Imrét kerestem, akinek a halmáról jelentés tétetett a múzeumba. Mégpedig az a jelentés, hogy abban a halomban három kád arany, hat kád ezüst meg kilenc kád szarkatojás tartózkodik. Hát persze hogy fölszedjük ezt a kis pénzt, míg a kormány ezt is tilalom alá nem veti. El is osztogattam már útközben, ide is egy-két marékkal, amoda is, s mire megérkeztem a tetthelyre, nem is maradt egyéb a kilenc kád szarkatojásnál. No, az úgyse nekünk való, mert a szarkatojásnak az a természete, hogy aki azt eszik, annak kinyílik a szeme. Márpedig az nem jó lenne, ha a mostani világban nagyon kinyiladozna a szemünk. El is határoztam, hogy a kilenc kád szarkatojást honunk nagyjainak bocsátom rendelkezésére, közjóra szolgál az, ha az õ eszük élesedik tõle.

De hiába az ember iparkodása, ha nem járul hozzá az Isten áldása. Buckát találtam én eleget, de egyik se az volt, amelyiket én kerestem. Akárhány embert kérdeztem Nagy István Imre felõl, mind a fejét csóválta.

- Nincsen ebben a határban olyan nevezetû.

Utoljára aztán észbekaptam, mi lehet itt a hiba. Végrehajtónak gondolhatnak, s csupa emberségbõl tartanak elõttem titkot.

Elõvettem egy öregasszonyt, aki a szekerekrõl lemaradozó szalmát szedegette az útszélen, tekintettel arra, hogy a télen nem lesz ám olyan meleg, mint most van.

- Okosítson már föl, szülém, merre van itt a Nagy István Imre tanyája.

A szüle is megcsóválta a fejét.

- Sose hallottam én annak a nevit, galambom.

- Dehogynem! Akinek három kád arany van a földjében.

- Azt igön - bólintott a szüle. - Az éppen a vejem énneköm. Csak aztat nem úgy köll keresni, hanem úgy, hogy Hangya Laci.

- Az a ragadvány-neve, ugye?

- Az, az, lelköm, arrul üsmernek itt mindönkit.

Csakugyan, itt az uraságnak is elbérmálták a nevét. Nem úgy hívják, hogy Pallavicini, hanem úgy, hogy õrgróf Eselovics-Palacsivinyi, mert így sokkal szebb kimondani. S én is ezért nevezem a falut Kótynak, mert így sokkal testhezállóbb elnevezése, mint ahogy az urak elanyakönyvelték.

De akár Kóty, akár nem Kóty, mindenféleképp furcsa tartomány ez, ahol most lopom a napot - ugyan nem teszek vele kárt, mert úgy veszem észre, marad belõle mindenkinek, több, mint kellene. Akármerre járok, reves csontoktól fehérlik a földek teteje - de bent a földben nem találok semmit. Ehol, öreg Taránéknál, a kótyi szõlõkben, ahol a dinnyeföldön hasalgatva rovom ezeket a sorokat - nagyon alkalmas szõnyeg ez, akárhol ráejthetem a szivarhamut -, olyan kis bögrében tartják a zsírocskát, amibõl talán István szent királyunk szürcsölgette valaha a bivalytejet, szentsége révén tilalmas lévén már neki a pogány magyarok lótejbõl possajtott, vidámító itala. S lám, a Zsigó Ágnes anyó is olyan karperecet tartogat a sublótfiókban, ami valaha szõke hajú, szláv rabasszonyok fehér karján bolondíthatta az avarok valamelyik mord hadnagyát. Én pedig még egyebet nem tudtam kivehetni a földbõl egy kovás puskánál. Azzal se lehetne már németet lõni, ahogy frissen szerzett barátom, az „utász” mondja, amely nevezet alatt Kótyon nem katonát értenek, hanem útkaparót.

Hát mondom, furcsa hely ez a Kóty. Térben négy óra a várostól kocsin, idõben négyezer esztendõ. Ültõhelyemben például - írni sehogy se esik ugyan jól, de így mégiscsak jobban fog a toll, mint hason fekve - mindenfelõl apró csengettyûk muzsikáját hallom az apró házak körül.

- Sok bárány van itt - mondom.

- Bár az vóna - okosítanak föl az ásó emberek -, de csak gyerök van sok.

Az ám, csakugyan, fölágaskodva látom, hogy szerteszéjjel ölbeli kis magyarok mászkálnak a papsajtos fûben, s mindnyájának apróka csengõ a nyakában, kinek rézbõl kinek cserépbõl.

- Így leginkább mindig tudi az anyja, hun mászkál a gyerök. Mögüsmerszik a csöngõje szavárul, ki s kié.

Hát ez hun-kor. Mert alföldi hunkori sírokban kis gyerekcsontvázak nyakában többször találtam már ilyen csengettyûket.

Persze azért nem minden kótyi gyereknek van csengõ a nyakán. Olyat is láttam, oltárra való kis puttót - csak elõbb ki kellene pucolni -, aki kövér kis lábára hurkolt zsineggel (a zsineg alatt puha kendõ) a kapufélfához van kikötve, hogy túlságosan ne emigrálhasson. Ez meg már négyezeréves divat. A cölöpépítmények korából. Akkor kellett kipányvázni a gyereket - az öreg Hérodotoszban is megtalálható -, hogy bele ne vigye az ördög a vízbe. Igaz, hogy itt víznek órákhosszányira se híre, se hamva, de hát ki tudja, régen hogy s mint volt.

Nemcsak én nem tudom, de az öreg Bóka se tudja, azt pedig a legbölcsebb embernek tartják Kótyon. Egyszer Tisza Kálmánnal is beszélt, s olyan okosat ritkán mondtak Tisza Kálmánnak, mint õ.

Körvadászaton volt a gróféknál az öreg Tisza, de úgy volt kicsinálva, hogy megnézi a kótyi iskolát is, s Bóka ott fogja meginstálni mint a kótyi nemzet ak-szakálja, hogy államosítsák már a kultúra templomát, amely száz esztendõvel azelõtt csárdának épült.

- De ez nagy úr ám - oktatta a jegyzõ -, ez nem tekintetes úr, mint én vagyok, nem is nagyságos, mint az esperes úr, se méltóságos, mint az uraság, hanem ezt valódilagosan kegyelmes úrnak kell szólítani, érti-e kend?

- Hát hogyne érteném - vont vállat Bóka. - Nem vagyok én olyan tudatlan a világi életben. Szoktam én a kegyelmes istenit is emlegetni.

Hát meg is mutatta Bóka, hogy tud a szóval bánni. Mikor Tisza Kálmán elé állították, így köszöntötte fel:

- Tés úr, a kegyelmes istenit neki, álmosítani köllene már ezt a rossz oskolát.

Meg is lett, amit Bóka kívánt, mert ennek a szép beszédnek lehetetlen volt ellenállni. Hanem a vízrõl nem akart nyilatkozni Bóka, hiába értekeztem neki arról, hogy itt is lehetett ám tenger az ántivilágban.

- Arra nem emlékszök - azt mondja -, hanem inkább abba tögyön mán igazságot, hogy csakugyan möghalt-e az a Rudol? A trónörökös, tudja.

Én azt mondom, hogy az már meg, de õ azt mondja, hogy nem lehet az.

- Hát már mért ne lehetne?

- Azért, mert abban az idõben Kótyon nem volt kiadva a gyász.

De ezt olyan diadalmasan mondja, körülnézvén a társaságon, hogy nem lehet ellene mondani semmit. Szégyenben is maradnék ha Vödörlopó Tót Jakab hullámot nem jelentene a gödör végébõl. (Az értelmes emberek itt is hullámnak mondják a csontvázat.)

Sajnos, a hullám csak kutyahullámnak bizonyult. Amikor ezen búsonganék, azt mondja nekem Retek Panna néni, aki segít nézni a munkát, hogy ugyan van-e csillag a mellemen?

- Látja, hogy nincs - mutatom neki az ásató köntösöm -, már gomb se igen van rajta.

- Nem ott, lelköm - azt mondja -, hanem az inge alatt, a bal mejjin, ottan van-e csillag?

- Nemigen tudok róla.

- Mánpedig, lelköm, addig föl nem vöheti a kincsöt, még csillag nem formálódik a bal mejjin, mint Mátyás királynak.

No, ez már valami, erre föl kell kapni a fejet. Hát Kótyon még Mátyás királyról is tudnak?

Hogyne tudnának, mikor az volt az utolsó király, aki ezt a falut föl akarta karolni. Hiszen azért járt itt a maga személyében. Igaz, hogy a történetírás nem tud róla, de hát abban csak õ a hibás. A történettudósok mindig Bécsben meg Rómában liflangolnak, ahelyett hogy Kótyra jönnének okosodni. Azért kell a kótyi királylátogatás történetét is nekem följegyeznem.

Tudnivaló, hogy Szegedre sokat járt Mátyás király, de csak fiatal korában. Késõbb kiszeretett belõle. Mégpedig azért szeretett ki, mert Szeged mindig olyan város volt, hogy sohase kellett neki a felsõbb hatóságok segítsége. A király soha be nem tette a lábát a szegedi városba, anélkül hogy egy-két marék aranygöröngyöt be ne kötött volna a szûrujjába - hátha meg tudna valakit segíteni Szegeden. De hogy sohase kapadozott értük senki, kapta magát a Mátyás, hátat fordított a városnak, s a határban próbált szerencsét. Persze csak úgy vándorlegény képében, s éppen a kótyi országúton esteledett rá, amelyik egyenesen nekivitt a bíró házának.

A kótyi bíró háza nem volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis kunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. (Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.)

- Adjon Isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.

- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kótyi bíró, aki éppen azon szorgalmaskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkán.

- Meg is ennék én, atyámfia, akármi jót - fûzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.

Erre már a kótyi bíróné is megszólalt, aki padkán üldögélve valami rongyokból szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.

- Ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél, akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelõtt fogyott el vacsorára.

No, Mátyás, te se láttál még ilyen zsugori népet életedben - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körülhordozta a szemét a házban.

- Mit vizslálsz, földi? - ijedt meg a bíró. Hogy hátha valami kenyérmorzsa maradt összesöpretlen az asztal alatt.

- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ.

- Aztán minek volna az teneked?

- Fõznék belõle kõlevest. Az dukál a magamforma, célszerû szegény embernek.

De már erre a bíró is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.

- No azt mink is szeretnénk megtanulni.

- Hamar hozzatok hát levesnek valót - húzta elõ a király a csizmaszárból a szegedi halbicskát.

Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele az istenadta.

Hanem a gazda megrántotta a kötõje sarkát.

- Hohó, asszony, micsoda prédaság ez ebben a drága világban! Kisebb kõvel is beéri ez a jó ember.

Azzal keresett az udvaron egy szép, gömbölyû kavicsot, amilyennel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s mérgesen letette Mátyás elé.

- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tõled a betevõ falatot!

- Ezt az Isten is levesnek teremtette - örült neki a király. - Most már csak egy kis vizet kellene melegíteni, amiben megfõzzem.

Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a nagy kíváncsiság, s egy-kettõre lobogott a tûz a bogrács alatt.

Mátyás pedig megkaparászta bicskájával a követ, s belehajította a bográcsba.

- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kõlevesnek.

Végig se mondta a király a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás hasalja-szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belõlük Mátyás olyan szalonnásgombócot, hogy olyant még nem ettek Kótyon.

- Forr már a kõleves - jelentette a bíróné, mire Mátyás belehajigálta a gombócokat.

- Lehet már teríteni, asszonynéném!

Kótyi bíróné elõszedte a ládafiából a legfehérebb abroszt, leakasztotta a szegrõl a legrózsásabb tányért, abból kanalazta ki király õfelsége fakanállal a kõlevest.

- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott asszonyával együtt:

- Jó lesz nekünk a köve is!

- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésû - biztatta õket a király.

Mikor aztán elverte az éhit, odahajolt a bogrács fölé, kikanalazta belõle a patakkavicsot, és belecsúsztatott a tarisznyájából egy aranygöröngyöt.

- Úgy nézem, megpuhult már. De meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fér már a kanalamba.

Mikor aztán a kótyi bíróék odaszaladtak nagy-tamáskodva a bográcshoz, Mátyás csöndesen elfüstölgött az ajtón. Kótyi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utána szaladjanak.

- Tyhû, apja - lelkendezett az asszony -, csupa színarannyá fõtt a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása!

Kótyi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot kanalastól, s akkorát szusszant, mint a megbicskázott duda.

- Mi lelt, ember? - ijedt meg az asszony.

- Az lelt, hogy ha a káposztáskövet fõzte volna meg az a nagyorrú csavargó, most akkora aranyam volna, hogy megvehetném rajta Szeged városát.

Azzal kapta magát, mérgében úgy kivágta az aranygöröngyöt az ablakon, hogy átgurult a szegedi határba.

Kótyon máig is azt tartják, Szeged azért kapott úgy föl az uborkafára, mert megtalálta az aranygöröngyöt.