Amihez mindenki ért

Ennek a történetnek éppen csak az eleje hihetetlen. Az, hogy a Ferdinandus császár Bethlen Gábornak a Katharina asszonnyal való esküvõjekor akkora gyémántot küldött ajándékba, mint egy tyúktojás.

A tyúktojás még csak hagyján, de nem olyan emberek voltak a Habsburgok, hogy gyémánt tyúktojásokkal hajigálództak volna. A Ferdinandus secundus meg különösen nem olyan ember volt. De hát csak azért el kell hinni a dolgot, mert anélkül nincs történet. Ugyan akkor se volna, ha a császár postán küldte volna a gyémántkövet ajánlott csomagban. Ha a posta ki lett volna már akkor találva, akkor bizonyosan úgy is küldte volna, annál inkább, mert a császárok portómentesen küldhetik még a káposztásköveket is. Mivel azonban a posta még akkor tarifástól együtt az idõk méhében volt (ugyan a tarifa ott is maradhatott volna), a császár kénytelen volt követre bízni a követ.

A követ aztán azt a bolondságot találta elkövetni, hogy az audiencián elkotyogta Bethlen Gábornak a kulisszatitkokat is. Többi közt azt is, hogy három nap, három éjjel tanakodott rajta a fölséges császár, hogy elküldje-e, vagy se a kárbunkulust a nagyságos fejedelemnek: olyan nagy annak az értéke.

- Azért úgy vigyáztasson erre nagyságod, mint a szeme világára - nyújtotta át a bécsi fityfiritty a szivárványszín szikrákat szóró kincset Erdély fejedelmének.

- Úgy? - ráncolta össze Bethlen a bozontos szemöldökét. - No, majd csak találunk neki valami alkalmatos helyet.

Azt pedig nem máshol kereste, mint az udvarbéli urak közt, akik éppen az ebédlõteremben szürenkeztek a fekete mellett. Azon kacarásztak, hogy Parázsónak, az udvari bolondnak összeragadt a szája a sûrû nádméztõl, amivel a fekete levest édesítette.

- No, urak, tudjátok-e, mi ez? - toppant közéjük a fejedelem a gyémánttal. - Úgy nézzetek rá, hogy ez a karbunkulusok öregapja. Ezt pedig annak adom közületek, akinek a mesterségét valamennyien a legkülönbnek tartjátok.

A bécsi követ majd a térdéig ejtette az állát bámultában és rémületében, mikor a fejedelem odafordult hozzá:

- Megjelentheti kelmed otthon a felséges császárnak, hogy ilyen becsülete van minálunk az ilyen békasónak.

Hanem az urak jókedvét úgy elvágta a fejedelem a pályázati hirdetményével, hogy ollóval se lehetett volna különben. Minden ember különb akart lenni a másiknál, s biz abból az lett, hogy minden ember nagyobbat kurjantott, mint a szomszédja.

- Nono, urak - nevette el magát a fejedelem -, nem diéta ez, hogy itt is torok szerint mérjétek a dicsõséget. Én azt se bánom, csak addig várjatok, míg a fülemet kiviszem közületek. Amit aztán végeztek, azt estére nekem megjelentsétek.

Lett aztán olyan zenebona, hogy meg lehetett volna vele szalajtani három török tábort. Kamarás, kincstáros, udvari pap, étekfogómester mind egymás hajában volt. Még az udvari hátvakaró is kékre-zöldre rikoltozta magát, hogy de bizony csak az õ mestersége a legelõbb való. (Az a kis ébenfapálca, amivel a mesterségét végezte, ma is megvan, mégpedig nálunk a szegedi múzeumban, meg lehet nézni minden vasárnap. Ez is bizonyság rá, hogy milyen hiteles ez a történet.)

Az egymásba keveredett társaságban csak két ember viselte magát csendesen, Parázsó, az udvari bolond, meg Nikodémus doktor, az udvari orvos. Parázsó még most is a nádmézet tisztogatta a nyelvével szája szélérõl, Nikodémus meg arra adta a fejét, hogy sugdosócskát játsszon a versenytársakkal.

Nem is kellett nagyon megerõltetnie magát, mert minden embernek ugyanazt súgta a fülébe. Se többet, se kevesebbet, csak éppen ennyit:

- Ha azt mondod a fejedelemnek, hogy az én mesterségem a legkülönb, megfelezem veled a gyémántot.

Nemhiába volt görög ember Nikodémus, de ravasz embernek is adott kenyeret. Akinek õ a fülébe súgott, az egyszerre elcsendesedett, és egy szót se szólt többet. Csak Parázsó kukkantotta el magát, az csak annyit mondott:

- Hát nekem semmit se szólsz, komám?

A doktor méltóságteljesen végignézett a bolondon, és azt felelte:

- Polont lukpul polont szél fúj!

- No, csak el ne fújjon, kedves komám - rázta Parázsó a csöngettyûs sapkát.

S csakugyan, mikor este Nikodémus bejelentette a fejedelemnek, hogy õt találták legérdemesebbnek a gyémántra, s az udvari pap ezt megerõsítette a többiek nevében („Dat Galenus opes!”), Parázsó nagy komolyan odakiáltott:

- Veto! Ellentmondok!

Olyan ráncbaszedett képpel mondotta ezt, mint ahogy a nagyurak szoktak beszélni a fejedelmi tanácsban. S mentül összébb morcolta sete-suta képét, annál nagyobb lett a kacagás.

- Hát aztán mért mondasz ellent, te bolond? - nevetett a fejedelem is.

- Mert az nem lehet valami különös mesterség, amihez mindenki ért.

- Ohó! - zajongtak az udvarbeliek. - Hiszen még a doktorok se mind értenek hozzá.

- Hát ahhoz magam se konyítok - bizonyította a fejedelem is.

- Sose tagadd, komám - erõsködött a bolond -, holnap délig bebizonyítom, hogy egyiktek különb orvos, mint a másik.

Nikodémust fojtogatta a düh, de a fejedelemnek éppen jókedve volt, belement a tréfába.

- Ha beváltod szavad, Parázsó, tied lesz a gyémántok öregapja.

De hát szegény Parázsónak rosszul kezdõdött a másnapja. Már elsõ kakasszóláskor ott ténfergett a palota kertjében, s jajgatott akkorákat, hogy a fõkertész mezítláb szaladt ki hozzá.

- Mi baj, Parázsó?

- A fogam, a fogam! Úgy fáj, hogy már a földet is rágom kínomban.

- Inkább egy kis violagyökeret rágnál, nincs annál jobb fogfájásnál.

- Hogy mondtad? - szedett elõ Parázsó egy kis jegyzõkönyvet a csurapéjából. - Violagyökeret? No, ezt mindjárt fölírom, hogy el ne felejtsem.

Akkorára odaért az udvari sütõmester is.

- Meleg korpát rá - ennek meg ez volt a tanácsa.

- De bizony nincs jobb a jeges borogatásnál - bizonykodott arra haladtában a pincemester.

Parázsó ezt is fölírta mind a kettõt. Volt a jövõ-menõ udvari nép között, aki kalapzsírolajat javallt, volt aki varjúhájat. Az egyik tömjénen akarta megfüstöltetni, a másik zsályamagot akart beletömetni.

- Nem ér semmit - legyintett az udvari pap. - Borovicskával kell öntözni a tövét, attól kiázik a fájás.

Parázsó ezt mind följegyezte, s közben jajdított akkorákat, hogy az már a fejedelemnek is hasította a fülét. Leballagott a bolondhoz, s megállt elõtte nagy szánakozva:

- Tudnék valami jót a fogadra, Parázsó komám. Forró mustárkovász egyszerre kiszívná belõle a fájást.

- Köszönöm komám, már ki is szívta - vigyorodott el Parázsó.

- Hogyhogy? Már nem fáj?

- De nem is fájt, komám. Csak azt akartam megmutatni, hogy a Nikodémus mesterségéhez mindenki ért. Éppen te vagy a századik, aki meg akartál doktorolni.

A fejedelem elnevette magát, s olyan barackot nyomott Parázsó fejebúbjára, hogy fölért a gyémántok öregapjával. Hanem azért neki adta azt is. Parázsó pedig belevarrta a gyémántot gombnak a csörgettyûs süvegébe, amit ezentúl mindig háromszor emelt meg Nikodémus mester elõtt.