A szőregi malmok

Valamikor régen, lehet már annak háromszáz esztendeje is, két vízimalom õrölgette a szõregiek búzáját a Tiszán. Egyik a felvégen, másik az alvégen. Csendes nyári éjszakákon behallatszott a szavuk egész Szegedig. Tisztán meg lehetett érteni a felvégi malom haragos pattogását:

- Török molnár: papucsban jár, török molnár: papucsban jár.

Az alvégi malom pedig azt kattogta vissza szép csendesen:

- Magyar molnár: lisztes zacskó, magyar molnár: lisztes zacskó.

Volt is arra ok, hogy így feleseljenek egymással a szõregi vízimalmok. Török világ volt akkor errefelé. Vegyest laktak a falvakban a magyarokkal a turbános atyafiak, mégpedig szép békességben. A török csak ellenségnek volt embertelen, de ha letelepedett valahol, a légynek se vétett. Végezte a maga dolgát, s nem avatkozott a máséba.

Szõregen az alvégen ütöttek tanyát a törökök. A felvégi magyaroknak soha semmi galibát nem okoztak. Volt külön templomuk, külön pékjük, külön mészárosuk, külön csizmadiájuk. Még külön molnárjuk is volt, a becsületes Kucsuk bég.

Valamikor vitéz katona volt ez a Kucsuk bég, de kivénült belõle, és beállt vízimolnárnak. Áldott jó ember volt máskülönben, koldust, vándorlót egyformán megvendégelt, ha atyjafia volt, ha nem, de mikor a magyar molnárt meglátta, elfutotta a méreg:

- Hej, de szebb volna a világ e nélkül a lisztes zacskó nélkül! Ha egymagamban volnék a szõregi molnár, azóta lapáttal hányhatnám a rézgarast!

Máté gazdának hívták a magyar molnárt, ez is olyan emberséges ember volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni vaj helyett. Egész nap dalolt, fütyült, csak akkor keseredett el, mikor a Kucsuk bég malmának a szavát meghallotta:

- Hej, ha ez a papucsos molnár nem volna a világon, azóta tele volna a ládafia ezüst húszassal!

Addig-addig feleselt egymással a két malom, hogy egyszer csak mind a kettõ elhallgatott. Kanizsai menekülõk hozták a hírt, hogy valami ellenséges gyülevész közeledik a falu felé nagy robajjal, mint a jeges esõ.

- Fussunk, ki merre lát - rebbentek szét a szõregiek, s mire a martalóchad megérkezett, csak az üres falut találta.

Azon aztán ki is töltötte a mérgét, fölégette az egészet.

Olyan világ volt akkoriban, hogy egy esztendõben kétszer is megesett egy faluval az ilyen mulatság.

Máté molnár is a nyakába vette a világot, de elõbb körülnézett a Tisza-parton, hogy elrejthetné-e valahová a pénzecskéjét, amit nem akart magával hurcolni a bujdosásba.

Biztos helyet keresett neki, hol rossz ember rá nem akad, de õ egyszeriben rátalál, ha valaha visszakerül.

Ahogy ott nézelõdik a víz mentén, egyszerre nekiütõdik egy odvas öreg fûzfának. Töve a vízben fürdött, derekáról hosszú mohaszakáll lebegett, s eközül ásított ki a fekete odva, mint valami nyitott száj.

- Megõrzõm én a pénzed, Máté gazda, úgy sincs egyéb dolgom - lengette szakállát a fa.

- No, majd meglátjuk - lépett az odúhoz a magyar molnár, s beleeresztette a pénzes zacskóját. Aztán levágott a fáról egy ágat vándorbotnak, s azzal - kebelén kenyere, hátán háza - nekivágott a világnak. Így ment ez akkoriban Magyarországon.

De alig búcsúzott el Máté gazda az öreg fától, mindjárt odalépett a török molnár. Vászontarisznyába rakosgatott pénzének õ se talált jobb helyet, mint az odvas fûzet. Csörrent a pénz, mikor leeresztette, s odaütötte a másik zacskóhoz.

- Mi lehet ebben? - kíváncsiskodott a török, s hirtelen visszakapta a pénzét.

De aztán mégis megemberelte magát, és belenyúlt az odúba. Ki is húzta belõle a magyar molnár vagyonkáját. De vissza is eresztette mindjárt a magáéval együtt.

- Nini - simogatta a hosszú fehér szakállát. - Más okos ember is ide tette a pénzét. No, akkor én is tehetem az enyémet.

Betakargatta a zacskókat száraz falevéllel, hintett rájuk egy kis homokot is, azzal összecsattantotta a papucsát, s meg se állt Belgrádig. Ott laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet, tavasszal aztán megindult visszafelé.

Már akkor a többi szõregiek is hazaszállingóztak. Ámbátor nemigen volt haza a haza, mert csak a kormos falak meredeztek a falu helyén, újra kellett építeni az egészet.

Piros tavaszi hajnalon Máté gazda is elõkerült. Ment egyenesen az öreg fához, amely megfrissült koronájával biztatva integetett felé:

- Ne félj, megvan a pénzed.

A molnár gazda benyúlt az odúba, s nagyot dobbant örömében a szíve, ahogy megmarkolta a zacskót. Annál jobban megdöbbent, amikor kihúzta.

- Ez nem az én zacskóm! - nézegette bosszúsan.

Megint benyúlt az odúba, s addig kotorászott benne, míg meglelte a magáét is. Akkor aztán gondolkodóba esett: mitévõ legyen most ezzel az idegen pénzzel?

- Talált jószág, nekem szánta az Isten. Olyan malmot csináltatok rajta, hogy a király is azon õrletheti a kalácsnakvalóját.

Azzal bekecse alá gombolta a zacskót, de akkor hirtelen akkorát dobbant a szíve, hogy szinte megtántorodott bele.

- Máté, Máté, aki ide tette a pénzt, el is jön érte. Õ se bántotta a tiedet, te se bántsd az övét!

Megszégyellte magát Máté gazda nagyon, s visszacsúsztatta a helyére az idegen zacskót, hóna alá csapta a magáét, s megindult a falu felé. Hát ahogy megfordul, jön ám neki szembe Kucsuk bég, de olyan sebesen ám, hogy csak úgy patakzik a verejtéke.

- No, te is megkerültél, te papucsos molnár? - mordult rá mérgesen Máté gazda.

Kucsuk molnár sietett elõkotorni a zacskóját, csak azután vágott vissza harapósan:

- Meg ám, te lisztes zacskó!

Máté meg, ahogy meglátta, mit csinál a török, csudálkozva csapta össze a kezét.

- Hát a tied volt a másik, Kucsuk bég?

- Hát a tied volt az egyik, Máté gazda?

- Hát ilyen emberséges ember vagy te, szomszéd?

- Hát van tenálad becsületesebb ember, testvér?

Karon fogva ment be a két molnár Szõregre, s többet szét se váltak. Összetették a pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek halálukig.

Csendes nyári éjszakában egész Szegedig behallatszott a malmuk kattogása:

- Sze-re-tet, bé-kes-ség, be-csü-let, tisz-tes-ség...