Szókimondó Szűr Péter

Apaffy Mihály erdélyi fejedelemrõl azt jegyezték föl az íródeákok, hogy nagyon jókedvû ember volt, mikor haragos nem volt. Haragos pedig csak akkor volt, ha az ország dolgát kellett intézni.

- Nehéz süveg a korona, nem hordhatom mindig a fejemen - ez volt neki a szavajárása.

No, ami neki nehéz volt, bezzeg könnyû volt az a feleségének, Bornemissza Annának. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a nagyasszony bele ne ártotta volna magát. Néha még az országgyûlésen is odaállt az ura trónja mögé, s helyette õ mosta meg a nemes urak fejét.

Zúgtak, morogtak is az urak eleget, hogy így asszonykirály, úgy asszonykirály, de hangosan szólni senki se mert. Legtöbbet pedig maga a jámbor fejedelem hallgatott. Legföljebb azt cselekedte, hogy mikor már nem gyõzte tûrömfûvel, akkor hátat fordított a fejedelmi palotának, s hétszámra elvadászgatott az erdõkben.

Ilyenkor esett meg vele egyszer, hogy eltévedt a rengeteg közepén. Ahogy tévelyeg elõre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a környéken. A hang után hamarosan oda is talált egy hatalmas öreg bükkfához, amivel egy kisded székely ember birkózott.

- Jó napot adjon Isten, te szegény ember - szólította meg a fejedelem -, no, mire végzed?

- Fogadj Isten, vadász úr - biccentett rá a székely -, látod, milyen nagy fába vágtam a kis fejszém, nem is akarja fogni sehogy se.

- No hát akkor ne is veszkõdj vele tovább - mosolyodott el Apaffy. - Adok én neked ennél hasznosabb munkát. Mennyit keresel, mire kivágod ezt a nagy fát?

- Egy fertály-tallért.

- Adok én neked kettõt, ha kivezetsz az erdõbõl.

- Ki én. Egy tallérért akár Erdélyországból is - örvendezett a favágó. - Hanem akkor szedjük ám a tenyerünkbe a lábunkat, mert nem macskaugrás ide az országút.

Ahogy aztán mennek, mendegélnek a bükkfák hûvösében, egyszer csak elõhúz a fejedelem a tarisznyájából egy kristálykulacsot, és kortyant belõle egyet. Megkínálja a favágót is, aki ugyancsak nyalogatja ám a száját a finom borocska után.

- Még ilyent se kóstoltam életemben - azt mondja. - Ugyan vadász úr, kifele ember kegyelmed, hogy ilyesmivel él?

- Én bizony udvari vadász vagyok a fejedelemnél.

- No Isten éltesse a vadász urat, az is elég szép hivatal. Hát aztán meg van-e legalább elégedve a gazdájával?

- Meg én - nevetett Apaffy -, de azt hiszem, a fejedelem is meg van elégedve énvelem. Nem olyan rossz ember ám az, mint amilyennek mondják!

- Dehogy rossz, dehogy rossz! - rázta a fejét a szegény ember. - Nem teremtett annál jobbszívû urat az Isten, csak az a sárkány felesége ne volna!

- Micsoda? - hüledezett Apaffy. - A fejedelemasszonyról beszélsz?

- Arról hát, arról a minden lében kanálról. Õ hordja a koronát a derék jó ura helyett. Hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? De hiszen majd megmutatnám én, ki az úr a háznál, csak én volnék a fejedelem!

Bosszankodott is, mulatott is a fejedelem a beszéden, és nagyon örült neki, mikor kiértek az útra, ott már el lehetett búcsúzni az útmutatótól.

- No, innen már hazatalálok magam is, köszönöm az eddig való szívességet, te szegény ember. Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?

- Nekem bizony csak Szûr Péter - mondta a favágó. - Itt a gunyhóm a bodolai erdõszélen, máskor is nézzen be hozzám, ha erre jár, szívesen elbeszélgetek én magával máskor is.

Azzal a favágó visszafordult, a fejedelem pedig fölkocogott a várba. Nem a legjobbkor toppant be, nagyon rossz kedvében érte a feleségét. Adóért küldött a török császár, azért csattogott-pattogott Anna asszony.

- Sosem láttam ilyen fejedelmet, mint te vagy - nézett haragosan. - Már a csizmád is rég elvitte volna a török, ha éntõlem nem félne!

- Csitt, asszony - ütött az asztalra a jó Apaffy -, mától fogva hallgass a neved! Én vagyok az úr a háznál, ahogy Szûr Péter barátom mondta. Ne félj, tanultam én attól!

- Hát az micsoda szerzet már megint? - nevette el a haragját a nagyasszony.

- Az csak az okos ember, igaz ember! - bizonyította a fejedelem. - Máskülönben favágó odalent az erdõszélben.

Anna asszonynak se kellett egyéb. Másnap már színe elé hurcoltatta a mokány kis székelyt, és rákiáltott:

- No, Szûr Péter, hát te vagy az a híres igazmondó? Hát mit is mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdõben?

Szegény Szûr Péter nem volt se holt, se eleven, úgy megijedt. Alig bírta kinyögni a választ.

- Mondtam, amit mondtam - de hát igazmondás nem emberszólás.

- Nem ám. De az is igazság lesz ám, ha én most téged megkenetlek mogyorófahájjal.

A hajdúk már suhogtatták is a mogyorópálcákat. Szûr Péter pedig nagyon nekivörösödve vakargatta a tarkóját.

- Neked is igazságod lesz, asszonyom, de nekem is az lesz, ha elagyabugyálom azt a nagy mihaszna málét, aki úgy beáztatott elõtted! Olyan ügyefogyott ábrázata volt pedig, mintha háromig se tudna olvasni.

De már erre a fejedelem is kilépett a nagy szárnyas ablak bíborfüggönye mögül. A fejedelemasszony kacagva fordult oda hozzá:

- No, fejedelem uram, most már kelmed is megkapta a magáét. Mégiscsak okos ember, igaz ember ez a Szûr Péter. Meg is tesszük udvari favágónknak.

Meg is tették, és szókimondó Szûr Péter attól fogva olyan okos ember lett, hogy sose mondta ki többet az igazat.