I. kötet

SZEPTEMBERI EMLÉK

Mindennapi kenyerünk

Már nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfélesztendõs, és már körül tudtam bukfencezni a pernyésgödröt, ha senki se látta. Úgy látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság elõtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egyidõs gentleman, akihez a legõszintébb irigység fûzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora báránybõrsüvegben járt, hogy abba belefért volna a Dzsingisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának kellett a sapka, és nyáron õ hordta a szalmából készült párszárítót.

Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van:

- Játjak!

Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következõ pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyõzõdtem róla, hogy elõbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyésgödörbe, s minél késõbb esik bele, annál nagyobbat puffan.

Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem, mert akkor ettem elõször háromfogásos vacsorát.

Letappogtam magamról a hamut és beoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafiság könyvébe. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája:

- Ö-rül-je-tek-és-vi-gad-ja-tok-mert-a-ti-ju-tal-matok-bõ-sé-ges-meny-nyek-ben.

A voces paginarum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetõrõl besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott.

- Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma...

- Édesanyám - állítottam be közé és a jó Isten közé -, mit vacsorázunk máma?

Elõször végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt:

- Háromfélit: kenyeret, haját, bélit.

Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel.

- Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba - vette elõ anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. - Örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten.

Arról persze még akkor semmit se tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenrõl azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No, majd ha apám hazajön - gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak, és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínû árpacukrot ne hozott volna.

Félálomban voltam már, mikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szemembõl. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott:

- Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval.

Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtetõ, mint disznópörzsöléskor a szalma. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tûzben.

- Mit csinál, édesapám? - kérdeztem.

- Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó koslebálókat.

A koslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendõben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki kalamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat.

Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szemembõl, az elsõ dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetõt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.

- Más baj van itt - szólalt meg bennem a lelkiismeret. - A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellõl a szalonnát.

Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyû volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig õ mindig „fiatalembernek” szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsernye után, és lámpagyújtásig segítette az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászolódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját:

- No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni?

- Éljen a negyvennyolc! - rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor õ nevel belõlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé.

Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztõ, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy nõi keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint l’art pour l’art nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig õrajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem.

Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodrogattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bûntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelõtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítõ megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Úr asztalára. Talán egyszerûbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani.

S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:

- No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk.

Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Márinak, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját.

Rossz esztendõ járt, mostohán bánt velünk a földecskénk. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap.

- Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa - vágta a sarokba esténként az apám a posztó-tarisznyát.

Az is jó volt nekem már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szûkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig.

Éhesen õdöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa, rám kiáltott a muskátlis ablakukból:

- Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton!

Szép, kövérlevelû papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával. Abból lesz énnekem jó vacsorácskám.

Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

- Megállj, kenek rá mézet is - fordult be a kamrába.

De én már akkor kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett elõttem az édesanyám sápadt képe.

- De jó volna visszaragasztani - néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízû, mint azelõtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, és visszaerõltette rám az ajándékom.

- Én már megettem a másik karajt - vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.)

Anyám meg azon erõsködött, hogy õ is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába fõtt krumplinak az ünneplõs neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.)

- Hanem tudod mit? - törülgette meg anyám a szemét - eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szõlõbõl.

Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra.

- Ne bántsd, fiam, jobb lesz az nektek itthon - hallottam az apám szavát. - Én el vagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.

- No, minket se féltsen - kevélykedett anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ad annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát. De még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtõdött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az õ foga már nem bírja.

Még akkor is a kõvé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szõlõbõl. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

- No Ferkó, találd ki, mit hoztam neked?

- Jaj, mit? Tán fürjecskét? - ugrottam fel lelkendezve.

- Nagyobb újság ez annál is - bontogatta a tarisznya csücskit. - Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak.

Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”.