Bujdosók

A deák meggyújtotta a gyertya lángjánál a pipáját, elõkereste a ládájából a tarsolyt, és fakó port hintett belõle a parazsalló latakiai dohányra. A por persegni kezdett, és a kis szoba egyszerre tele lett köhögtetõ, gyantaszerû füsttel.

- Hopp! - mosolyogta el magát a deák, s nemcsak betette, hanem be is kallantyúzta az ablakot, hogy a keserû füst ki ne szolgálhasson a tornácra. Ott udvaroltak az urak a fejedelemnek a napszállat hûsében, s a deák félt, hogy nagy nevetség lesz abból, ha rajtakapják, hogy õ zágoni fenyõlevél-tobákkal veszejti meg a török muskotályt. Õ maga is restellte ezt a gyerekséget, de hát kibe mit oltott az Isten, azellen hiába rugolódzik. Már rég leszokott mindenféle bolondságról, nem tekinget a török asszonyok feredzséje alá, a Susika nevét se metszi már bele az ifjú citrusfák sima bõribe - de a zágoni szag nélkül csak nem tud ellenni. Az erdélyi atyafiakkal küldet magának hébe-hóba egy zacskóbél fenyõlevelet herbaté gyanánt, s ha annak a füstjébe takarózhat, akkor nincs semmi baj. Csak a szemét kell lehunyni, s egyszerre otthon van a Mikes-portán, még az öreg malom kelepelését is hallja. Ilyenkor magától szalad a penna a papíron, és alig gyõzi a versenyt vidám gondolatok felhõfutásával. De mikor elfogy a füves zacskó, akkor hiába küldi a halebi basa a latakiát: nem látni a kék füstben semmit, s nagy hézagok maradnak a diáriumban.

Megkoppantotta a gyertyát, elõvett egy leveles-könyvet, és fölírta a lap szélére a dátumot: Rodostó, 12. marty. 1735.

A lúdtoll meg-megvetette lábát a szálkás papírban, és nagyon göröngyös betûket eresztett.

- Talán májusnak nevezhetném ezt a holnapot, ollyan szép idõk járnak. És az idõ sokkal vidámabb az elmémnél, mert már egynéhány napoktól fogvást nem látom az urunkat ollyan állapotban, mint az elõtt. Mert ha igen titkollya is, de észre lehet venni, hogy vagyon valamely belsõ baja. Az õ természet szerént való mindenkori jó kedve most nem ollyan gyakorta való és mintha erõszakkal volna...

Már a harmadik lúdtollat törölte deresedõ hajába, a sûrû gubacslevet is fölhígította egy kortynyi borral - mert hogy egészen kárba ne vesszen, legalább a száját megöblögette vele -, de csak nagyon akadozott az írás.

- Eh, nénékám, várjon ked holnapig! - csapta le a deák a pennát. Aztán nagyot nyújtózott, kinyitotta az ajtót, és kinézett az iszalagos tornácra.

A hold éppen akkor lépett ki a Marmara-tengerbõl, és rápiroslott a fejedelem fáradtan lecsüggesztett fehér fejére. Vele szemben Sibrik ült, a kopasz udvarmester, tõle jobbra, balra Csáky gróf és Máriássy, a két generális, az asztal végén Jávorka, a fõlovászmester. A többiek mind elbujdoskáltak tizenöt esztendõ alatt, ki a temetõ fekete ciprusai alá, ki a görög templom kriptájába. (Ugyan volt olyan is, aki haza portázott, császár hûségére hódolt, de az van legmélyebbre temetve. Olyan mélyre, hogy sose lesz arkangyal, aki onnan föltrombitálja.)

- Megférnénk egy szilvafa árnyékában, akik megmaradtunk - gondolta egy kis sírhatnéksággal a deák, s ahogy megállt a tornác törött márványlépcsõjén az árnyékban, megképzett elõtte az elsõ este, amit Rodostóban töltöttek. 24. apr. 1720.

Akkor is ilyen holdas este volt - azaz dehogy ilyen volt az! Most úgy bukdosik a hold képe a vízben, mint egy halsütõ réztepsi, akkor meg úgy lobogott rajta végig, mint egy lángkard. Aztán nem álmos vénségek darvadoztak itt az ereszet alatt, hanem kurucok káromkodtak olyan pogányul, hogy azt igen jó volt nem érteni a török és örmény szenteknek.

- Nem Rodostó ez, hanem Ostorod - döfködte Bercsényi a leoldott kardjával a veranda kõtábláit. - Vesztette volna az isten az anyjában, aki a fundamentumát lerakta!

- De még azt is ám, aki a kenyerét kitanálta! - hördült föl Sibrik. - Magyar gyomor ezt a kéz után keletlen, lapát után sületlen árpabodagot be nem veszi. Nagyot vétkezett Krisztus urunk, hogy az egészet szét nem osztotta bibliai csodának.

- De hiszen van itt más csoda is! - csavargatta a nyakát a köhögõs Jávorka. - Itt olyan por terem, akitül vályogot köp az ember.

- Ki-ki a maga kádjáról dézmál - fintorodott el a képe a nyalka Pápainak, a bujdosók diplomatájának -, engemet az itten való asszonyok tesznek kórságossá. Mikor délután a kádinál jártam, ott óbégattak az örmények. Azon ijedeztek a nyavalyások, hogy mink magyarok az utcán is hamiskodunk a fehérnéppel. „No, kádi”, mondom a bírónak, „megmondhadd az örményeidnek, hogy ne féltsék a feleségeket a magyaroktól, mert semmi bántásuk nem leszen, de még ha az õ tyúkok a mi kakasainkhoz jönnének, amilyen fertelmes ábrázatjuk van, attól mind a tengernek szaladunk”.

- Az pedig rusnya pocséta - sodorta kétfelé mérgesen Máriássy zászlós a bajuszát. - Olyan dögszaga van, mintha labancok feredõje volna. Azt mondom, nem is bírjuk mi itten ki holdújulásig.

Akkor megnyílt az ajtó, és megszólalt a fejedelem. A háborgó vizek fölött járó Üdvözítõ arca süthetett úgy, mint akkor az övé.

- Én pedig azt mondom kegyelmeteknek, hogy ki fogjuk itten bírni holdunk fogytáig, mert ott kell kenyerünket megennünk, aholott azt a felséges Isten számunkra elvetette. És ne bántsuk ezt a földet, mert hazánk már ez minékünk hazánk helyett, aki kivetett bennünket magából.

Mindenki lehorgasztotta a fejét, és a deák is lenyelte, amit mondani akart. Csak lopva merte beleírni másnap a leveles könyvbe:

- Bizony Isten úgy szeretem Rodostót, hogy soha nem felejthetem Zágont...

Õ nem is felejtette, hanem a többiek beletörõdtek abba, hogy mint vonják, úgy kell táncolnunk. Aztán akit föllobbasztott is a hazavágyakozás, erõt kellett azon venni a fejedelem kedvéért, akitõl zokszót soha senki nem hallott. Aki látta méltóságos magaviseletét, mikor a jövõ-menõ követeket fogadta, vagy aki látta szelíden mosolyogni, mikor az esztergapad mellett szedegette ki szakállából a gyaluforgácsokat, vagy aki hallotta, amint asztal felett a lélek békességét magyarázta a pátereknek: meg kellett annak telni békességgel. Aztán meg úgy van az, hogy aki tíz-húsz esztendõkig álarcban jár, mikor leveszi azt, már akkor az igazi arcvonásai is fölvették az álarc idomát.

Scudéry kisasszonynak ez a példázata jutott eszébe a deáknak, ahogy onnan a tornác aljából elnézte a négy öreget a fejedelem mellett. Úgy elduruzsolgattak ott a klematiszok alatt, mintha csak az õsi udvarház elõtt ülnének a napraforgók közt, várva az éjszakai ágybontásra.

- Felszél fúj - húzta össze magán Sibrik a kaftánt -, esõt indít.

- Legalább behozza az oleánderek szagát - szippantott nagyot Máriássy a mézes levegõbõl. - Soha én ilyen szép szagot nem éreztem.

Jávorka kövér teste alatt is megreccsent a nádszék, ahogy öreges lassúsággal ölelõformán lendítette ki a két karját.

- Áldott föld az ilyen, ahol örökös a tavasz.

- Nem csoda, ha itt egész esztendõben szólnak a fülemülék - ásított Csáky generális. - Délután a kajmakám kertjében egészen elandalodtam a csattogásukon. Mondtam is a komának, hogy ha ilyent hall az ember, százesztendõs korában se kívánkozik meghalni.

A fejedelem, aki eddig hallgatagon merengett el az egymás után kigyulladó égi tüzekbe, nagyot sóhajtott.

A bujdosók szeme csodálkozva villant össze. Tizenöt esztendõ óta elõször hallották sóhajtani Rákóczit. De nemcsak sóhajtott, meg is szólalt.

- Látják kelmetek, hogy elgyerekesedik vénségére az ember. Adnék az életembõl tíz esztendõt, ha én még egyszer olyan kakukkszót hallhatnék, mint gyermekkoromban a munkácsi erdõben. Mert szebben szól otthon a kakukk, mint itt a fülemüle.

Ezzel a fejedelem meghajtotta a fejét, és bement az ágyasházba, a négy öreg pedig ottmaradt nagy csöndességben. Csattoghattak már a rodostói fülemülék akármilyen bûbájosan a gránátalma-bokrokon, nem hallotta azt egyikük se. Mindnyájuknak a kakukkszón járt az esze.

- Hiába no - mosolyodott el fanyarul Csáky -, én itt még sohase láttam kakukkot. Nem járatos madár az erre.

- Nem járatos, nem járatos! - mérgeskedett Jávorka - de ha a fejedelem azt kívánja?

Sibrik az öklével verte az asztalt.

- Ha másképp nem lehet, magam megyek haza érte a Bakonyba!

Bizony nemigen koppant már az öreg ököl. A deák, ahogy odalépett, el is mosolyodott a nagy tüzességen.

- Meg is kellene ám a kakukkot fogni, nagyuram. Az pedig nem valami megállós madár, aki a tenyerébe röpül az embernek, ha azt mondja neki, hogy „pipikém”.

- Kotty belé, szilvalé! - nevetett félfogra az udvarmester, aki mindig ingerkedett a deákkal. - Hát mondjon kend okosabbat, ha tud. Kendet úgyis a nagy esziért tartja a fejedelem õnagysága.

- No én csak annyit mondok - vont vállat a deák -, hogy én igenis kakukkot láttam a héten a kertben.

- Vadgalamb volt az, öcsém - legyintett Máriássy -, kék vadgalamb. Azt én is láttam.

A deák ráhagyta, hogy az is lehet.

- Lehetett az a cserzõvarga kadinája, mert annak is kék a szoknyája - vetett ráncot a Sibrik szeme sarkában a nevetés. - Csakhogy az, ha a deákot meglátja, nem azt mondja, hogy „kakukk”, hanem azt mondja, hogy „kukkurú”.

De akárhogy ette az irigység az öreg udvari embert, alighanem a deáknak volt igaza, mert másnap reggel megszólalt a kakukk a bujdosók kertjében, hogy csak úgy rengett bele a magyarok utcája:

- Ku-kukk! Ku-kukk!

Szempillantás alatt talpon volt az egész udvar, s a fejedelem csak úgy reggeli patyolatban boldogan hallgatta az áhított madarat.

Máriássy pedig oldalba könyökölte Sibriket:

- Helyedbe jött a kakukk, Miklós, nem próbálod megfogni?

- Meg én, ha addig élek is! - csosszant papucsba az öregúr, s megindult a nagy kertben a kakukkvadászat.

Alig szuszogott õkegyelme, mikor visszatipegett.

- Bolonddá tett az ebadta - törölte a homlokáról a verejtéket az inge ujjával. - Mindig odébb röppent, mikor beértem volna. Pedig kicsavarom a nyakát, ha megfogom.

- Tán keveset ígért? - nevetett Jávorka.

- Mindig egy esztendõt, a betyár, akárhányszor kérdeztem. No megállj, megmellesztelek, ha megkaplak!

- Jobb, ha elhagyod a hajkurászást - intette a fejedelem. - Meg úgyse fogod, s ha elvadítod innen, akkor se kakkuk, se kakukkszó.

Mikes éppen erre bújt ki a hálókamrájából. Álmosan dörzsölte a keze fejével a szemét, s akkorát ásított, hogy majd elnyelte Sibriket, aki mérgesen nekiförmedt:

- Kend is akkor bújik elõ, mikor már a kakukk se szól! Már éppen jelentést akartam tenni õnagyságának, hogy beleesett kend az éjszaka a kalamárisba.

Motyogott valamit a deák, hogy máskor majd frissebb lesz. De bizony mindig elaludta a kakukkszót, pedig egy álló hétig minden hajnalban megszólalt a kakukk a rodostói kertben. Ölték is vele az urak eleget az álomszuszékot. Már csak azért is, hogy vidítsák vele a fejedelmet, akinek hiába ígért megszámolhatatlan sok esztendõt a kakukk, egyre fogyott, mint a megszegett kenyér. Pedig napjában háromszor is itatták vele a borzongás ellen való gyújtoványfûteát.

Különösen Sibrik nem maradhatott a deáktól. Tudta, hogy mindjárt elfelhõsödik a szelíd képe, ha Zágont emlegetik, azért is azzal borsolt rá.

- No, Kelemen, kendnek is rossz hírét viszi ám a kakukk a zágoni lányokhoz. Nem szeretik ám azok az olyan legényt, aki nagyon alvós.

A deák szügyébe vágta a fejét, és olyan bánatosan meredt maga elé, hogy a fejedelemnek megesett rajta a szíve. S másnap hajnalban, mikor megszólalt a kakukk, elhagyta az ágyát, és halkan megkocogtatta a deák ajtaját.

- Kelemen fiam, gyere kakukkszót hallgatni. Most az egyszer aztán te csúfoljad majd ki a vén Sibriket.

De hogy a deák meg se moccant, a fejedelem rányitotta az ajtót.

- Hé, Kelemen! - döfött oda a botjával a medvebõrre.

A medvebõrön azonban nem feküdt senki. Amennyire a félhomályban látni lehetett, a deák nem is volt a szobában.

A fejedelem mindig tiszta életû ember volt, s mivel õ is hallott a szép vargánéról, rosszkedvûen csóválta a fejét.

- Juventus ventus.

(Arra nem is gondolt, hogy a szeles „fiatal” már a negyvenötödik esztendejét gázolja.)

Lent a kertben azonban olyan szépen zengett a kakukkszó, hogy elfelejtette a bosszúságát. Azt se vette észre, ahogy vállára vetett bottal haladt a hajnal pirosságában a puszpángbokrok közt, hogy saját árnyéka úgy követi a harmatos füvön, mint egy óriás kaszás.

A kakukk éppen ott hallgatott el, ahol a fejedelem megállt keresztet vetni, mert a kápolnában megcsendült a hajnali harang.

- No, most meglesem!

Széthajtotta a sûrû, gubancos tamaricska-bozótot, és belesett a tisztásra.

A fûben ott hasalt a deák, könyökére dûlve, és míg piros arcán végigcsorogtak a könnyek, hangja túlzengette a kis harang szavát:

- Ku-kukk! Ku-kukk!