A város lúdja

Mikor ez történt, akkor a Tisza sokkal nagyobb volt, mint most, a városunk meg kisebb. Ennélfogva, mikor a nagy Tisza egyszer tengernek játszotta meg magát, nem nagy erõlködésébe került neki elnyelni a kis Szegedet. De olyan tökéletesen ám, hogy minden oktalan állat beleveszett a vízbe, és nem maradt egyebük a szegedieknek egyetlen lúdjuknál. Nyilván az is csak azért maradt meg, mert hivatalos személy volt: a város lúdja, s mint ilyen, a városgazda hatáskörébe tartozott. Az utalt ki belõle minden héten egy szárnyatollat a város nótáriusának, mint muszájból való írástudó embernek. (Hogy félreértés ne legyen a dologból: nem írásra utalták ki a tollat, hanem pipapucolásra.)

A szegedi veszedelem hírét meghallotta Bécsben a királyasszony is, a Mária Terézia. (Legyen annyi lojalitás a filológusokban, hogy ne sajnálják tõle azt a kis névelõt, ha már az õseink úgyis életüket és vérüket ajánlották neki. Hiszen nem név ez, hanem fogalom, akár a Holofernes király vagy a Ferenc Jóska. Az is csak névelõvel járatos a szegény ember történelmi dialektusában. Az V. Ferdinánd már nem vitte annyira, az már névelõtlenül egyszerûen csak Ferde nád. Aminthogy nádnak is elég nád volt szegény, meg ferdének is elég ferde.)

Olyan nagyszívû asszonyszemély volt ez a Mária Terézia, hogy sebten maga elé parancsolta az íródeákját.

- Fiam, deák, írj valami vigasztaló levelet azoknak a sanyarodott szívû szegedieknek. De száz aranyat is tegyetek bele a jó szó mellé, mert másképp valami csúnyaságot mondanak rám azok a kutyaháziak.

Szót fogadott a deák, hogyne fogadott volna szót, nagy volt a rend a Mária Terézia házatáján. Megírta a deák a levelet, beleírta a száz aranyat is, aztán bekocogott a kamaráshoz:

- Huszonöt aranyat kapok a szép levélért, hetvenötöt tétessen kelmed a kopertába.

Kapja a levelet a kamarás, viszi a kincstartóhoz:

- Huszonöt arany a fáradságomért, ötvenet helyezzen kelmed a levélbe.

A kincstartó nem szólt semmit, hanem beletett a levélbe huszonöt aranyat, s futtatta vele az inasát az udvari futárhoz.

Az inas tudta, mi az illendõség, s a huszonöt aranyból nem vett el, csak húszat, a többit becsületesen átszolgáltatta a futárnak. Mivel azonban Szeged már akkor se egy macskaugrásnyira volt Bécshez, noha sokkal közelebb volt, mint most, a királyasszony levelének volt ideje kilyukadni az úton, s még szerencse, hogy az öt arany nem a kocsiút porába potyogott bele, hanem a futár tarsolyába.

Abban az idõben azonban éppen úgy akadtak becsületes emberek, mint most, s ezek közé tartozott a futár is. Szégyellte volna üresen adni át a levelet a vízvette civitásnak, hát belecsúsztatott egy vadonatúj rézkrajcárt. Utóvégre azon is csakúgy rajta van a királyasszony gömbölyû képe, mint az aranyforinton.

No azért mégiscsak elképedtek egy kicsit a szegediek, mikor az öreg-bírójuk, Miller Sebestyén felolvasta a királyasszony levelét, s hiába ürgette-forgatta a kopertát.

- Hát a száz arany, földi? - kérdezte a futárt.

- Micsoda száz arany?

- Aki a levélbe bele van írva.

- Hát akkor benne van, ha bele van írva.

- De nem jutott abból ide egy vöröskrajcárnál egyéb.

- Jaj, atyámfiai, ilyen a természete a királyok ajándékának! Elindul aranynak, megérkezik réznek - nyargalt el nevetve a becsületes futár.

A szegedieknek ugyan nem volt nevethetnékjük, de azért becsületbõl úgy megéljenezték a Mária Teréziát, hogy csak úgy rengett bele a kommunitás háza.

- De hát azért nem ér ez így semmit se, emberek - csóválta meg a fejét Miller Sebestyén -, mert ez nem hallatszik föl Bécsbe. Márpedig a királyasszony nagy jóakaratát úgy kellene megköszönni, hogy õ is tudjon róla. Azt javasolnám, küldjünk neki valami szegedi ritkaságot.

Ebben hamar megegyeztek. Elküldik neki az egyetlen ludat, annál nagyobb ritkaság most nincs Szegeden. Az ám, de ki vigye el? Senki se ajánlkozott követnek a felség színe elé. (Ez a leghihetetlenebb az egész történetben, ugye?) Mert ész kell oda, nem is kicsi, az pedig hol találkozik most ezen a szegény Szegeden, mikor mindent elvitt a víz?

Utoljára a kisbíró ajánlotta fel magát a „közért”, ahogy most mondanánk. Nem mintha ész dolgában kiruházottabbnak érezte volna magát, mint a többi, hanem mert a hivatalos emberek közül neki volt legjobban felvágva a nyelve. (Ami érthetõ is, mert az õ tisztje volt rendet tartani a piacon a halas-asszonyok közt.) Mindazáltal a magisztrátus egy kicsit aggóskodva eresztette el a követet a ludacskával, de az nagyon kötötte az ebet a karóhoz:

- Nem köll engöm félteni, nagy jó uraim! Nem öszi mög a lúd Szépenlépõ Hevér Mátyást.

(Ez volt a neve a kisbírónak, akit már a neve is kvalifikált a diplomata pályára. A szépen lépésen már azóta is sok diplomata-karrier alapult.)

Hát addig nem is volt semmi baj, míg a tarisznyában tartott. Ha a ludacska megállt legelészni, a kisbíró is kifogott abrakolni. De ahogy a tarisznya apadni kezdett, a kisbírónak is meglappadt a jókedve. Megrezzentette a legelõ jószágot:

- Nem jó lössz ez így, te lúd! Úgy nézöm, sose érjük el gyalogszörrel azt a Bécsöt. Jobb lössz az, ha én tégöd a hónom alá vöszlek.

A ludacska ebbe is belenyugodott, csak estefelé gágogta el magát, mikor Hevér Mátyás meg találta egy kicsit szorítani a nyakát.

- Csönd, ludacska! - szorított rajta egyet Mátyás -, mert ha el nem hallgatsz, isten uccse sülve adlak át a Mária Terézia õfölséginek!

S mire a nap tüzet rakott az alkonyati felhõkben, akkorra a szegedi kisbíró is tüzet rakott az erdõszélben. Persze mire a ludacska pirosra sült, akkorra úgy elálmosodott a követ, hogy azt se tudta, mit csinál. Csak másnap reggel vette észre, hogy álmában megette az egyik combját a város madarának.

- Ejnye, ejnye, de csak csúnya is az egycombú lúd - búsulta el magát, s lekanyarította fölöstökömre a másik combját is.

Az lett biz ebbõl, hogy mire fölért Bécsbe, csak a mellecsontja maradt meg a ludacskának, az is szép fehérre kapargatva a halbicskával.

- Mi legyen ez, jó ember? - kapta föl a fejét haragosan a Mária Terézia, mikor a követ nagy alázatosan átnyújtotta neki Szeged ajándékát.

- Ez a város lúdja - hajlongott Mátyás.

- De hát ez nem lúd, csak a csontja.

- Lúdnak indult az el Szögedébül, ha csontnak érközött is a tötthelyre.

- Furcsa természete van a szegedi lúdnak - mosolyodott el a koronás szép asszony.

- Akár a fölségöd aranyának - kacsintott vissza a nagyeszû Mátyás. - Az is aranynak indult el Bécsbül, réznek érközött mög Szögedre.

Azt mondják, olyant nevetett a Mária Terézia, hogy belecsendült a füle az egész udvarnak, az íródeáktól a futárig. S azt is mondják, a kisbíró tarisznya arannyal tért meg Szegedre.

Azt mondják, azt mondják... megnevezem én a forrást is: Halvágó Dancs András mórahalmi célszörû szögény embör. Föltétlen hiteles tanúbizonyság, mert úgy látta az egészet, mint most látja, úgy hallotta, mint most hallja.